19. Fejezet; The girl from Britain

Sziasztok!

Tudom, késtem, de most itt vagyok.

Igyekezni fogok hamarabb hozni a fejezeteket! A másik blogom is viszonylag kezd beindulni. Viszonylag

A mostani fejezethez csak annyi, hogy mindkét új szereplőnek fontos szerepe lesz.

Az emberek nem szeretnek mindent kockára tenni, legyen szó az élet bármely területéről. Akármennyire is adják magukat, mindig van egy biztos pontjuk valahol a háttérben, hogy ha már minden kötél szakad, azért s fogunkat csak ne hagyjuk ott. Mindig van egy kevés viasz a hajóúton, nehogy szirének dala legyen éltünk veszte. Ugyanígy legyen mindig 9 írott betű, ha a száj szólni nem bír; szeretlek. Kevés, de annál többet jelent.

Nekem nem volt kötelem, se viaszom, s írott betűin is elvesztek a kimondott szavak közt. Magatehetetlenül zuhantam a mélybe, a szirének énekébe, és nem volt senki, aki megfoghatná a kezem.

Elaludtam. Békés megoldás volt, s talán helyes döntés. El tudtam menekülni. El, a bántó, ijesztő dolgok elől, ami most a világot jelentették. Utolsó szalmaszálam elszakadt, rendíthetetlen sziklán elgurult, s most már semmim sem maradt.

Claudia helyre térített ugyan, de ezzel együtt tőrt szúrt a szívembe. Hova tűnt az a z ártatlan és gyámoltalan lány, aki napokig könnyezte a szüleink válásét? Hova tűnt az a mindig vigyorgós angyal, aki naphosszakat töltött pillangók hajkurászásával? Hova tűnt az én tündéri kishúgom? Vértől ázó, gennyes szívvel vonszoltam magam tovább a helyes úton, de félő volt. hogy elvérzek, mielőtt odaérnék.

Fényárban úszó, gazdag környéken ébredtem fel. Az embereknek vastagabb pénztárcájuk volt, mint saját maguk. És nem nádszálból voltak a városlakók ékei. Mindenki drága ruhákban járt, és milliós lábbeliket taposott az aranyárú szivarok csikkeivel teleszórt utcán. Rémisztő, abszurd, mégis magával ragadó, bizarr egyveleg volt.

- Hol a fenében vagyunk? – dörzsöltem meg szemeimet a benzingőzös levegőben.

- Hát nem Nashville-ben, az biztos – bambult kifelé csillogó szemmel Claudia – Ez itt a Mennyország!

- Attól még elég messze vagyunk. Viszonylag. Csak teszünk egy kis kitérőt.

Nem tartott sokáig a kocsikázás egy jólmenő környék sétáló utcájáig. Hasonlított a régi térre, benne a kisbolttal, de ez zord volt és gigantikus. Hiába úszott fényben a villódzó neoncsövektől, gonosz vicsor villant a fehér fogsorok mögött.

A motor még járt, amikor anyám kipattant a kocsiból, s régi ismerősként üdvözölt egy öltönyös embert. Ránézésre egy helyi főmókus lehetett. Vörös hajával és rövidke szakállával erős ír benyomást keltett. Zöld szeme, akár a négylevelű lóhere, igazolta elméletem.  Csupán egy perc műve volt, míg a két ember eltűnt egy lakkozott faajtó mögött, s a nő kezében egy jókora kartondobozzal tért vissza. A csomagtartó kinyílt, majd becsapódott, s meg mertem volna esküdni rá, hogy halk nyüszítést hallottam. Rövid integetés után tértünk vissza a nyílt útra, s faltuk újra a kilométereket – mintha mi sem történt volna.

- Ki volt ez? – kérdeztem gyanakodva.

- Mostanság elég furcsa kérdéseid vannak. „Ki volt ez?” „Hol vagyunk?”. Csupa olyan kérdés, amihez semmi közöd.

- Szerintem igenis jogunk van tudni!

- Ó, már a joggal jössz. Akkor csináljuk, azt hogy fogjátok a jogaitokat, és szépen csöndben, engedelmeskedve és mosolyogva végigülitek az utat – a válasz primitívsége meglepett de Claudia megelőzött a válasszal.

- Fejezzétek már be! Mint két veszekedő óvodás! Néha szánalmasak tudtok lenni…

Szavai tisztán és élesen csengtek. Egyre rémisztőbb lett minden.

Még úgy másfél órát szeltük az aszfaltot, színesebbnél színesebb környezetben. Suhant el ablakom előtt igazságtalan nyomortelep, jól menő üzleti környék. Aztán a felhőkarcolók lábai közt húzódó labirintusból kijutva enyhén barátságosabb külvárosi tér fogadott.

Újabbnál újabb, díszesebbnél díszesebb házak sorakoztak ápolt, füves kertel, színes virágokkal, fehér kerítéssel. Sablonos és kiábrándító.

Majd ismerős autó tűnt fel., egy rakat kisbusz gyűrűjében. Zöld fényezés, sötétített üvegek. Felderengett a költöztetők zsémbes vezetője, aki nemrégiben, egy hosszú utazással korábban morgolódva csapta be maga után a fent említett kocsi ajtaját. Így hát épp annyira volt meglepő, mint amennyire kiszámítható, amikor az ősz és zsémbes ember „köszöntött” minket.

- Üdvözlet – hajolt meg alázatosan, és csókolt kezet anyámnak. Persze nekünk csak egy mogorva morgás és biccentés jutott.

- Jó reggelt Arnold. Jól haladnak a munkálatokkal?

-Persze, asszonyom nagyon szépen. Látom eleget tett a kérésemnek, a távoli parkolással. A fiúk máris segítenek bepakolni a cuccokat – intett két fiatal izomagynak, akik kipakolták a csomagtartót, csupán a friss, ismeretlen dobozt hagyva benne.

- A táskáitok a csomagtérben, a csomaggal meg azt kezdtek, amit akartok. Látjátok ezeket a fehér kocsikat – mutatott néhány szállító furgonra – Na, ennél tovább nem jöhettek. Különben meg azt csináltok, amit akartok. Néhány óra múlva találkozunk – ezzel búcsút intett, s Arnold oldalán eltűnt a „tiltott út” felé.

Néhány percig csak álltunk, majd karomat a mellkasomra fonva elindultam anyám után. Pontosan a két fehér kocsi vonalában a két, előbb még cipekedő csupa izom, fehér trikós fickó.

- Mi a…

- Nocsak kislány, hát nem emlékszel a jó anyai tanácsra – csípte meg az arcomat az egyik – nem mehetsz tovább, drága.

- Értek én a szóból, csak nem tudom felfogni, miért nem mehetünk el arra.

A két „őr” egymásra nézett, úgy felelt: - Minek ezt érteni, kedves. Csak ez van és kész – mosolygott rám negédesen.

Gesztusát viszonozva, szememet forgatva fordultam meg. Körülnézve látszólag azonos házak sorakoztak szerte, de mindegyik kicsit más volt. Egyiknek az udvarán kis tó és kiskert díszelgett, másoknak egész kis dzsungel nőtte be az előterét. A kiindulás ugyanaz, a végtermék mégis teljesen más.

Gondolatai kíváncsisággá fajultak, amikor Claudia célba vette a környéki játszóteret. Fél szemmel a húgomat néztem, de az eszem már a titokzatos csomag tartalmán járt. Vajon mi lehet az? Mit rejt a kartondoboz?

Óvatosan elindultam a kocsi felé, és felnyitottam annak csomagtartóját. A csomag oldalán lyukak éktelenkedtek megszakítva a sík egységet. Félve hozzáértem a doboz tetejéhez, mire az egyik nyíláson egy nedves, szimatoló orr jelent meg. Egy kiskutya? Felbátorodva nyitottam fel hát kis börtöne fedelét, de azonnal megbántam. Amint meglátta a kezem, a kicsi, de annál élesebb fogaival afelé kapott, s jó néhányat bele is mélyesztett. Hátraugorva kaptam el a karom, s meredtem dühösen a kartondobozra.

- Kis dög – sziszegtem a fogaim között.

- Új hely, új emberek, sokéig volt szűk helyen, és megviselt. Én nem nyúlnék hozzá – csattant egy hang a hátam mögött gyenge akcentussal.

Amikor hátrafordultam, akkor zárult össze a két izomkolosszust jelentő gát. Köztük libbent át egy laza, gondtalannak tűnő lány. Fekete haja a derekát súrolta, rövid farmerjához kopott tornacsukát vett. Mintás pólójához kicsit sem illő nyaklánc libbent előtte, míg teste viszonylag nagy részét különbözőbbnél különbözőbb tetoválások borították.

- Szia, én Nancy vagyok. Nancy Bulble – nyújtott kezet – még nem találkozhattunk, alig egy hete költöztünk ide.

- Én meg még nem. Vagyis most, izé… - elnevettem magam, amit szerencsére Nancy is átvett. Zord, kívülálló külseje volt, remélem, a belső mást is tartogat.

- Tiétek az a sok cucc? A ti furgonjaitok parkolnak minden ház előtt?

- Attól tartok.

- Gratulálok, nagyon szép házatok van. Szokatlan, de nem árt egy kis szín a környékre.

- Örülök, ha tetszik, de én még csak nem is láttam – ingattam meg a fejem, majd a földre néztem. Hirtelen apró, mozgó szőrmókra lettem figyelmes.

Az apró szürke élőlény fürgén és cikkcakkosan mozgott, a szemem is alig bírta követni. Ahogy elment mellettünk, egy fiatalabb kisfiú futott utána, kezét előre tartva az állatka felé.

- Ficak, állj meg! – kiabálta, majd gyorsított léptein. Szegények ez okozta a vesztét. Ahogy ugyanis közelebb ért a pici szőrpamacshoz felbátorodott, s rávetette magát. Az állat viszont fürgébb volt, s mielőtt a fiú nyitott tenyerei közé került volna, oldalra szökkent, és tovább futott a meleg aszfalton.

- Johnny, te mit keresel itt? – lépett mellé hirtelen Nancy.

- Ficakot kergetem, nem látszik? - förmedt rá a fiatalabb gyermek. Közelebbről megnézve számtalan közös vonást fedeztem fel rajtuk. Mindkét leendő szomszédomnak ugyanolyan kiugró állkapcsa volt, és ott volt az a pici beugrás az orrnyergük fölött. Továbbá a nyakuk bal oldalán kapott helyet egy furcsa anyajegy.

- Az öcséd? – ettem fel a bátortalan kérdést.

- Bár ne lenne – forgatta meg a szemeit, miközben felsegítette a vérző térdű testvérét.

- Az érzés kölcsönös – nyújtotta ki nővérére nyelvét a kicsi Johnny.

- És gondolom Ficak volt a ti kis…

- Ficak az Én vadászgörényem – javított ki Nancy – ő az a sötétbarna. Az öcsémé sárga és Maugli a neve. Őszintén nem is értem, hogy került Ficak az utcára.

- A ketrecben megette a kaját Maugli elől – kezdte megtörve nővére pillantása alatt – és ki akartam szedni a szegénykémet, hogy kaját adjak neki, de amikor kinyitottam a kaput, kiszaladt a kis kártevőd.

- Ha még egyszer ilyen jelzővel illeted valamelyik görényt, esküszöm, megbánod, hogy nem Dakotába költöztünk – méregette szemével a testvérét. Ugyan az összefüggést nem értettem, az érv hatásos volt, és a kis Johnny bánkódva indult tovább a még mindig a környéken ugrándozó állatka után.

- És egyébként milyen a város?

- Nem igazán jártam még bent.  Most mondanám, hogy addig gyere be hozzánk, de majdnem szembe szomszédok vagyunk, félek, ez nem jönne össze.

- Ebben igazad van – mondtam, majd szememmel körbesiklottam a házakon, majd a kicsit távolabbi nagyvárosi nyüzsgés foszlányain – akkora változás lesz ez a kisvároshoz képest. Ott a fél várost ismerted, velük együtt nőttél fel…

- Nekem sem volt könnyű eleinte, még most sem az. Londonból jöttünk.

- És miért hagytátok ott Angliát?

- Nem is tudom. De jó döntés volt, az biztos. A tea viszont hiányozni fog. De legalább nem vagyok egyedül, már az első nap sikerült hozzácsapódnom egy helyi kis közösséghez.

- Szerencsés vagy. Én nem igazán vagyok az a könnyen barátkozós típus.

- Te nem is ismersz itt senkit?- kérdezte, mire én megráztam a fejem. Kaján mosollyal karon fogott, és futva elindultunk a város sűrűje felé.