18. Fejezet; Autóspihenő

Sziasztok!
Ahogy ígértem, itt a rész :D

Tudom, a címe nem túl kreatív, de nem jutott jobb az eszembe. Ez egy eléggé rövid fejezet lett - szerintem, mármint a többihez képest, de kulcsfontosságú lesz később.

Az új blog! pedig hivatalosan is megnyílt. Még eléggé kezdeti stádiumban van, a fejlesztésére is még sok időt kell szánnom, de szerintem már megérdemli, hogy nyilvánosságra hozzam.
Szóval ő lenne az: http://thegirl-behind-themask.blogspot.hu/
De persze ezt sem fogom elhanyagolni, ugyanúgy jönnek majd a fejezetek ;)

És most íme a 18. Fejezet. Ne kíméljetek a komikkal! (U.I.: tudom, a színezést elrontottam, sorry! Most valahogy nem akar sikerülni, és kezdek rájönni, hogy a Blogger nem szereti a world-ből bemásolt szövegeket :/ )

Mindenkiben él egy kép. Egy kép, a tökéletes világról. Dédelgetett álmokról, megértős szülőkről, szerető testvérekről. Mindezt saját kezünkkel építjük szinte a semmiből. Vérrel és verejtékkel fizetünk, mire díszes mega poliszunk fejünk fölé magasodva hirdeti nevünk, s kezünk munkáját. Minden érzelemnek, értéknek, emléknek megvan a maga kicsin zuga, hol eltörpülve a rengetegben, önmagából mégis hatalmasan ékesíti a lét szépségét. A valóság ezen apró darabját az örökkévalóságig építgetjük, szépítgetjük, díszítgetjük, hisz hamar megtanuljuk; tökéletes sosincs. Mindig találunk egy hervadt virágot, amit meg kell öntözni, mindig van egy leesett kép, amit vissza kell akasztani.

És ez az a játszma, amit csak egyszer játszhatunk. Az élet az egyetlen út, ahol nem lehet visszafordul. Az egyetlen program, ahol nincs „restart” gomb. Születésünk pillanatában bedobnak minket a mélyvízbe minden előkészület nélkül, és rajtunk múlik, hogy fejvesztve kapálózunk az életért, vagy hagyjuk magunkat lesüllyedni, ezzel egyben életünk végét is elérve.

Egy rossz döntés után nem hátrálhatsz vissza, hisz csakis arra visz az utad. Szüntelenül, monoton előre. Ez az élet.

Ó, hányszor akartunk visszatáncolni egy-egy elszámított döntés után, hányszor akartuk visszaszívni a kimondott szavakat. Hányszor ültél az ablakodban egy esős, vagy épp csillagfényes éjszakán egyedül a könnyeiddel, és küszködtél a gondjaid súlyával, a bűntudatod mardosó erejével.  Hányszor adtál volna oda bármit, csakhogy valamit helyre hozhass, csakhogy egy napot újra kezdhess.

Mindezen érzések keverékével, az elszalasztott lehetőség tudatával és súlyával bámulta kifelé az autó ablakán. S nem éreztem, nem csináltam semmit. Nem hallottam a rádióból jövő néhol lágy, néhol kemény dallamokat, sem anyám hamiskás hangját, ahogy vele énekli. Claudia víg nevetése sem jutott el a hallótölcséremig, ha néha felkacagott édesanyja műsorán. Édesanyánk műsorán. Nem tudom, mennyi idő telhetett el így. Bizonytalan messzeségre az indulópontunktól minden elcsendesedett. A húgom és anyám által képezett halk zajok, morajok megszűntek. Hiába, a hosszú út és a vidámság előbb vagy utóbb mindenkit kifáraszt.

Nem sokára fényes, villódzó embléma került az ablak elé, amiben már igencsak a végét járta a neoncső. A kocsi lassított, majd a kerekei megszűntek forogni.

- Kicsit pihenünk - jutott el most ténylegesen a tudatomig anyám hangja – van itt minden, WC, bolt, apróbb kilátó. Itt van egy kis pénz, ha kérnétek valamit – nyújtott hátra mindkettőnknek egy-egy 10 dollárost.

- Nekem nem kell – utasítottam vissza modortalanul.

- Hát ejnye! Azért az üléseden lesz, ha kéne.

- Én ki nem szállok innen! – fontam a mellkasomra a karomat, s dőltem hátra dölyfösen.

- Kötelező kiszállni – mondta a hangjában csipetnyi tekintéllyel – csak tudnám mi ütött beléd…

Mi ütött belém? Hogy mi ütött belém?! Újra meg újra visszhangoztam a kérdést a fejemben s ezer meg ezer helytálló és – többnyire - kézzel foghatóválaszt találtam ki rá a másodperc töredéke alatt, de inkább tartottam a számat, és kezemet ökölbe szorítva szálltam ki a kocsiból.

Egy nem különösebben puccos környéken álltunk meg. A táblán a benzinárakat egy idétlen sárga manó mutogatta. Az említett bolt a benzinkút tulajdona volt, ahogy az elhanyagolt, bűzlő mellékhelység is. A kilátó az út túloldalán volt. kb. 5 méter magasságból lehetett szemlélni a kietlen pusztát, az egyenes autóutat, tulajdonképpen a nagy semmit.

Kelletlenül ültem le az út mellé, az elgazosodott fűbe. Ahogy a tájat szemlélve elmerengtem a messzi hegyeken, s lágy szél hordta arcomba a hajamat, már csak néhány ördögszekeret hiányoltam az összképből.

Hirtelen hatalmas déjà vu érzés tört rám. Nem tudtam hova tenni. Elkezdtem fázni, közben pedig vert a víz. A puszta mosódott, a föld keményedett, míg a semmi közepéről egy nyirkos, visszhangzó cellában találtam magam. Kikerekedett szemmel pattantam fel, s futottam körbe – vagyis csak futottam volna. A testem valamiért nem akart engedelmeskedni.

A kezem remegett, arcomat könny áztatta, s tincseim szokatlan esésben takarták a külvilágot. Majd nagy levegőt véve önszántamból adtam át magam az idegen emlékképnek.

Csak ültem és bámultam a szoba padlóját. Némán sírtam már napok óta. Nem ettem, nem aludtam, s ennek erősen kezdtem megérezni a hatásait. A gyomrom hangosabban korgott, mint ahogy az ég dörgött, a fejem hasogatott, a látásom a kimerültségtől és a könnyektől volt homályos. Az ablakara tekintve megcsapott a szél. A Hold épp akkor haladt el a templom csillaga felett. Éjfél. Még tizenkét óra. Ennyim van az életben. A rácson inkább ki sem néztem: az üres cellákban vér maradéka, félig lebomlott ismeretlen eredetű csontok látványa fogadott a szanaszét hagyott személyes holmik között. Minden egyes cellában. Valószínűleg egy-egy ember lakta őket, aki a rendetlenségből ítélve sietősen, önkéntelenül távozott. Vagy – a csontokat elnézve – talán soha.

Végigfutott a hátamon a hideg. Végleg egyedül maradtam, s az a fél nap is örökkévalóság lehet. A hamu-szívet már elfújta a szél, s a szitakötő is tovaszállt. Nagy nehezen felálltam, s a rácsokhoz sétáltam. Kezemet óvatosan fontam a fém rudak köré, s századszorra is elkezdtem hevíteni. A vas hamar felizzott, de a vörösen szikrázó fémből aligha érzékeltem valamit.

Révült szabadulási kísérletem szokatlanul jól haladt. Már órák óta nem jártak felém az őrök, s Seamus kihurcolása óta már a csapdákat is hatástalanították. Ám mielőtt még komolyabban beleélhetem volna magam a szabadságba a már-már hiányolt vödör hideg víz ébresztő jelleggel talált telibe. Az izzás elállt, s kezeim lassan visszahulltak a testem mellé. Durcásan köptem ki egy adagot a mocskos csatornavízből, ami mindenhonnan csöpögött rólam.

- Ejnye már! Azt hittem a kis halandó talpnyalód kivégzése után nem fogsz ilyenekkel próbálkozni – gördült a lábam elé a méretes vödör, melynek még nedves volt a belseje, majd a tulajdonosa is kilépett a homályból. A macskaköveken ütemeseket lépve egy feltűnően csinos és gonosz nőszemély vigyorgott rám tettetett meglepettséggel. Szőke hajához remekül illett a ragyogó zöld ruhája, palástja. Mi mást várhattunk volna a hercegnőtől?

- Lucinda, sosem voltál túl só színész. És Seamus nem…

- Nem a talpnyalód volt és kicsit sem halandó, ismerem a szöveget – szakított félbe – de tényleg nem értelek, miért pont őt választottad. Ezer meg ezer pasi heverne a lábad előtt, ha tudnának a választásról, neked mégis az a mihaszna paraszt kellett – ingatta meg a fejét. A választás olyan képesség volt, amit Lilth leszármazottai közül mindenki birtokol, mégis kevesen tudnak róla. Ha a mágiát már kellőképpen sikerült elsajátítani, egy szabadon választott embernek képesek vagyunk átadni egy darabot az energiánkból. Ez még az első generációktól maradt ránk, mivel akkor is ritka volt a boszorkányvér. E rituálé segítségével egy teljesen halandó embert a mágián belüli kívánt terület gyakorlott mesterévé tehettünk, persze ez függött a mi fejlettségi szintünktől is.

- Néha egyszerűen nem hiszem el, hogy lehetünk rokonok!

- Ikrek, drága. Csupán engem megtartottak, téged meg… nos… nem.

- És nézd meg, melyikünk lett hatalmasabb!

- Nyugodtan használd a hatalmadat a penészes celládban!- vágta a fejemhez.

- Ide is te juttattál, édes testvérem – forgattam meg a szememet.

- Kötelességből. Bár belátom, alaptalan volt a félelmem, miszerint ha egyszer visszakerülsz a palotába, elveszed tőlem a trónt. Lehettél volna hercegnő, hisz te mindig is szebb, okosabb és tehetségesebb voltál nálam, még abban a porfészekben is, mint én a legnagyobb pompa közepette!- ordította önmagából kikelve.

- Néha több kell, mint apuci pénze és a palotád kényelme.

- Mindegy is – hajolt közelebb a rácsokhoz – Neked alig tizenkét órád van hátra, és utána senki sem emlékezni rá, hogy te valaha is léteztél. És hivatalosan is egyke leszek.

- A túlvilágon találkozunk – szóltam utána, amikor magabiztos lépteivel elindult, felfelé a lépcsőn. A kopogás elhalkult, majd megszűnt.

Leültem az ágyra, és kinéztem az ablakon. Kint száz meg száz csillag ragyogott az égen. A hold telítve fénylett, s mellette hullócsillag tűnt fel. Lehunytam a szemem, és kívántam. Szabadságot és új életet. Nem magamnak. Rebeccának. Mert róla még mindig nem tudott senki, s ez az egyetlen dolog vígasztalt a nyirkos kövek és edzett vasak fogságában, épülő máglyámat nézve.

Hirtelen pattant ki a szemem, s zihálva vettem levegőt. Felkészületlenül tértem vissza a való világba, belefeledkezve a látomásba. Az nem én voltam. Nem a saját gondolataim kavarogtak a fejemben, más érzelmei emésztettek. És az a nő… furcsa volt vele szemben állni. Idő kellett, hogy rájöjjek, ő volt, aki a piknikes álmomban Rebeccának szólított.

Az „utazás” alatt nyilván Victoria, a saját ősanyám bőrébe bújtam. Megmosolyogtató volt a tény, hogy talán a hullócsillag tényleg valóra váltotta a kívánságát. Bár nyilván ennél többről lehetett szó. Ő azt hitte, senki nem tud reinkarnált valómról, de Lucinda, aki nagy valószínűséggel a nagynéném volt, valahonnan mégis megtudta. S megtalált.

Hatalmas megdöbbenéssel járt a tudat, hogy kicsoda ő. Hogy mit akar. S hogy miért pont most mutatatta meg nekem ezt a látomást… ki is?

Automatikusan Victoriára gondoltam, de sehol még csak nyoma sem volt macskának 10 mérföldes körzetben. Akkor meg kicsoda lehetett?

- Hé, te! – lökött meg valaki oldalról. Ekkor eszméltem rá, hogy még mindig az út mellett kuporgok, és üveges tekintettel meredek a semmibe.

- Ébresztő, térj magadhoz! – próbált helyre rázni a kishúgom.

- Te jó édes… mióta ülök itt?

- Nagyjából egy fél órája – mondta egyszerűen. Fél óra? Na, az kizárt! – Egyébként meg mindenkit halálra rémisztettél. Csak ültél itt is motyogtál valami furcsa nyelven miközben egy idétlen színű pillangót követtél a szemeddel. Nem is tudtam, hogy tudsz kancsalítani.

- Milyen pillangó? – szakítottam félbe.

- Valamivel nagyobb az átlagnál, piros a szárnya zöld pöttyökkel. Nem is. Kék pöttyökkel.

Ledöbbentem. Sosem láttam még hasonló lepkét. Lehet hogy… talán Victoria egyik küldönce? De ezt az emléket nem ismerhette más. Óriási kérdőjelek ugráltak a fejemben: ki? hogyan? miért?, de nem engedhettem, hogy ez Claudiának is feltűnjön.

- Kancsalítani?

- Igen, mikor az orrodra szállt a két szemed egymásra fordult.

- Valahogy így? – kérdeztem, majd erősen koncentrálva megnéztem az orrom hegyét, mire Clau elnevette magát. Jó volt végre vidámnak látni a kishúgomat. Ám arca hamar visszaváltozott kísérteties komolyságba.

- Idefigyelj, jó lenne, ha magadhoz térnél végre!

- Tessék? – leesett az állam a viselkedésétől.

- Valami nem okés veled, és ezt kezdem unni. Szerintem eleget vártam, kihisztizhetted magad, úgyhogy most ideje visszatérni a valóságba. Anyáék elváltak, Eliotnak annyi, na BUMM! Lépj túl rajta és gyere a kocsihoz 5 percen belül, vagy itt hagyunk – hadarta el fenyegető tekintettel.

Szívem szerint rávágtam volna egy sértődött választ, de nem tudtam. Annyira elképesztett ez a hirtelen hangulatváltás. Felért egy komolyabb pofonvágással.

Halálra vált arccal, és nem kicsit gyanakodva ültem be a kocsiba, ahol már ketten vártak rám. Anya gázt adott, Clau pedig édesen rám vigyorgott. A mosolya a régi volt, de a szemében valami új csillant.