17. Fejezet; Vég

Sziasztok!

Meghoztam a 17. Fejezetet, ami nagy mérföldkövet jelent. A történet 4-5 (vagy több) gerince közül ez az egyik, s sokáig talán a legfontosabb is. Nem lett olyan hosszú fejezet, de remélem, élvezni fogjátok!

Az előző részhez 2 megjegyzést kaptam, amit teljesen reálisnak tartok. No, azért remélem, még gyarapítjuk egy kicsit. :D

Közben  versenyen is indultam, ahol harmadik lettem. Itt a bizonyíték:

A díjat majomkától kaptam, nézzetek be hozzá bátran! 

Nem is húznám tovább az időt, íme a fejezet! Jó olvasást! Lepjetek meg engem pár sor komival! ;)

Van úgy, hogy azt érzed, senki vagy. Van úgy, hogy nincs rá okod. De van úgy, hogy van.

Ha azt hiszed, van rá okod, gondolkodj el rajta egy kicsit. Mit tettél, amivel kiérdemelted? Milyen következményekkel járt? Sajnos van, amikor a lelkiismeretedből álló esküdt cég bűnösnek ítél. De biztos, hogy nem játszanak közre a rég elfeledett vétkeid?

Amikor óvodás korodban az udvaron rohangálva ellökted az egyik barátodat, és ő lehorzsolt térdekkel, könnyes szemekkel kiáltott rád „Megmondalak!” Amikor kicsi korodban szüleid orra előtt becsaptad az ajtót és kiordítottad „Nem szeretlek”. Apróságok, de rengeteg van belőlük, s az idő távlatából nő a jelentőségük. Egytől egyig bűntudatot hordoznak, s elrejteni, elfelejteni őket csakhogy nem lehetetlen.

Mielőtt azonban durván magadba fordulnál és elkezdenéd önmagadat ostorozni a globális felmelegedés miatt, néz körbe egy kicsit. Biztos találsz a környezetedben néhány olyan embert, akik ellened követtek el „bűnöket”. Nekik még sincs bűntudatuk, vagy ha van is, nem mutatják. Bátran mosolyognak a szemedbe csillogó tekintettel. Elfelejtették volna? Meglehet. Sokkal valószínűbb viszont az az opció, hogy a jelen problémái sokkalta súlyosabban érintik őket, s ezek mellett a régi sérelmek elvesznek.

Ám ez aligha volt vigasz az én helyzetemben.

Amit tettem, arra nincs mentség, akármennyire is reménytelen a jelen állapotom. Az eddig bennem ólálkodó bomba felrobbant, és sajnos ártatlan embert sebesített meg. A düh és lázadás helyét bánkódás, belső felemésztődés, bűntudat és végtelen fájdalom vette át. Nem tudtam volna úgy szembeszegülni anyámmal, mint a minap. Nem lettem volna képes olyan hangon beszélni velük, mint ahogy azt tettem. S azt is megbántam, hogy valaha így cselekedtem.

Összeomoltam. Totálisan, s talán végegesen. Nem érdekelt többé a válás, a költözés, nem érdekelt semmi. A padlóra görnyedve ontottam szemeimből az enyhén sós könnycseppeket, érezve, ahogy egyik a másik után siklik végig az arcom vonalán, és összetömörülve egyként zuhan a mélybe, a keményfa parkettán összegyűlt csillámló tócsába.

Hiányomra kis idő múlva Claudia figyelt fel. Lassan, óvatosan nyitott be a szobámba, s lépdelt oda hozzám, mintha csak attól félne, hogy felébreszt. Amikor meglátott az ágy takarásából, halkan guggolt le mellém, s suttogva kezdett szólongatni.

- Liz. Liz, minden rendben?

- Nem. Nem, Clau, semmi nincs… de minden rendben lesz- fejeztem be némi változtatással a mondatomat. Attól, hogy nekem nem volt reményem, a húgom nem érdemelte meg, hogy az övét is száműzzem a szívéből.

- Anya üzeni, hogy pakolj össze, és készítsd ki, mi lesz rajtad holnap. Hoztam neked kartondobozokat.

- Nagyon köszönöm, de mégis minek?

- Holnap jönnek a költöztetők. Indulunk Tennessee-be, amint felpakolták a kocsira a cuccokat.

Amint felfogtam, mit is jelent, mérhetetlen fájdalom járta át a szívemet. Hát igaz volt. Itt volt, adott volt a búcsú ideje, és én elszalasztottam. A hatalmas, lelkemben tátongó űrt már nem volt hivatott betölteni semmi. És senki. Ezt jól tudtam.

- És Clau – szóltam utána – te ilyen jól bele tudtál törődni?

- Mármint mibe?

- Ebbe az egész válós-költözős dologba.

- Eleinte nagyon felzaklatott, de most már tudom, hogy úgy sem tehetünk ellene semmit. Nem mondom, hogy beletörődtem, de elfogadom. És így is úgy is kénytelenek leszünk új életet kezdeni anyával, ha tetszik, ha nem.

- Én a „ha nem”-et választom – mormogtam.

Végül is a kérésnek eleget téve a nap végére majdnem az összes holmimat kartondobozokba pakoltam, s le is ragasztottam azokat. A tankönyveket, s a többi olyan holmit, amire tudom, hogy nem lesz szükségem, vagy úgyis csak erre a helyre emlékeztetne, egyenes dobással hajítottam az utca végére lomtalanítás céljából kihelyezett konténerbe.

Este nem tudtam aludni. A csupaszon bútorozott szobából eltűnt az élet, és komor magányával bámult vissza rám az éjfélhez közeli sötét órákban. Az ablakból egy árva utcai lámpa el-elhalványuló fénye szolgáltatott némi világosságot az ablakomtól nem messze. Kisírt szemekkel támaszkodtam a párkányra, s merengtem el az éjszakai tájon. Az épületek a gyéren megvilágított utcában kihalt árnyakként tornyosultak a sablonszerű sötétségbe. Néhány házzal arrébb embert körvonalazott az éji homály, ki az éjféli harangszóra összerezzent, s futásnak eredt. Vicces volt látni, ahogy lélekszakadva szedi a lábát, s az útpadkában megbotolva kis híján orra esik, s ettől csak még nagyobb fokozatba gyorsul. Talán egy betörő lehetett? Vagy kukkoló? Akármi is volt, akárhova is indult, a cél teljesítése nélkül tért haza. Kár. Legalább neki lehetett volna egy jó estéje.

Az ébresztő megszokott, idegesítő dallama helyett a költöztetők kamionszerű furgonja keltett. Hangosan csikordult a régi gumi a fehér kocsi alatt, majd a használt, kiért duda szava verte ki szememből az álmot. Hatalmas meglepetésemre csak a dobozokat vitték. Eszükbe sem jutott a bútorokat is bepakolni.

Az indulás még messzebb volt, a ház mégis majd’ teljesen kiürült. A végén három furgonba pakolták a holmikat: egy a miénket, egy másik apáét is bátyámét, egy megint másik pedig a feleslegessé vált tárgyakat volt hivatott a megfelelő helyre szállítani. A kopott lépcső ugyan semmit sem változott, mégis ontotta a magányt és az elhagyatottságot. A lecsupaszított falak és a szobám színtelen ajtaja tökéletesen illett a képbe. Csupán egy gond volt. Ez nem a mi házunk. Nem lehetett ugyanaz az épület, ahol 15 évig töltöttem a napjaimat. Megannyi emlék fűzött ide, mégis elveszettnek éreztem magam az idegen környezetben. Hiába az ajtóm ismerős, jól csengő nyikorgása, hihetetlen volt, hogy valaha ez a hely volt az én szobám, „az én birodalmam”… Ahol most csak a halkan kopogó padló és a falak átható színe emlékeztetett a világ valaha volt legotthonosabb helyére. A Nap nem tűzött be az ablakon, de a lámpa hiányában életerős félhomály uralta a szobát. És tulajdonképpen ennyi. Ennyi volt ott, s ennyi maradt ott az eltelt tizenöt évből.

A lakásban akárhová mentem, mindenhol ugyanaz az idegen üresség fogadott. A kerti tó eltűnt, a virágainkat kiirtották. Gyomorforgató volt mindezt látni. A veranda lépcsőin csendesen pityeregve talált rám Claudia.

- Már mindenütt kerestelek.

- Nem voltam sehol.

- Anya beszélni akar veled.

- Minek? – vetettem oda kurtán.

- Nem csak a te mobilodat kobozták el – veregette meg a vállam, és húzott elő a zsebéből egy teljesen új okos telefont.

 - Ezt most kaptad?

- Rád is hasonló vár – bólintott a húgom.

- A tiédet miért vették el egyáltalán?

- Nem volt furcsa, hogy amióta büntetésben voltál, alig találkoztunk?

- Kilógtál? – meredtem meglepetten Claudiára.

- Lényegében igen. Meg széttéptem anya vörös estélyiét és letörtem Chris szekrényének ajtaját, megjegyzem, utóbbit véletlenül.

Halványan mosolyogva tápászkodtam fel a lépcsőről.

- Köszönöm, kis lázadó! – simogattam meg húgom fejét, s kezdtem lépdelni a bejárat felé.

A konyhában idegen bútorok illegették magukat, az ablakon is másik sötétítő lebegett.

- Hát itt meg mi történt?

- Csak nem gondoltad, hogy örökké üresen fogjuk hagyni? Á, dehogy. Holnap érkeznek az új lakók – mosolygott rám negédesen anya – Ó, és jut eszembe, ez a tiéd – nyomta a kezembe a testvéreménél jóval profibb mobilkészüléket.

- Ez most komoly? – képedtem el – onnan ez a fene nagy jókedv? Hogy bírsz ilyen vidám lenni? És mégis: lázadó gyereknek nem okostelefon jár jutalomként! Apropó, pénzünk honnan volt rá?

- Csak hátrább az agarakkal! – szólt anyám, mire arcáról felszívódott a mosoly, s a már megszokott, szinte elvárt ördögi szempár meredt vissza rám – A jókedv csak álom…

- Nem csak neked – mormogtam közbe alig hallhatóan.

- … Ha vidámnak akarsz látni, próbálkozz máskor! Ez pedig koránt sem hitalom. Korlátozott rajta minden. Ráadásul akármit csinálsz, hívsz, üzenetet küldesz, valakire rákeresel a neten, azonnal értesítést kapok róla. A pénz meg csak ne érdekeljen.

- Nyomkövető rendszer?

- Úgy is veheted.  A lényeg, hogy apádon és Chrisen kívül már senkivel nem kommunikálhatsz ebből a városból, megértetted? Új életet kezdünk, és ebbe ez is beletartozik.

- Ez abszurdum!

- Ez van – vonta meg a vállát, mire furcsa érzés futott végig rajtam. Kezdtem elveszteni a türelmemet.

- És ha máshonnan akarok rákeresni? Mondjuk egy internetkávézóból?

- Jó öreganyád erre is gondolt. Nem csak ők vannak letiltva rólad. Te is le vagy tiltva az ő keresőjükből.

- Tessék?

- Ha úgy tetszik, eltűntettünk az internetükből. Vagyis ott vagy, de ők nem látnak téged.

- Ez lehetetlen! – fakadtam ki.

- Kicsit sem. Megcsináltam – kacsintott rám negédesen, majd otthagyott a csodamasinával az új arcot öltött konyhában.

Egyedül maradt a gondolataimmal. Szinte reflexből dőltem a pultnak, tekintetemet a padlóra szegezve. Képtelenség! Egyszerűen elképzelhetetlennek tartottam ezt az opciót. Józan emberi elme számára biztosan az volt. De ha természetfeletti erők játszanak közre, a dolog kicsit sem abszurd.

Félszegen emeltem fel a fejem. Mi van, ha anyám valaki vagy valami által mágiát vetett be? Bár hamar rájöttem, hogy bizonyítás nélkül találgatni a hogyanját csupán annyi hasznot hoz, mint rámondani a pizzára, hogy nem szereted a sonkát, de lehet, hogy a sajt alatt szalámi lapul. Gyomorkorgató példa.

A dolog végül nem került kipróbálásra, mert az egész utcában sem volt sehol nyílt wifi. Még bőven a dolog hihetőségén gondolkodva toppantam be a házba, amikor egy komplett családi tanács fogadott az ajtóban ácsorogva. A telefont a zsebembe csúsztattam és kérdőn néztem körbe.

- Ez… ez akarna lenni a végső búcsú – világosított föl végül Emma.

Ekkor hirtelen rengeteg dolog futott végig az agyamon. Végső zavar kerített hatalmába, s nem tudtam pontosan, miért, de sírtam. Könnyezve borultam be a családi ölelésbe. A családom szétszakadt, s most már késő bármit is tenni. A megannyi bántás és sérelem után most itt volt a vég.

Ami után nincs tovább. Ahonnan nincs kiút. Ahol már csak a káosz vár…

A könnyes búcsú és az utolsó ölelések, jókívánságok után kisírt szemmel ültünk autóba. Letekertem a jobb hátsó ablakot, s sápadt arccal néztem, ahogy Emma, Chris és apa is kocsiba ülnek.

- Minden oké? – bújt hozzám a mellettem ülő húgom, mire újra rám tört a bőgés.

- Csak menjünk már! – bukott ki belőlem – Nem bírom!

Szokásához híven anya szállt be utoljára. Mire a kulcs a helyére került, az én könnyeim is felszáradtak.

Halkan, szó nélkül indultunk meg a szokatlanul üres utcákon. Az ismerős táj szíven szurkált, a belváros csinos butikjai hívogatóbbnak látszottak, mint valaha, mi mégis könyörtelenül gurultunk el mellettük.

A külváros békés, nyugodt ereje ezúttal nem segített. Csak epekedve néztem, ahogy néhány gyerek egy játékosan egy kölyökkutyát kerget, s egy ismerős, fekete, kócos hajú srác a fejére hajtja a zöld pulcsija kapucniját, míg mi végleg elhagyjuk szeretett kis városunkat.

I.     szakasz vége

"A lélek fájdalmánál nincs súlyosabb sérülés.

A sebek begyógyulhatnak, de az igazi fájdalom

nem gyógyul és nem enyhül,

és gyógyírja csakis a halál lehet."