Az első bejegyzés több, mint egy éve került fel. Nem kérdés, hogy ez idő alatt sokat változtam, legyen szó akárcsak az írásról. Visszaolvasva néhány fejezet, néhány momentum miatt már a fejemet verem a falba... ezt tényleg én írtam volna? És bármiféle szorongás nélkül nyilvánossá tettem?
Sajnos ez így volt. Szégyen, de valaha az is én voltam. Ennek fényében olvasd a történetem, és ha magadra ismernél emlékezz: Semmit ne vegyél komolyan! ;)

2014. augusztus 25., hétfő

Can anybody hear me? - Visszatérés

Halihó mindenki! 


Rettenetesen sok idő telt el azóta, hogy legutóbb itt jártam volna. A blog már rég haldoklóban volt, szerintem ez senki elől nem maradt elrejtve.
Röstellem és sajnálom, hogy ennek be kellett következnie. Ha hiszitek, ha nem, még ott lapul a félkész fejezet a dokumentumok között. Ha erőm s időm engedi, még befejezésre, folytatásra kerül.
Persze most - érthető módon - rengeteg kérdés kavaroghat bennetek. Megpróbálok választ adni néhányra, főleg olyanokra, amiket többször szegeztetek nekem.


Akkor most végleg abbahagytad a blogolást?
Nem. Talán még ezt a történetet is végig viszem. Hiába gyűlöltem meg nyálas és csöpögős mivoltában, valamiért mégis elkezdtem, valamiért mégis szerettem, valamiért mégis olvastátok, valamiért mégis szerettétek. Ez a blog most szünetel.
Ahogy a The girl behind the mask is. Átalakításra, folytatásra vár.

Miért "gyűlölted meg" a történetet?
Nagyon kicsi voltam, amikor ezt elkezdtem vázlatolni és megírni. 12 éves körül lehettem, talán annyi se. Most 16 derekán járok, érhető, hogy változott mind az ízlésem, mind a stílusom ilyen téren.

Nem is fogod folytatni?
Szeretném folytatni. Biztos, hogy arculat váltással jár majd, a rózsaszín irritál, a nyáladzástól a gyomrom fordul fel.
Be akarom fejezni a sztorit, lekerekíteni a történetet, majd átírni és elküldeni egy kiadónak. Talán.

Miért nem jelentkeztél eddig?
Naigen... ez az, amire nincs magyarázat. Azért megpróbálom.
Régen azért kezdtem el a blogolást, mert kiközösített lúzer voltam és az írásba menekültem. Mára ez teljesen mást jelent nekem, mint valami ócska mentsvárat. Az életem része lett, ami ugyanakkor már nem csak a fiktív karaktereimből és a számítógépes játékokról, billentyűzetkoptatásból áll. Már nem a blogolás van számomra az első helyen, így erősen megsínyli a történet.
Mostanra sikerült egyensúlyt találnom a teendőim között és kialakítani egy fontossági sorrendet, ahol minden, így a blogolás is helyet kap az életemben.

Van most működő blogod?
Van. Kicsit más, kicsit kockább. Kicsit új oldalamról mutatkozok meg. Nem kell elsőre elítélni. Less bele! Online Battle - Offline War

A lényeg a lényeg...  Visszatértem!
Új blogom van, új történettel, új balhékkal, új karakterekkel.
Ismerd meg a Warriors of Distance csapatát, és hagyd, hogy magával ragadjon sajátos világuk!

2013. július 12., péntek

23. Fejezet; Sum 41: A koncert



- Éés itt vagyunk – fordult be Nancy a sarkon, ahol a dús növényzet takarásából előtűnt a Sum 41 népes rajongótáborának alig ezres létszámú csapata.
Este hét óra volt, a nap még bőven a horizont fölött pihent, amikor a lány már a házunk előtt kuporgott. Az ő segítsége nélkül sosem találtam volna ide. A kezemben szorongattam a belépőmet, ami Nancyével ellentétben hologramos volt. Ez volt a végszó arra, hogy muszáj leszünk elválni a beléptető kapuk után. Rám vár a backstage, ő pedig majd csápol valahol a tömegben. Igazságtalan logika.
Útközben rengeteg téma előkerült, hisz a közel egy órás úton volt idő mindenre. Féltem a koncert miatt, több okból is, de ezeket nem osztottam meg a barátnőmmel. Semmi kedvem nem volt egy legendásnak ígérkező estét elrontani azzal, hogy Eliotról áradozok.
Nancy jól előkészítette a terepet, mire számíthatok, de a látvány mindent felülmúlt. A színpad és a koncerttér egy lágy völgyben kapott helyet. A beléptető kapuk mellett már rég üzemelte a jegyirodák, előttük pedig a már sátrat bontott rajongók a jegyükért tolongtak.
A tömeg egy hatalmas fekete folttá olvadt az egyen pólók által. A tömeg nagy részén a Metal-Kid felső virított, fekete alapon sárga betűkkel, piros mintával és a nyelvét kiöltő, furcsán vicsorgó manóval. Természetesen mi sem voltunk kivételek.
Utunk egy üresen álló kapuhoz vezetett. Ez a jegyüket előre megváltott embereknek volt fenntartva, nem csoda, hogy nem tolongtak előtte hosszú sorok. Egy szőke, hosszú hajú fiú fogadott minket, akinek SECURITY felirat díszelgett a hátán. Átadtam neki a jegyem, ő pedig egy hitelesített VIP kártyát akasztott a nyakamba. Nagy meglepetésemre Nancyvel sem bánt másképpen. Gyanakvó tekintetünkre csak egy elhallgattató kacsintás volt a válasza.
Gyors útbaigazítás, merre van a színpad, hol a szektorunk, és máris szabad volt a terep. Bátortalan léptekkel indultunk meg a tömeg felé.
- Szerinted miért kaptam ezt? – kérdezte Nancy a nyakában lógó belépőt elemezve.
- Nem tudom. Lehet, hogy csak szimplán szimpatikus voltál annak a srácnak – mondtam elmélázva.
- Lehet, hogy igazad van - szólt egy hang pont mögöttünk. Hátrafordulva hideg, kék tekintetbe ütköztem. Az a srác állt előttünk, aki az imént a jegyeket adta. – Remélem, nem probléma.
- Kié ez? – szegezte neki a kérdést Nancy a beugróját magasra tartva.
- Ezt hogy érted? – veszített rögtön a jókedvéből a szőkeség.
- Nem vagyok hülye, úgyhogy légy szíves ne nézz annak. Tudom, hogy ilyen kártyából nincs sok, és mindet darabra számon is tartják. Szóval? Kit rövidítettél meg egy limitált VIP jeggyel?
- Senkit, esküszöm – mondta a fiú. Segélykérően pillantott körbe, szemével szinte könyörgött. – Jó, elmagyarázom – Sóhajtotta, majd belekezdett a történetébe.
Hosszú meséje volt, minden részletet pontosan elevenített fel. Azzal kezdte, hogy hogyan kerültek ő és az apja ide, és ezáltal hogy került a kezébe – a Sum 41-os fiúk mintegy köszönete képpen – a két kártya. Boldogan adta át a barátnőjének, aki azonban néhány héttel a koncert előtt szakított vele. A nehéz és kicsit sem érzelemmentes búcsúzás közben még volt ereje visszakérni tőle az utolsó ajándékot, hogy olyannak adhassa, aki valóban megérdemli. Így úgymond egyenlővé tette a számlát.
- Az ő neve is Nancy volt. Ezért kaptad te – fejezte be végül. Kettőnkkel nézett farkasszemet, választ várt.
- De ugye nem hiszed azt, hogy én valaha pótolni fogom őt. Egyáltalán miből gondolod azt, hogy jobban megérdemelném? – akadékoskodott tovább a barátnőm.
- Nem fognád be végre? – kiáltott rá a fiú. – El sem hiszem. Basszus! El bírod képzelni, mennyire nehéz ez így nekem? És még csak meg sem próbálsz egy cseppnyi együttérzést sem kipréselni mag…
- Szóval az ő neve is Nancy volt – szakítottam félbe. – A tiédet is megtudhatnánk?
- Luke. Luke Wain – sziszegte.
- Örülök Luke – nem voltam képes mást mondani. Csak megkövültem néztem, ahogy a két ember szeme szikrákat szór egymás felé, az egyik a zavarodottságát a másik pedig a csalódottságát leplezve ezzel.
- Ne haragudj – suttogta a lány végül. Szemét lesütve állt Luke előtt, én pedig megpróbáltam a lehető legkevésbé válni zavaró tényezővé. – Nem hittem, hogy ez téged ilyen mélyen érint.
- Semmi baj, már megszoktam.
- Nem tartasz velünk ma este? – kérdezte engesztelésként Nancy.
- Szívesen. Már ha nem zavarok – nézett félszegen felém.
- Részemről rendben van – mosolyogtam rájuk.
Lassan kezdtünk a színpad felé sétálni, ahol kezdtek megjelenni a legelszántabb rajongók hálózsákokkal a hátukon, készen arra, hogy ádáz harcokat vívva az első sorból nézhessék végig kedvenceik koncertjét.
- És mikor akartok találkozni a fiúkkal? – kérdezte Luke. – A koncert után nem biztos, hogy lesz kedvük fogadni minket.
- Én bizonytalan vagyok – aggodalmaskodott Nancy. – Amióta Avril és Deryck szakítottak a férfi nagyon maga alatt van. Lenőtt a haja, felszedett jó néhány kilót és ami az igénytelenséget illeti, tökéletes példa.
- És mikor is volt ez? – kíváncsiskodtam. Nagyon is jól emlékeztem azokra az időkre, amikor a magazinok és a celeb-hírportálok mind tele voltak olyan cikkekkel, amik a banda énekesének újabb mélypontjáról állítottak emléket, Szörnyű fotók, elkeserítő összehasonlítások és a szomorú tény: talán végleg befellegzett a punk-rock műfaj egyik nagy királyainak.
- Néhány hónapja… azt hiszem, olyan 3 körül.
A témában még rengeteg kérdés és lehetséges vitatéma maradt üres célpont, de időközben az öltözők csarnokához értünk. Apró, kör alakú, egyszintes épület volt, egyszerű, sárga falakkal. Két megtermett biztonsági őr nézett velünk farkasszemet, majd a jegyeink valódiságának bizonyítása után szabad utat engedtek befelé. Kisebb csarnokban emberek sokasága futkosott, az utolsó pillanatokra hagyott feladataik elintézésért.
A szemközti falnál két, elegáns ember ült a kanapén és épp fesztelen beszélgettek. Jöttünkre a férfi felállt, és lassan elénk sétált, kikerülve egy, néhány mikrofonnal rohanó szőke lányt.
- Sziasztok, a nevem Anthony. Láthatnám a kártyátokat? - kezdte megnyerő modorával – Épp időben jöttetek. A többiek pont most léptek le. Maximum fél órát tölthettek itt. Mosdók balra, öltözők jobbra, próbaterem és koncertfolyosó előre, majd balra. Jó szórakozást.
Kétségkívül jól végezte a munkáját, de monoton hangjából sütött az üresség. Biztos voltam benne, hogy ha nem kapott volna érte hatalmas fizetést, már rég kiosont volna a hátsó ajtón.
Kérdés nélkül mind jobbra indultunk, ahol hat ajtóval találtuk szembe magunkat. A két-két külsőre piros betűkkel írták a privát szót, míg a középsőkre öltöző és interjúszoba szavak kerültek. Tanácstalanul meredtünk a két ajtóra, s mire Nancy tett egy lépést az egyik felé, onnan egy mosolygós, fekete hajú, gitárt szorongató férfi oldalazott ki. Felénk fordult, és míg sötét szemével végigmért minket, mindhármunkban tudatosult, ki áll előttünk. Szerencsére barátnőm hatalmasat tévedett, s aggodalma alaptalannak bizonyult; Deryck Whibley újra a régi formájában volt és késznek látszott újra elkápráztatni a teltházas közönséget.
- Sziasztok – szólt még mindig vigyorogva. – A többiekre még kicsit várni kell, addig gyertek be. A helyi lapok interjúit mindig sokáig húzzák – nyitotta ki az öltöző ajtaját.
Belül sötét falak fogadtak, a parkettán pedig a fiúk cuccai szétszórva, illetve egy éjszín kanapé, ahol az énekes lesöpörve onnan néhány holmit, épp helyet csinált nekünk. Meglepett, milyen közvetlen velünk, de mégis, milyen legyen egy punk banda frontembere?
Amint mindhárman helyet foglaltunk, Deryck odahúzta elénk a sminktükörhöz tartozó széket, és leült velünk szembe. Épp beállt volna a kínos csend, mire a férfi felpattant és közelebb lépett.
- Majd el felejtettem… Én Deryck vagyok – nyújtotta a kezét először felém, majd sorba mindenkinek. – Titeket hogy szólíthatlak?
- A nevem Elizabeth, de hívj csak Liznek.
- Nancy.
- Luke, csak simán Luke.
- Örültem, Liz, Nancy és Luke – folytatta barátságosan. – Tudjátok, ilyenkor illik megkérdezni, van-e kérdésetek a bandához, vagy valamelyik tagjához. Szóval, ki vele.
A hosszúnak tűnő, tanácstalan hallgatásunkat végül én törtem meg. – Hogy sikerült összeszedned magad ilyen hamar?
- Mint talán már tudjátok, Stevo áprilisban kilépett a bandából – komorodott el.  - Mivel rögtön közzétette a facebookon, sokatokhoz eljutott. Hihetetlen volt, amit ott láttam. Akkor tudatosult bennem, mennyit is jelenthetünk nektek, és hogy mennyi erőt adtok ti nekünk.
- Te hány éves is vagy? – támadta le szinte az énekest Luke. Hirtelen elkezdtem kínosnak érezni a fiú jelenlétét.
- Mennyinek nézek ki? – nevetett fel rögtön Deryck. – Egyébként nem titok, harminchárom vagyok. Titeket pedig olyan tizenhat környékére saccollak. Eltaláltam?
Szinkronban kezdtünk bólogatni, amikor ütemes kopogás hallatszott az ajtó felől, szinte egy dallam mi hirtelen ismerősnek hatott. Az énekes erre az ajtóhoz ment és néhány sor rappel válaszolt, majd ajtót nyitott a társainak. Sorra léptek be a már ismerős arcok: Jason McCaslin, más néven Cone, a basszusgitáros, és Tom Thacker a billentyűs. Furcsa érzés volt, hogy csupán hárman vannak a már oly megszokott négy helyett. Szégyelltem, hogy ugyan nagy fannak tartottam magam, mégsem tudtam a dobos döntéséről, mégis örültem, hogy az egyik alapító tag elvesztése után nem a végleges felbomlás, hanem egy nagyszerű visszatérés mellett döntöttek.
Túlestünk a kellő bemutatkozáson, majd apróbb csevejekbe kezdtünk, mindenki mással. Jasonnel elegyedtem szóba, kinek közelről látni lehetett, hogy fekete haja mennyire kiemeli hosszúkás arcát és nyújtott termetét.
Tom hirtelen felénk fordult - Kérdés, srácok! Hogy szereztétek meg a jegyet? – mosolyodott el sejtelmesen.
Lesütöttem a szememet, és kivételesen örültem, amikor először Luke kezdett mesélni. Nem akartam újra Eliotra és az osztálykarácsonyra gondolni. Az emlék túl szép volt, hogy ne fájjon a felismerés, a tündérmesém már sosem folytatódhat. Épp ezért megpróbáltam összeszedni magam és higgadt maradni, de tudtam, ha szavakba kell öntenem, úgyse bírom ki érzelmek nélkül.
Luke nagyjából ugyanazt a sztorit adta elő, mint amit nekünk is, belevéve Nancy részét is. Így a lánynak csupán annyi mondanivalója maradt, hogy az eredeti koncertbelépőt a szüleitől kapta születésnapjára egy sí hétvége helyett. Túl hamar ért véget a két történet, és Cone észre is vette, hogy valami nem stimmel velem. Nem szólt semmit, csak a falnak támaszkodott, karját a mellkasára fonta, és gyanakvó tekintettel figyelt.
- Liz, te jössz – emlékeztetett Tom.
- Én karácsonyra kaptam a jegyet – kezdtem bele pillangókkal telt gyomorral. Nem szedtem össze a gondolataimat, csak hagytam, hogy a szavak jöjjenek maguktól. – Biztos ismeritek az angyalkázást, amikor valakinek a nevét kihúzzátok az osztályból, és meg kell ajándékoznotok. Az én angyalkám egy csodás reggelt és két VIP jegyet adott nekem. Aznap az iskolatetőről néztük meg a napfelkeltét. Romantikus volt. A koncertbelépőt pedig csoki mellé csúsztatta.
Elhallgattam, s a földet kezdtem bámulni. A rövidített történetem végére értem, így nem értettem, miért érzem mindenki tekintetét a hátamon.
- Folytasd – kérte Deryck.
- De hát vége – tiltakoztam.
- Nem, nincs – szólt közbe Luke is. A sztori még mindenkinek új volt, s úgy látszott érdekli őket.
- Mi lett a másik jeggyel? – kérdezte Cone, aki a többiekkel ellentétben nem úgy tűnt, mint akit érdekel a válasz. Abban a pillanatban szerettem volna, ha látszólag mindenki olyan közömbös körülöttem.
- Egy bálon láttam azt a fiút utoljára – folytattam, ügyelve, hogy a tekintetem ne találkozzon senkiével. – És búcsúajándéknak szántam.
- És gondolod, hogy ő is eljön ma? – kérdezte Tom. – Egy ilyen jegy nem kis összeg, pláne ha kettőt vett. Meg, ahogy a szavaidból kiveszem, nem szalasztaná el a lehetőséget, hogy újra találkozzatok.
- Lehet. De sajnos messze van az a kisváros, ahonnan jöttem. Ahol lakik ő – történetem tényleges végén kicsit zavart, hogy világhírű banda lévén az én történetemet preferálják az övéik helyett. Lassan körbevittem tekintetem a többiek arcain, és vegyes érzésekbe botlottam. A beálló csendet Deryck törte meg.
- Mindenesetre mi szurkolunk – mosolygott rám – és persze neked is, Luke.
- Te hogy tetted túl magad Avrilen? – kérdezett a fiú megint egy nem helyén valót. Inkább elfordítottam a fejem, így Jason elmélázó alakjába ütköztem.
Felálltam és mellé sétáltam. – Cone! Lehet egy kérdésem?
- Mondd, Liz.
- Honnan van a beceneved? – kérdésemre halvány mosoly futott át az arcán és tekintetével Derycket kereste.
- Még a gimiből. Persze már akkor is ismertem ezt a néhány agyatlant – bökött bandatársai felé. - Édesszájú voltam, így minden ebédem után megettem egy tölcséres jégkrémet.
- És én ezt nem hagyhattam szó nélkül – kiáltott oda az énekes. – Hogy miből és hogyan alakult ki a becenév, azt ne kérdezd, de kis barátunknak tökéletes.
Mindenki kacagásban tört ki és hirtelen irigyelni kezdtem ezt az állandó jókedvet. Nem erre számítottam, amikor otthon megannyiszor elképzeltem, ahogy találkozom velük. Azt hittem, hajszálpontosan berendezett szobák várnak majd a földtől elszállt, magukat istenítő zenészekkel. Ennek ellenére mind hihetetlenül emberiek, semmiben sem mások, mint akármelyikünk. Ugyanúgy nevetnek a saját hülyeségeiken, ugyanúgy tévednek, ugyanúgy éreznek, és ugyanúgy izgulnak minden fellépésük előtt.
A fél óra gyorsan telt a poénok és sztorik áradatában. Az utolsó percekben az énekessel beszélgettem.
- Eliot még nem járt itt? – bukott ki belőlem.
- Nem, ma még nem találkoztunk Eliot nevű emberrel. De hogy néz ki?
- Nálam kicsit magasabb, egyenes fekete haja van, szürke szemmel.
- Ha találkozok vele, mit mondjak neki? – kérdezte.
- Nem tudom. Talán annyit, hogy sajnálom, hogy nem találkoztunk.
- Meglesz – mondta Deryck, épp, mielőtt kintről szóltak volna, hogy lejárt az időnk.
Sorban megöleltünk mindenkit, és még egy gyors csoportfotó és előre dedikált képek kiosztása után búcsút intettünk a fiúknak.
Némán lépdeltünk a már ezresre nőtt tömeg felé.
- Mennyi az idő?
Kérdésemre Nancy válaszolt. – Mindjárt háromnegyed.
Mély levegőt vettem és folytattam utam a hömpölygő tömeg felé. Végleg lemondtam róla, hogy újra látom Eliotot. Ez volt az egyetlen olyan hely és idő egy lehetséges találkához, amiről anyám nem tudott.
Néhány perccel a betervezett kezdés előtt egész jó helyet sikerült találni magunknak, a színpadtól számított tízedik sorban. Körülöttünk a legkülönfélébb emberek várták a koncert kezdetét. Ahogy közeledett a kilenc óra, a fények kigyúltak a színpadon kiemelve a hangszereket és az emelvény mögötti hatalmas piros Sum 41 feliratot.
Először a dobok szólaltak meg. Furcsa volt egy ismeretlen arcok látni a színpad hátsó részén. A szokásossal ellentétben nem helyezték emelvényre, amit azzal nyugtáztam, hogy nem tartják fontosnak a dobos kilétét. Majd szépen lassan, a banda többi tagja is fellépett a színpadra. A közönség persze sakál módjára üvöltött, de úgy látszott, a fiúkat ez nem zavarta. Fél kézzel intettek a rajongóknak, majd egy kis fényjáték kíséretében kezdetét vette a koncert.
Az első szám után a banda csendet kért, hogy illő módon köszönthesse a rajongókat.
- Jó estét Chicago! – kezdte Deryck, de első mondata után a tömeg újra kiabálásba kezdett. – Először is szeretnénk megköszönni, hogy ilyen sokan eljöttetek. Mint bizonyára sokan tudjátok, néhány hete, vagyis inkább hónapja újra hárman maradtunk a négy helyett. Ez Stevo döntése volt. Facebook-on láttuk, milyen hatással volt ez rátok, és ez adott nekünk erőt az újrakezdésre – miközben beszélt, halkan megszólaltak monológja alatt a dobok. – De ő már elment és ezen nincs mit szomorkodni. Ezekkel a szavakkal búcsúzott tőlem: Vissza, ahová tartozom. Most szóljon Stevo kérésére a Back where I belong!
Az összes hangszer egyszerre szólalt meg és a közönség is visszakapta a hangját. A buli hatalmas volt. A zene, a látvány, a trükkök, az ismerős dallamok és a pirotechnikai effektek tartották a lelket a rajongókban, így észre sem vettük, hogy már több, mint másfél órája tart a show. Ekkor kért szót újra az énekes.
-  Lehet, hogy páran tudjátok, lehet, hogy nem, de voltak ma néhányan, akiknek a jegye oda szólt, a backstage-ben találkozhattak velünk. Rettentő jó fej emberekkel találkoztunk. Én személy szerint minden embertől vagy kisebb csoporttól megkérdeztem, kérnek-e valamit. Tízből nyolcnak erre a válasza egy közös kép vagy egy plusz dedikálás volt, csupán két kérés volt eltérő. Az egyik egy üzenet átadása, már amennyiben ez lehetséges.
Jeges szilánkként hasított belém a tudat, hogy rólam beszél. Tisztán emlékeztem, hogy megkérdezte, mit mondjon neki, noha igaz, ha bármit kérhettem volna, akkor is hasonló lett volna az eredmény.
- Kedves vöröske – folytatta -, az üzenet kézbesítve.
Lesokkolódtam. Álltam ott a színpadot bámulva, földbe gyökerezett lábakkal, és megszólalni sem bírtam. A tömeg körülöttem kissé értetlenül, de határozottan boldogan sikítozott. Deryck ezzel egyértelműen jelzett, hogy Eliot itt van. Valahol ott kószált a tömegben az ezernyi ember között. Nagyobb volt rá az esélyem, hogy megélem a százharminc éves kort, mintsem találkozok vele, de a remény kis szikrája már élt, és közel volt hozzá, hogy felélessze az egykor lobogó lángot.
- És aki az üzenetet kapta, szeretné ezt a gesztust viszonozni. Következik tehát a With me!
Ahogy felcsendült a már jól ismert, rongyosra játszott dallam, a színpad felé kezdtem rohanni, hátrahagyva Nancyt és Luke-ot. Mire az elkezdődött az ének már három sortnyit furakodtam előre. Nem tudom, miért képzeltem, hogy onnan több esélyem lesz meglátni. Aprót ugrottam, hátha megpillantok néhány mozgó embert, de sajnos rosszul érkeztem, a bokám befordult magam alá, én pedig a földre estem. Hirtelen a rajongók túl közel jöttek és nem igazán tudtam mozdulni tőlük. Majd egy furcsán ismerős hang szólalt meg a hátam mögött.
- Állj fel, mielőtt agyon taposnak.
Lassan ereszkedtem négykézlábra, majd valami érdekeset pillantottam meg a földön. Kemény bőr karkötőnek néztem, elszakadt csattal. Mielőtt felálltam volna, még gyorsan zsebre raktam, s a lánynak egy köszönömöt mormogva tovább siettem.
Későn ütött szíven a felismerés, hogy a hang nem véletlenül volt ismerős. Kétségbeesett fordultam vissza, de a lány, akit Angelának sejtettem, már nem volt sehol.
Esztelenül folytattam tovább Eliot keresését, de a szám végére sem jártam sikerrel. Furcsa mód a szám végén az énekes megint szólt a közönséghez.
- Az este a végéhez közeledik, így lassan mi is búcsúzunk. Nagyszerűek voltatok, köszönjük nektek! Halljuk a Fat Lipet, és ezzel köszönünk el! Sziasztok!
Tudatában voltam, hogy a banda minden koncertjén ezzel a számmal búcsúzik. Még vadabbul kezdtem lökdösődni és cikázni az emberek között Eliotot keresve. A záró hangnál sem adtam fel, amíg a tömeg féktelen üvöltésével a fiúkat a búcsúztatta.

De vége volt. És csak álltam ott, bámulva az eget és a csillagokat, míg a koncerttér kiürült, s én teljesen magamra maradtam. 

2013. június 10., hétfő

Ó, a fenébe...

Amikor még anno, nagyon nagyon régen felkerült a 22-ik fejezet, azt ígértem, visszatérek, rémlik?
Sajnos nekem is.
Az ígéretemet viszont nem sikerült teljesítenem, amit kimondhatatlanul röstellek!
És igen már megint üres szavakkal szabadkozok és leígérem a csillagokat az égről...

Közben történtek dolgok, amiket meg kellett, hogy emésszek, így rövidtávon nem is, de hosszútávon mindenképp jó hatással lesznek a blogra.
Sokat gondolkodtam egy új történeten is, ami nem is ennek a folytatása (mert az is lesz) hanem egy merően más kaliberű sztori, de azt majd talán később.

De mindenképp VÁLTOZIK pár dolog:
- Akármennyire is imádom olvasni alattuk a kommentjeiteket, a régi fejezeteket letörlöm. Egyszerűen nem akarom olvasni az olyan kritikán aluli munkáimat. Helyettük rövid összefoglalót olvashattok, tehát nem vész el teljesen :)
- Felváltva fognak jönni a Valóra vált álmok részei és egyéb novellák. Belefásulnék az egyhangúságba...

Kicsit úgy érzem, kihalt oldalra tévedtem, hiába mutat biztató számokat a statisztika még így is. Remélem, még nem halt ki teljesen ez a site, és sikerül új életet lehelni bele... egy próbát megér.

2013. április 8., hétfő

22. Fejezet; Démoni lakótárs

Óriási kihagyást óriási változás követ. Vagyis....
Tudom, azt ígértem, ez a fejezet már a koncertről fog szólni. De az igazat megvallva túl sok dolognak kellett még lezajlania és túl sok minden fog a koncerten történni ahhoz, hogy mindezt egyszerre zúdítsam a nyakatokba.

Így végre valahára íme az új fejezet... Kellemes olvasást és a komikkal meg ne kíméljetek! :D

(bocsi, hogy nem a klippje, de az szerintem borzalmas)



Biztonság. Melegség. Támogatás. Szeretet. Ennyi, s megannyi ilyen s ehhez hasonló érzés kavarog az emberekben, ahányszor meghallják a „barát” vagy a „barátság” szót. Legalábbis nekem. Feltétlen bizalom. Kölcsönös tisztelet. Néha nem mondjuk ki, néha nem mutatjuk, de akkor is ott motoszkál mindnyájunkban.

Amikor egy idegen környéken idegen emberek között csak sodródsz az árral, és arra vársz, hogy partra vetődj, hirtelen egy kar nyúl feléd. Kihúz a partra, s nem enged el: Ugyanúgy vezet tovább az ösvényeken, míg nem mondhatok ezt a helyet te is otthonodnak. Vagy talán azután is.

Ő volt nekem Nancy, aki már hozzám intézett első szavaival is ellenszenvessé válhatott volna. De nem így lett. Ha így lett volna nem ültem volna a szobájában a füzeteit lapozgatva.

A sok régi, fenyő bútor között, a lakk nélküli padlóm. A kibolyhosodott szőnyegen tucatnyi magazin között megbújva. És nem tűnt volna fel a sok apró jel. Az alkimista szimbólumok minden sarokban, minden könyv borítóján, minden szekrény oldalán. Hiába is, a lány egyszerű szobájában nem volt lehetséges elrejteni. A halványsárga falak és a bútorok tökéletesen kiemelték a fekete vonalakat a világos szobában.

- Gyűlölöm, hogy nyugati a szobám! – mordult fel az újságból.
- Tessék?
- Nyugatra néz, és egész délután besüt ide a Nap. Ráadásul hatalmas ablakot kaptam, mert miért is ne, így tényleg déltől naplementéig élvezhetem a fényt…
- Miért utálod ennyire? – szegeztem neki a kérdést, amire nem várt módon válaszolt.

- Mert a sötétben könnyebb elrejteni a titkokat…
- És ezeket? – mutattam kérdőn az éjjeliszekrény sarkán megbúvó szimbólumra.
- Ami azt illeti… Ezzel is ébresztettelek fel, meg előled ha akarnám sem tudnám elrejteni. De még jó, hogy nincs ezzel így mindenki. Amberék észre sem vették.
- Tényleg. Az hogy is volt? – néztem a kezemre, ahol már csak hűlt helye volt az akkori karcolmánynak – és mivel csináltad?

- Ezzel készült – csúsztatott elő pulóvere ujjából egy apró, 5-6 centis furcsa formájú eszközt. Első ránézésre akár egy töltőtoll, apró feje viszont minden oldalról éles volt.
- De ez nem csak karcol?
- Tessék?
- Úgy értem a jelek, amik a szobádban vannak, valamiféle anyaggal töltik ki a karc okozta réseket. Ez pedig, ahogy látom, alkalmatlan lenne rá.
- Ó, az nem attól van. Az a szimbólumok miatt – kezdte magarázni – a háromszög a láncszimbólum. Az benne van minden jelben. Az a lélek. Az adja a fekete színt. A kör a tűzé. Amelyik apró rajzban kör van, annak a közvetlen környezete is enyhe ismertetőjegyet kap – rakta elém egyik könyvét, amin egy egyszerű jel pihent. Körbe három kör cikázott, s valóban, egyre halványodó fényt adtak az egész műnek.
- És a csillag? Vagy a hasonlók?
- Azok már más ügyek. Ez a kettő az alapja mindennek. A többi csak ezek kombinációja, akár egy ábrán belüli külön jelként, akár egyenként.
- És most miért avatsz be? – ütött bennem szöget a kérdés. Elvégre alig egy hónapja volt szerencsém megismerni a lányt.
- Mert miért ne? De két főbb oka van. A fontosabbat, majd később. Azt még én sem emésztettem meg – ingatta meg a fejét – a másik viszont egyszerű. Muszáj volt beszélnem erről valakivel.
- És miért pont engem választottál?
- Mert könnyebb egy olyan emberrel… lénnyel… beszélni a furcsaságaidról, aki maga sem hétköznapi.
Kijelentésére megfagyott a vér az ereimben. Ember vagy lény? És honnan tudhatná, hogy én sem vagyok hétköznapi? És…
- Fejezd be! – kiáltott rám hirtelen.
- Mit? – fordultam felé kétségbeesetten.
- A pánikot. Ide ér a félelmi aurád.
- Tessék? – most nekem jött el az időm a visszakérdezésre.
Sóhajtott, majd az ajtóhoz lépett.
- Látod ezt a kis sérülést a kilincsen? Ez is egy jel. Aki megérinti, annak látom az auráját, amíg a zónámon belül van.
- Te…
- … furább vagy, mint gondoltam. Tudom, mit akarsz mondani – nézett rám – a félelem erősíti a mágiát. Vagyis csak a másik félét.
- És én még azt hittem… - elhallgattam. Azt hittem, Nancy ezt a mondatomat is kelletlenül fejezi be. De nem így lett, tehát folytattam – nálam különcebb ember nincs.
- Talán nincs is. Szerintem körülbelül egy szinten lehetünk.
Erre felnevettünk. Majd percekig ültünk csendben, ölünkben a magazinokkal, noha egyikünk sem nézett bele. Végül felpattant, és megragadta a kezem. Az apró, névtelen eszközzel célirányos vonalakat húzott bal kisujjam körmére. Az ábra felvillant, majd elhalványult, s végleg felszívódott.
- Auralátás. Talán még hasznát veszed. De ne ijedj meg, ha nem használ rögtön, előbb be kell fogadni a lelkednek. Első jelnél nehezen megy.
- Köszönöm – bólintottam.
- Nincs mit.
- Mikor jöttél rá? – böktem ki a kérdést – hogy alkimista vagy.
- Hirtelen egy témaváltás volt. Egyébként soha. Vagyis… furcsa egy történet és köze van ahhoz ami egyszerűen lehetetlen és…
- Hé – tettem a kezem a vállára – nyugi. Ha nem akarod ne mondd el.
- Mondd el inkább te.
- Mit?
- Mindent – csillant fel a szeme – Tudni akarom a kezdetektől. Miből jöttél rá? A családod mennyit tud belőle? Hogy viseled a titkolózást? Mindent!
Lelkesedése valódi volt, de valami nem volt rendben. Rengeteg kérdést tett még fel, és én egytől egyig meg is válaszoltam azt, majd ő is ezt ette az enyéimmel. De néhány kérdése ellent mondott a másiknak. Olyan információkat tartalmazott, amiket nem lett volna szabad tudnia. Hisz az egy dolog, hogy rájött, nem vagyok hétköznapi. Egy ilyen jellel vagy mivel nem nehéz. De azért mégis furcsa volt…
A végén a kérdések hadától megrészegülten egyben is elmesélte a történetét, de csak miután megbizonyosodott róla, hogy kulcsra zárta az ajtót Johnny elől.
- Ficak. Ő ébresztett rá.
- A vadászgörényed?
- Mindig szeretett elkóricálni. Londonban egyszer elmentünk az unokatestvéreimmel sétálni, miközben ő is velünk volt. Hirtelen elszaladt, és én utána mentem. Egy sötét sikátorba futott, ami zsákutca volt. Megörültem neki, hogy nem kell tovább kergetnem. Majd egy köpenyes alak fordult ki a sötétből.  Szőke haj volt és mélyen ülő zöld szemei. Valamit mormolt, amitől Ficak megijedt, de a nő elkapta. Olyan szemekkel nézett rám, mint aki végre megkapta a jutalmát. És én el akartam rohanni. De valamiért túl értékesnek éreztem Ficakot ahhoz, hogy csak úgy otthagyjam őt egy gyanús külsejű nő karjaiban.
Beszéd közben Nancy lehunyta a szemét, mintha csak úgy próbálna koncentrálni. Keze alig észrevehetően remegett, tartása feszült volt.
- Megkértem, hogy adja vissza. Erre felemelte és megkérdezte „Őt?”. Én bólintottam, mire a nő elmosolyodott. Aztán elmesélt egy ismeretlen családfát, minek a végén voltam én. Azt mondta, régóta figyel, és hogy nem volt alaptalan a képzelgésem, miszerint örökbe fogadtak. De nem úgy, ahogy én azt gondolom. A vér szerinti családom teljesen rendben van. De nem véletlenül éreztem magam mindig is másnak. Ugyanis a lelkem mástól származik. Azt mondta, volt egy ikerpár. Még nagyon régen. És a kisebbik mindig okosabb és tehetségesebb volt, de az idősebbet dicsérték. Majd a fiatalabb testvér tett valamit, amit csak a testvére tudott, de soha nem bocsátott meg neki. Ezért el kellett mennie. A nővére megígérte, hogy senkinek nem adja tovább, de megszegte a szavát, és testvérét üldözni kezdték, majd mikor megtalálták, kivégezték. Időközben a maradék egyetlen gyermek felnőtt és gyönyörű uralkodó lett belőle tehetős férjjel. Egyetlen lányuk született, de üres szívvel. Lélektelenül. Ugyanis a holtak is befolyásolják a jelenünket. Az uralkodónő testvére elrabolta a lánya lelkét, bosszúból a régen történtekért. Jól ismerte a világukat. Tudta, hogy egy napon a lánya lelke újra fog születni, csak türelmesen kell várnia. S úgy tett. Ott, azon a napon, felismert. Azt állította, ő az az uralkodó, akit megfosztottak a boldog élettől, és lelketlen gyereket kellett nevelnie, de végre megtalált. Mert én voltam Aurora, akit tényleges örökösnek tartottak, de nem én örököltem a mérhetetlen hatalmat. Egy áruló kezében van. És hogy vele kell tartanom, mert együtt újra hatalmasak leszünk… Képtelen történet, nemde?
Története átható volt, ugyanakkor megmosolyogtatott. Kézzel foghatatlan, irreális, ugyanakkor képes az elme kész tényként kezelni. Valahol rejtélyesen hasonlított az enyémre. Ismeretlen ember különleges helyen osztja meg veled életed történetét s még azon a napon találkozol vele. Majd kiderül, hogy te egy különleges erő/cím birtokosa vagy, mellesleg egy híres-hírhedt Salemi boszorkány lelki leszármazottja. Ezt emészd meg!
- Az Aurora szép név – szólaltam meg végül – és különleges.
Az én történetemet csak nagy vonalakban meséltem el, inkább a jelenre fókuszálva. Könny szökött a szemembe, ahogy Seamus történetéhez értem. Ahogy egy időtlen időket is megélő Romeo és Júlia történetet tettem semmissé...
Őszinte voltam vele. És ő is velem. Megmagyarázhatatlan, miért mond el az ember olyan dolgokat az alig néhány hetes szomszédjának, amit még a tulajdon testvérei sem tudnak…
***
Egy hónap. Napra pontosan ennyi idő telt el azóta, hogy Chicago-város rohanó világa magába rántott, noha kicsit sem volt Nashville. Ennyi idő épp elég arra, hogy megszokd az új környezetet, de még ne érezd a részednek.
És pont elég arra, hogy letörje Claudia lelkesedését a kutya megszelídítésére. Éjt nappallá téve ott gubbasztott az apró kutyaház előtt, és megpróbálta kicsalogatni az ebet. Néha jutalomfalattal próbálkozott, máskor vicces arckifejezésekkel. Persze soha nem járt sikerrel, főleg mikor a póráz rátétele volt a cél.
Épp egy ilyen alkalmon csíptem fülön aznap is. Az apró fekete szőrgombolyag mérgesen morgott, és pici fehér fogait kivillantva próbálta meg elijeszteni a húgomat. Persze ő nem tágított, így a kutya fogai sokadszorra is a kislány kezébe mélyedtek.
- Elegem van! – csattant fel Clau – Én ezt nem csinálom tovább! – kiáltotta, majd elviharzott.
És otthagyott engem, kettesben a mérges kutyával. Aki igazából félt. Hűvösebb nap lévén Kapucnis pulcsit viseltem, melynek óriási zsebébe kényelmesen pihent két melegedni vágyó kezem. Hajamat hátul egy copfba kötöttem össze, de máris vékony tincsek csúsztak ki a gumi szorításából. Számat féloldalas mosolyra húzva küldtem vissza a fülem mögé, majd lassan leguggoltam a porba.
- Nem unod még? – kezdtem a kis fekete gombolyag zöld szemébe nézve – Így csak a saját dolgod nehezíted. Képzeld, mennyi imádót szerezhetnél, ha hagynád, hogy a kicsik körülrajongjanak. Egy apró sötét gombóc lehetnél a gyerekek kedve…
Szavamba egyetlen, éles vakkantás hasított. Ezt vettem beszélgetőpartnerem válaszául.
- Hát jó. Teljesen megértelek, hogy nem akarsz népszerű játékszer lenni – morgás volt a felelet – de akkor igazán érdekelne, mit akarsz. Mi, vagy épp ki akarsz lenni. Mert most még alaktalan kis valamiként bolyongsz a világunkban, de ideje lenni felfedni, milyen lapokkal játszol, vagy hogy kinek az oldalán állsz. Hisz még neved sincs!
Hátráltam, s lehajtottam a kapucnimat.
- Céltalan és rejtélyes vagy,akárcsak egy démoni lélek…. Akárcsak egy démon – számra mosoly kúszott – És ez is lesz a neved. Démon! Tökéletes! – apró barátunk szeméből eltűnt a harag, s bolyhos farkát kezdte csóválni, a háza oldalát verdesve – De az még mindig érdekelne, ki is vagy te tulajdonképp… - suttogtam.
- Az, aki unalmában a barátai nyakán lóg – jött a válasz, noha nem a kutyától.
Ijedten pattantam fal, s fordultam a hang irányában, ahonnan Chad barna szemei néztek vissza rám .A fiú a szokásos lenge öltözetét viselte, mintha észre sem vette volna a szokatlan hideget.
- Ne rémisztgess! Ez még az unalom fogalmába sem fér bele! – Támadtam neki mosolyogva.
- Oké, bocsi – védekezett – csak már legalább egy hete nem mozdultál ki. Legalábbis velünk. Abba bele sem merek gondolni, hogy esetleg találtál egy másik bandát
- Mivel nem ez a helyzet. De te kicsit komolyabban is kifejthetnéd, hogy hogy kerülsz ide - mosolyogtam rá.
- Mint már említettem, hiányoltunk. És mivel a mai programot törölni kellett, úgy döntöttem, benézek hozzátok. Tudtam, hol laksz, mivel már egyszer hazakísértelek.
- Emlékszem.
- És anyukád mondta, hogy itt talállak. Bár azt nem tudom sokra vélni, hogy a kutyához beszéltél.
Kijelentésére mosoly kúszott arcomra, majd a fekete szőrgomolyaghoz fordultam, aki időközben kijjebb merészkedett megszemlélni az új jövevényt.
- Épp nevet adtam neki. Démon.
- Illik rá – bólogatott elismerően Chad.
Majd beinvitáltam a házba, mire alacsony, barna hajú leány röppent elénk.
- Mit csináltál a kutyával?
- Neked is szia Clau. Ő itt Chad – mutattam a mögöttem ácsorgó fiúra – és nevet adtam neki.
- Mégis hogy képzelted? – sziszegte hisztisen a húgom.
- Claudia állítsd le magad! – termett ott hirtelen anya is – már majdnem szóltam nektek, hogy gyerek be. Különösen hideg nap van – szólt csendesen, ami nála egyenes jel volt, arra, hogy figyel minket.
- Kösz, anyu. Ő itt Chad. A kutya pedig Démon.
- Találó – bólintott anyám, de Clautól még mindig csak szúrós pillantásokat kaptam.
Gyorsan felpakoltam néhány zacskó chipset, két poharat, és pár üveg üdítőt, majd sietős tempóban tuszkoltam fel a vendéget a szobámba.
- Szép házatok van.
- Kösz, kezdem én is megszeretni. És te vagy a második, aki látja.
- Nancy volt itt előttem? – kérdezte.
- Pontosan.
- Ő az, aki mindent tud rólad.
- Te is lehetnél akár, ha nem lennél ennyire zárkózott. Semmit nem tudok rólad – szegeztem neki.
- Ezt úgy mondod, mintha én tehetnék róla.
- Ki más?
Válaszom meglepte, s éreztem, érzékeny ponthoz értem. Tekintete elkalandozott a szobám távolabbi fala felé.
- Szereted a Sum 41 zenéjét? – kérdezte, miközben belekortyolt a kólájába.
- Igen. Ők a kedvenceim. Mindig és örökké.
- Akkor gondolom holnapután is látod majd őket.
- Ezt meg hogy érted?
- Most van az a hatalmas koncertturné, amit egy éve meghirdettek. Holnapután jönnek ide.
- Ne! Ne, ne, ne, ne! – hajtogattam, miközben őrülten kezdtem keresni egy apró tárgyat a fiókomban.
- Mi történt?
- Hányadika van?
- Július tizenöt, három óra negyvenhét perc, huszonkettő másodperc. Most már huszonhárom. Huszonnégy…
Végre megtaláltam, amit kerestem. A sötétkék papírlapot piros betűk és hologramos portrék díszítették. Tekintetem a helyszínt kereste, amit érthetetlen okokból eddig nem vettem szemügyre. Július 17, Chicago. Azt a jegyet szorongattam a kezemben, amit még fél éve, karácsonyra kaptam Eliottól. Amiből kettő volt, de az egyiket a bálon,a  végső búcsúkor a kezébe nyomtam. Így maradt nekem egy. S a napokból kettő.
Fejen talált a gondolat, hogy vajon észreveszi-e? Vagy csak hagyja kallódni az ajándékát, ahogyan én is tettem az övével. Riadtan kezdtem hát újabb keresésbe, amit Chad már nem bírt mire vélni. Csak ült ott, egyik kezét bágyadtan felém nyújtva, míg szája szólásra nyílt, de hang nem jött ki rajta.
Majd kezembe akadt a kék selyem burok, mely a titkot rejtette. Óvatosan fejtettem le róla szirmok módjára, míg megpillantottam egy kis, lekerekített szélű háromszög forma kis tárgyat. A halvány kék műanyagon fekete vonalak cikáztak, s én azonnal felismertem. Az a pengető volt az, amit még harmadik osztályban kapott az akkor épp üzleti úton lévő apjától. Az aprócska tárgyat a Sum 41 énekes dedikálta még neki, noha nem névre szólóan. Bájos egyezés.
A pengetőt szorosam a markomba fogtam és magamhoz húztam. Mosolyogtam, ugyanakkor éreztem, hogy könny gyűlik a szemembe. Mióta elhagytuk a várost, ez volt az első eset, hogy eszembe jutott Eliot. Úgy igazából. Boldog voltam, mert számtalan emlék játszódott le bennem újra, ugyanakkor a szörnyű tudat mardosta a szívemet, hogy ez már mind csak a múltam, s soha többé nem lehet a jövőm vagy jelenem. Makacsul összepréseltem a számat, s visszatartottam a könnyeimet. Nem sírhatok. Érte már nem.
- Minden oké? – termett mellettem hirtelen Chad. Teljesen megfeledkeztem a jelenlétéről.
- Persze – szóltam, bár még magam is meglepődtem, milyen elkeseredettem cseng a hangom.
- Figyi, ha zavarok elmehetek.
- Nem, nem, nincs semmi baj.
- Nem úgy tűnik.
- Csak… csak eszembe jutottak a régiek. Mert tudod, egy számomra nagyon fontos embertől kaptam a jegyet.
- Megértem - mosolyodott el keserűen – sajnálom. Gyere ide – mondta, majd kitárta két karját és magához ölelt. Az átlagnál magasabb volt, így arcomat félig a vállába temethettem.
- Köszönöm – dörmögtem.
- Bármikor.
Halk kuncogás ütötte meg fülem. Gyanakodva néztem az ajtó felé, ahol a kilincs éppen akkor ugrott a helyére.
- Francba! – kirohantam a folyosóra, ahol a lépcső korlátján apró kezet láttam. Halkan mellé léptem, s elkaptam.
- Megvagy – fordultam szembe a húgommal, aki a falhoz lapulva pórbál előlem elbújni – legközelebb vigyázz a kezedre kukkoló.
- És most ugyan miért kapod fel ennyire a vizet? – mosolygott gonoszan. A hideg futkosott a hátamon tőle.
- Mert tudod van valami, amit az emberek tiszteletben szoktak tartani. Rémlik? MAGÁNÉLET.
- Ez vicces. Nem húzna fel ennyire a dolog, ha… - elhallgatott.
- Ha? Mi ha? Fejezd be a mondatodat! – kezdtem elveszíteni a fejem. Kezemen apró, pulzáló áramütések futottak át.
- Ha nem érdekelne a srác – köpte az arcomba.
Válasza leblokkolt. A lüktetés megszűnt, a harag pedig minden csepp vérrel együtt távozott az arcomból. Húgom kaján vigyorral taszította el magától a karomat, majd ünnepélyesen leszökellt a lépcsőn. Én pedig mindaddig csak álltam ott, halálra vált képpel, a gondolat súlya alatt.
- Héj, itt meg mi…
- Semmi – vágtam a fiú szavába, aki éppen most lépett ki a szobámból. Valószínűtlennek tűnt, mégis bíztam benne, hogy ne hallott semmit.
- Ahogy gondolod… - mondta lassan, kimértem. Erőtlen próbálkozást tettem a hangulat javítására.
- Mutathatnál néhány jó számot a neten. Mostanság nem hallottam semmi újdonságot.
Majd a vidám hangulatú délután következett, s utána egy hasonló nap.
Majd a koncert reggelén kavarogni kezdett velem. Már a hajnali órákban is a plafont bámultam. 4:02 Még majdnem tizenhét órám volt a koncertig. Nancy ismerte a helyet, ahol lesz, tehát egy órával a kezdés előtt volt betervezve az indulás, s így kicentizve az érkezés. VIP jeggyel nem kellett sietni a jó helyért.
A percek lassan teltek. Csak forgolódtam, míg gondolataim őrült messzeségekben jártak. Koncert. Backstage. Ajándék. Eliot. Chad. A dalok. A mai este. Lucinda. Victoria. Seamus. És én. Én, aki megöltem őt.
Hirtelen fátyolos lett a világ, s nedves csík cikázott arcomon. Évszázadokon keresztül a kósza árnyvilágban vártak – rám. És mindazt, amit elértek, és mindazt, amiért küzdöttek, én egyetlen mozdulatommal emésztettem fel. Olyan hatalmat kaptam, melyről más csak álmodik, noha meg sem érdemeltem. És Lucindának igaza volt, a gyengeségem tett alkalmatlanná.
- Már egész életedben ezen fogsz siránkozni? – csattant egy sebezhető női hang. Lassan ültem fel, s nem lepődtem meg, amikor Victoria nézett velem farkasszemet a szoba másik sarkából.
- Miért ne? Többre úgysem vagyok jó.
- És most sajnáltatod magad.
- Én nem…
- De!  - szakított félbe teljesen jogosan. Nagyot sóhajtottam, s témát váltottam.
- Meglep, hogy egyáltalán még szóba állsz velem.
- Mindent túl komolyan veszel. Rengeteg mindent kell még tanulnod – értetlen tekintetemre folytatta – Ugyan elintézted Seamust, keményebb, mint elsőre látszik. De a hibát akkor is neked kell helyre tenned.
- És hogyan?
- Arra még nem vagy felkészülve.
- De nem is leszek…
- Fejezd be! – kiáltott rám – komolyan nem értem, mi ütött beléd.
- Talán a nővéred majd kisegíthetne – először rosszallóan nézett rám, majd arca félelemre váltott. Kezét szája elé kapta, szeme tágra nyílt.
- Máris megtalált?
- Igen. De a látomás nélkül nem ismertem volna fel. Apropó az…
- Persze, hogy én voltam.
- De hogy?
- Most mi az érdekesebb, hogy tudok elrejtőzni nyilvános helyeken, vagy hogy a nővérem üldöz téged?
- Ő az idősebb?
- Nem. De ez akkoriban senkit nem érdeket.
- Egyébként nem úgy nézett ki, mint aki bántani akarna – fejem oldalra vetettem, és az órára néztem. Majdnem reggel hét óra volt.
- Ne zavarjon meg. Tud ő kegyetlen lenni, ha akar.
- Valahogy nem akarom megtapasztalni.
- A lényeg, hogy ma nagyon vigyázz magadra – kezdte búcsúzóul.
- Miért pont ma?
- Rég várod a koncertet, és ez hajlandó legyengíteni. És ne higgy neki, ha azt mondja, gyenge vagy. Nem véletlenül lettél éppen te az örökös. Ha tényleg ez lenne a helyzet, nem gondolod, hogy vártunk volna még? Már nem számít plusz egy-két évtized.
- Köszönöm – suttogtam inkább az ölembe húzott párnának, mire Victoria eltűnt a köddel. És így ért véget a majdnem hogy értelmetlen beszélgetésünk.
Ha jobban belegondolok, mégsem volt értelmetlen. Hisz eljött, hogy megmondja, nem okoztam akkor bajt, mint én azt hittem- kifordultam az ágyam szélére – Hogy elmondja, megbocsát. Hogy akármit is teszek, akkor is én leszek az ő lánya, az ő lányuk – lassan a fürdőbe mentem – És ha most még gyenge is vagyok, egyszer eljön az én napom, amikorra készen kell állnom. Mert Lucinda nem arról híres, hogy könnyen adná magát.
Hideg vizet engedtem a markomba és szórakozottan az arcomba locsoltam azt. Fel kellet ébrednem. Bal kezemmel a törölköző után nyúltam, de csak az üres és hideg fém akadt a kezembe. Máskor is esett már le, így még mindig csukott szemmel a padló felé nyújtottam karom. De nem a megszokott textília köszönt vissza, hanem egy sokkal bolyhosabb szőrösebb dolog. Reggel lévén nem foglalkoztam a különbséggel, ám akkor már nem engedhettem el a fülem mellett, amikor apró tűhegyek gyengén nyomódtak a kezembe. Felugrottam, karomat az ölembe kaptam, míg a másikkal kitöröltem a vizet a szememből.
A három törölközőből  halmozott fészkében álmosan dülöngélt a mi kis fekete szőrmókunk – Démon.
- Hát te? – hajoltam le hozzá, mire bágyadtan elém sétált. Lassan emeltem felé a kezem, s ő mindvégig azt figyelte. Majd gyengén hozzámértem a fejéhez, s hátrasimítottam borzos szőrét.
Remegett, de tűrte. Állt az érintésemet. Nagy bátorság és bizalom kellett hozzá, hogy engedje ezt az idegen dolgot.
- Téged meg ki engedett be? – mosolyogtam.
- csak nem képzelted, hogy őrző nélkül hagylak? – hallottam egy lágy búcsúszót magam mögött, s meg sem kellett fordulnom, hogy tudjam, Victoria már nincs ott.
Folytattam a reggeli készülődést, ami alatt Démon leráncigálta a fogasról a pamut köntösömet, és a többi textília közé gyűrte. Senki sem kérte, mégis lett egy új lakótársam.
Hiba történt a modul működésében

Hol vagytok a nagyvilágban?