Sziasztok!
Végre-valahára elkészült a 7. Fejezet.
Sajnálom a késedelmet, de a félévi hajrá engem is utolért, ráadásul egy makacs betegség ágynak is nyomott.
De íme, most itt van.
Szeretném nagyon-nagyon megköszönni az előző részhez kapott kommenteket!
A mostani limit legyen 5 hozzászólás! Újra sok-sok komit kérek szépen!
Kellemes olvasást kívánok mindenkinek! :)
Vickyke ^.^
A zuhanásból kemény padlóra koppant a fejem. Nehezen, fuldokolva jutottam csak némi levegőhöz. Mellettem kiáltások harsantak, öblös léptek ereje döngette a földet.
Apróbb hangfoszlányok jutottak csak el az agyamig, mást nem észleltem a külvilágból. A kemény, hideg talajt hirtelen elvesztettem magam alatt. Erős kezek ragadtak meg, s tettek egy jóval puhább, melegebb felületre. Majd a levegőbe emeltek, s ritmusos, ütemszerű lépésekkel vittek.
Fáztam. A testemet nedvesnek éreztem, s a menetszél is csak hűtötte a levegőt. Az útból nem sokat láttam. Néhol felbukkant egy-egy fényfolt, de semmi egyéb. Majd a hőmérséklet lényegesen lecsökkent, világosabbá vált a háttér. A zajok is felerősödtek.
Egy puha, mégis merev talajt tudhattam magam alatt, amikor két erős csattanást hallottam a lábamnál. Már csak három különböző, ismeretlen férfi beszédét lehetett kivenni, illetve a sziréna éles hangját a motor zúgásával karöltve.
Lassan eltűnt a fátyol a világról, újra rendesen láttam. A jobb oldalamon egy 17 éves fajta fiút pillantottam meg. Arcán széles mosoly jelent meg, amikor tudatosult benne, magamhoz tértem.
- Jó reggelt- köszönt rám vigyorogva.
- Nem vicces- vágtam vissza.
- Oké!- emelte fel két karját, majd az első két helyen ülő emberekhez fordult- héj, Jimmy! Bobby! Magához tért a kis utasunk.
Rettenetesen utáltam, ha valaki úgy beszél rólam, mintha még gyerek lennék. Tudom, még az vagyok, na de „kis utas”?!
- Fáj valamid?- kérdezte hozzám fordulva.
- A fejem és a lábam, meg eléggé fázok- feleltem kómásan.
- Nem csodálom, ha sajog, mert eléggé beverted mindkettőt. De ne vacogj itt nekem, hozok egy pokrócot.
Azzal elkezdett matatni a táskában, amit az ülése mellett tartott. Elővett belőle egy régi takaró-szerű anyagot. Ki volt bolyhosodva, itt-ott kopott foltok jelezték tekintélyes korát. Különös, de én szerettem az effajta plédeket. A nagyszüleimre emlékeztettek, akik mindig meséltek nekem, amikor még kicsi voltam, s ilyen paplannal takargattak be, hogy meg ne fázzak.
Óvatosan rám terítette, és én végre élvezhettem a meleg érzetét. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a saját ágyamban feküdnék, s ez csak egy rossz állom… De sajnos ez ügybe hatalmasat tévedtem.
Csikorgó kerekekkel fékezett le a mentő a kórház udvarán. Sietős emberi léptek hallatszottak amint felénk futottak. Egy hordágyon keresztül toltak szinte az egész kórházon. Bámuló szempárok és meglepett tekintetek kíséretével érkeztünk meg a „7”-es számú vizsgálóba. Mosolygós, kopaszodó fejű fehér köpenyes férfi lépett mellém hirtelen.
- Szia kislány- szólt kedvesen- mi a neved?
- Elizabeth Koper vagyok.
- Rendben, Elizabeth. Én Dr. Morris vagyok, de szólíts csak Timnek. Tudod, mi történt veled?
- Azt hiszem… - kezdtem bizonytalanul- Elrontottam egy ugrást és a padlón ébredtem. A többi kiesett. A mentős srác azt mondta, hogy bevertem a fejem. És a lábam…
- De még hogy!- kiáltott fel a jó kedélyű doki- Az elrugaszkodás ereje nem a vízbe vitt, hanem a rajtkőnek repített. De most meg kell vizsgálnunk téged, hogy minden rendben van-e.
- Oké- haboztam a válasszal. Az orvos elfordult, s egy átlátszó műanyag behatárolhatatlan tárgyat hozott az ágy mellé. A színtelen „valami” egy csővel volt odakötve egy szürke színű palackhoz. A búvárok által használt sűrített levegőre emlékeztetett, de egy belsőm azt sugallta, hogy másra kell, hogy számítsak.
- Most rád teszem ezt a maszkot – emelte fel az áttetsző eszközt- Altatógázt kapsz. Ettől egy rövid időre álomba szenderülsz majd, de sajnos az ébredést követő egy-másfél órában is álmatag leszel.
- Erre miért van szükség?- kérdeztem immár a maszkkal az arcomon.
- Mert nem tudjunk pontosan mennyire sérültél, és így biztonságosabban végezhető a teljes körű kivizsgálás a te állapotodban.
Majd a palack száján lévő csaphoz nyúlt, s megtekerte egy kicsit. Azonnal éreztem, ahogy a hideg levegő a számhoz áramlik.
- És kérlek, relaxálj. Gondolj valami szépre. Próbálj meg nyugodtan pihenni.
A többi szava homályba veszett. Mint egy örvény, ragadott magával a kényszeres álom. Talán a tudatalattim mélyére repített. Nem tudom. Éreztem a testemet, valahol a semmi közepén. Mintha burok alól hallgatóztam volna. Egy-két hangszín tudtam csak elcsípni. Legalább négy nővér sürgölődött körülöttem. Majd ez is eltűnt, s teljesen beszippantott a néma csend.
Kicsit olyan volt, mintha a lelkem kelt volna útra. Az emlékeim közt szlalomozva kerestem valamit. Behatárolhatatlan, mégis egyértelmű dolog után kutattam.
Csak mentem a saját fejem után, nem törődve semmivel. Majd a szemem sarkából megpillantottam a „nyomozás” gyümölcsét. Közelebb lépve egy aszfaltozott, néhol még füves játszóteret láttam. 6, 7 éves gyerekek próbálgattak kosarazni. Három fiú elkülönülve beszélgetett, míg a többi a lányokkal dobálta a labdát a palánkra. A pálya széléről már teljesen benne voltam a „díszletben”, a színtelen tér, a semmi, amiben eddig voltam, szempillantás alatt foszlott szét, s én már csak egy iskolai udvart láttam magam körül.
Nekitámaszkodtam egy közeli fa vésett kérgű törzsének és onnan kémleltem tovább a gyerekeket. Összeszorult a szívem, amikor tudatosult bennem, hogy mit is látok pontosan. Ez nem olyan volt, mint a zombi-farsang, mert itt külső szemlélődőként figyeltem az eseményeket.
A pár elsős a mostani osztályom volt. A három elkülönült fiú Ben, Cody és Eliot személye, a labdázók között pedig Brian, Alan, Charlotte, Angela, Lucy, és Catlin vidám arcát véltem felfedezni, és persze a sajátomat. Akkoriban még mind nagyon jó barátok voltunk. Mi történhetett velünk?
Mosolyogva lopakodtam közelebb a beszélgető fiúk társulatához, akik nem vették észre közeledésemet. El kissé félőn húzódott el két társától, akik dühös pillantásokat vetettek rá.
Ezt egy rózsaszín mellényes lány – aki én voltam - bizonytalanul odasétált a srácokhoz. Azok kérdő tekintettel pásztázták végig a számukra még ismeretlen embert. Látszólag zavarba jöttem, mert pír húzódott az arcomra és akadozva beszéltem a szemeimet lesütve.
Furcsa volt így látni ezeket a dolgokat. Tisztán emlékeztem erre a napra, ekkor találkoztunk először Eliottal. Hatalmas bátorságra volt szükségem ahhoz, hogy egyáltalán a fiú elé merjek állni.
Fél perces szóváltás után a négy gyerek elindult a pálya felé. Kicsit dobálgattak, majd egy jól irányzott átadás Eliottól, egy tökéletes ívű dobás tőlem, és a labda máris a karikában landolt.
Egy csont nélküli 3 pontos… Nem is olyan rossz – gondoltam magamban. Ellöktem magam a fától és hátrálni kezdtem. Még halványan láttam, amint elkapják a lepattanó labdát, és passzolgatják egymásnak. Majd megnőtt a gravitáció, és én tágra nyílt szemekkel az eget bámulva zuhantam a földre. De a hátam nem földnek csapódott. Valami sokkal puhábbnak…
***
Körülöttem minden fehérlett, színtelennek láttam a világot. Csak egy vakító fény az egész…
Aztán kissé magamhoz térve a szorongás fogott el. Rengeteg ember állt mellettem. Mint ahogy arra később rájöttem, épp a kórházban feküdtem, egy puha, meleg ágyban. De sajnos rám adták azt a förtelmes, hátul kötős „ruhát”, ami nem kis kellemetlenséget okozott.
Az aggódó arcokat sorra ismertem fel. Ott volt anya, apa, Chris, Clau, Damin tanárnő, de még Medi is. Volt azonban egy fehér köpenyes férfi, akit sehogy sem tudtam beazonosítani. Ismerős volt, de honnan?
Édesanyámra néztem, aki féltő tekintettel meredt rám.
- Mi történt?- kérdeztem. Meglepett, hogy ilyen nehezemre esett a beszéd. Felváltva, egymás szavába vágva elmondták az egész napot, még azt is, amire teljesen jól emlékeztem. De a köpenyes ember csak némán állt a háttérben.
- Elnézést- szólalt meg mégis hirtelen - de meg kell kérnem magukat, hogy hagyják el a szobát. El kell végezném egy pár tesztet a kishölggyel.
Először „kis utas”, most meg „kishölgy”. Mégis hány évesnek néznek?
Mindenki engedelmesen búcsút intett és a tőlem jobbra található ajtón át távoztak. Most vettem csak észre a mellettem helyet kapó másik ágyat, illetve a bal oldalamon nyíló ablakot. A férfi leült az fekhelyem szélére, és a kezében tartott lapokat nézte.
- Feltehetek neked pár kérdést?
- Ezért van itt, nemde?
- De - mosolyodott el – valóban. Tudod, hogy én ki vagyok?
- Ismerem már valahonnan, csak nem tudom, hogy honnan- gondolkodtam el, majd hirtelen leesett- Maga rakta rám azt a maszkot! Maga a doki!
- És a nevemre nem emlékszel?
- Tim.
- Pontosan! És azt is tudod, hogy hol ájultál el?
- Az uszodában.
- És mond meg nekem kérlek, hogy miért voltál ott.
- Mert sportnap van.
- Úgy van- bólintott- a memóriáddal nincs gond. Most pedig a tekintetteddel kövesd az ujjamat- szólt elővéve egy zseblámpát. A szemem vonalában világított vele, a mutatóujját pedig hol az egyik, hol a másik pupillám előtt tartotta vagy épp mozgatta- És itt sincs semmi gond- mondta végül. Minden vizsgálaton átmentél, nincs semmi rendellenesség, de sokat kéne pihenned. Elküldjem a családtagjaidat?
- Ne! Jó, ha itt vannak.
- Rendben. De nem sokáig. Ha bármi van, csak nyomd meg a nővérhívó gombot- mutatott az ágyam mellet lévő panelre, és öblös léptekkel masírozott ki a szobából. Nyomában rögvest mindenki visszatódult a parányi helyiségbe. Alig beszélgettek, inkább csak bámultak engem, vagy épp egymást.
Nem is olyan sok idő múlva kopogtattak az ajtón. Anya elsuttogott egy halk „szabad”-ot, s két ember lépett be az így is zsúfolt terembe.
Amint felismertem Eliotot jobb kezemet felemelve rámutattam. Akkor vettem észre, hogy infúzió húzódik benne.
- A zombik… elmentek a zombik… - próbáltam értelmes szavakat kipréselni a számon. Amikor az orvossal beszéltem még semmi bajom sem volt…
- Igen, elmentek- mondta rá mosolyogva. Visszatettem a kezem magam mellé és nem kis meglepetést okozott, hogy már ez a kis mozdulat is mennyi energiát igényel a részemről.
- Hogy van?- fordult El anyához.
- Szerencsére semmi komoly baja nem lett, és ez nagyban neked köszönhető- válaszolta hálás tekintettel.
- De hisz nem tettem semmi rendkívülit!- szabadkozott.
- Dehogyisnem! Kihúztad a vízből, ezzel megmentetted az életét- szállt be Medi is.
- Ugyan már! Csak eltúlozzák!- tekintett körbe a fiú.
- Nem, Eliot- Emelte fel tekintetét Mrs. Damin - valóban így van.
- Köszönöm- mondtam a fiúnak az előzőnél is nehezebben.
- Nagyon szívesen- pirult el Eliot majd újra anyát kezdte faggatni- És meddig kell bent maradnia?
- Holnap ki is engedik. De sajnos nem mehet be a feladatokra.
- Reggel csak plakátot készítenétek. Délután a Clubba vagytok beírva… Akkor talán már tud csatlakozni- ajánlotta Damin tanárnő - A délelőtti feladatot meg akár itt is megcsinálhatjátok.
- Jó ötlet, így nem marad ki semmiből!- lelkendezett anya.
- Rendben, majd behozom akkor a kórházba Eliotot- mondta búcsúzóul El anyukája - már nem is zavarkodnánk. Viszlát.
- Köszönjük, hogy beugrottak- válaszolta anya.
Az előző esetekből okulva nem próbálkoztam meg újabb beszéddel, csak néztem, ahogy az imént jött személyek távoznak az ajtón keresztül. Édesanyám közelebb hajolt és megsimította az arcom.
- Holnap nagyon jó napod lesz, erre fogadni mernék - szólt szinte suttogva- Ez a fiú teljesen odáig van érted! Még a csillagokat is lehozná a te két szép szemedért.
Hirtelen kicsapódott az ajtó és a doki sietett be rajta. Anya nem tudta befejezni, amit mondani akart, de így is szívet melengető, mégis elgondolkodtató hatással volt rám e pár szó.
Tényleg igaz lenne? Egy anya megérzi az ilyesmit. Jó, én meg boszorkány vagyok! Minden ember szívét látom. Érzem, amit ők, néha egészen abszurd dolgokat. Tudom, hogy viszonyulnak egyes ismerőseikhez. Már ha akarom, vagy úgy tartja kedvem. De Eliot még számomra is rejtély. Nem egyszer próbáltam meg a „szívébe látni”, minduntalan sikertelenül.
- Üdv mindenkinek, újra! – köszönt Dr. Morris - az igazság az, hogy a kishölgynek (már megint?!) most rendkívül sok pihenésre lenne szüksége, és önök túl sokan és túl sokat tartózkodtak mellette. Mostantól maximum három fő maradhat itt.
Hangja szelíd volt, mégis parancsoló. Összeszedték a cuccaikat és mindenki elkezdett kifelé lépdelni.
- Egy pillanat- szólt újra Tim - Még visszajöhetnek, de egy két órás alvás most ráférne a betegünkre. Ha visszatérnek a maximális fél óra engedélyezett, hogy holnapra kellően sokat tudjon szunyókálni- kacsintott rám.
Családtagjaim bólintottak, és két-két puszival intettek búcsút. Az ajtóból egy nővér hajolt be, aki Dr. Morrist kereste.
- Timothy! A hármasban téged várnak.
Erre ő is sarkon fordult és elhagyta a szobám. Én pedig végre élvezhetem a magányt és a nyugalmat, amit úgy döntöttem, egy kiadós alvással koronázok meg.
***
Mély, álomtalan alvásból mocorgás és susmorgás halk zaja keltett fel. Nem akartam elárulni magamat, így nem leskelődhettem a személyek kiléte felől.
Így maradt a „harmadik szemem”. Nem a valóságot látom vele, csupán lelkeket. Fura, nem egyszer ijesztő, de ha nincs más…
Négy alakot láttam az ágyam körül. Nem boszorkányok, nem démonok, nem szellemek, csupán egyszerű, halandó emberek.
Lassan felnyitottam szemhéjaimat, mire ismerős arcokba akadtam. Lucy, Angela, Charlotte és Brian álltak felettem. Óvatosan felültem, hogy a szemükbe tudjak nézni. Meglepetésemre már nem volt bennem sehol infúzió.
Elmondhatatlan öröm fogott el. Bejöttek megnézni… És Brian… Rá nem is számítottam, pedig most itt állt.
- Sziasztok – kezdtem fáradtan, de fülig mosolyogva.
- Szia, hogy vagy? – kérdezte a fiú.
- Megvagyok, köszi. Köszönöm, hogy bejöttetek.
- Ez alap- mondta Lucy, amire én csak bátortalan mosolygással tudtam felelni.
- Meddig kell itt maradnod?- kíváncsiskodott Charlotte.
- Holnap kimehetek, de a délelőtti feladatokat itt bent fogjuk megcsinálni Eliottal- válaszoltam egy nagy nyújtózással és ásítással egybefolyóan.
- Beszéltem vele is – szólalt meg Angela – Azt mondta alig vagy magadnál, és hogy hallucinálsz valamiről.
- Zombikról- mosolyodtam el - emlékeztek arra, amikor farsangon beöltöztetek és halálra ijesztettetek?
- Akkor bújtam az asztal alá- nevetett fel Bar.
- És undorítóak voltatok- néztem körbe, mire mindenki „angyalka fejet” vágott, s a plafont bámulta.
Újra felkacagtunk. Jó érzés volt a barátaimmal lenni, és egyre inkább Briant is annak éreztem.
- Üljetek le- mutattam a fal mellett lévő sámlikra.
- Nem, köszi - emelte fel két kezét Char - csak beugrottunk, de még meg kell venni a holnapi alapanyagokat.
- Nektek kell megvennetek?- húztam fel a szemöldököm.
- Igen – bólintott rá Lucy – Nem is hinnéd mennyi mindenre szükség lesz.
- De nem mi is tartanánk fel- indult útnak Angela.
- Igazán nem zavartok! Mint láthatjátok, egyedül vagyok.
- Pihenj!- szólt utólag Charlotte.
Majd libasorban távoztak. Visszafeküdtem a párnáimra, de nem bírtam újfent elaludni. Csak a plafont bámultam.
Elgondolkodtam mindenen. Eszembe jutottak anyám szavai. Sehogy sem hagytak nyugodni.
Ráadásul most válnak a szüleim, én meg kórházban fekszek. Csak röhögni tudtam a saját szerencsétlenkedéseimen. De miért vagyok ennyire… szerencsétlen?! Nincs rá jobb szó.
Körülbelül fél óra telhetett el Charlotték látogatása óta, mikor Dr. Morris sietett be az ajtón, nyomában egy nálam alig idősebb lánnyal. Ő is azt a rémes kórházi kötőst viselte. Rikító pink haja alól néhol feketébe vegyült. Orr-percinges volt, ráadásul sötét kihúzót és halványrózsaszín szájfényt használt. Az egész összkép látványosan kiemelte világos szemeit.
Mögötte egy testes férfi ápoló hozott két bőröndöt. Az egyiket letette mellém, mondván, szüleim küldik, a másikat a jobb oldali ágy alá csúsztatta.
Tim a lánnyal váltott pár heves szót, míg én megkönnyebbülve kezdtem kutatni a bőröndben. Végre a saját holmimat húzhatom magamra!
Kiválasztottam egy könnyed szürke nadrágot, mellé egy lágy zöld felsőt, és már indultam is volna átöltözni a fürdőbe. De hol is van az?
- Tim- szólítottam meg félénken – Merre találom a fürdőt?
- Az előtérből nyílik. Ott vannak a szekrények is. Nyugodtan kipakolhatsz, ha úgy neked kényelmesebb.
- Eddig észre sem vettem, hogy dupla ajtók vannak- kiabáltam ki a mosakodó helyiségből.
Az előtér nem volt nagy szám, mégis kellett oda. Szemben két duplaszárnyú gardrób terjeszkedett, felül polcos, alul akasztós, legalul pedig cipőtartó résszel. A fürdő egy zuhanykabinból, WC-ből, valamint egy mosdókagylóból állt, mindezt tört fehér színben. Két, viszonylag tiszta törölközőt tettek a radiátorral.
Az ajtót magamra zárva átöltöztem. Hatalmas megkönnyebbülés volt végre a tulajdon ruháimat viselni. A kék anyagdarabot az ágyam végére fektettem, és jobban átnéztem, miket kaptam hazulról.
Találtam törölközőt, fésűt, tisztálkodó-szereket, egy guriga WC papírt (?), fogkefét, fogkrémet, meg egy vagon ruhát. Egy éjszakára maradok bent, nem túlélőtáborba utaztam.
Szerencsére a holnapi napra is gondoltak; raktak be ollót, ragasztót, színes papírt, mindent, mi szem-szájnak ingere egy ilyen feladathoz. Végre ráakadtam a mobilomra is. 17 sms jött, mindegyik jobbulást kívánt és a hogylétem felől érdeklődött.
Visszaültem az ágyra, és elkezdtem pötyögni a válaszokat. Tim már elment a szobából, s a szomszéd ágy sem volt már üres. A rózsaszín hajú lány terpeszkedett rajta. Egy magazint lapozgatott, s sejtelmes pillantásokkal méregetett.
- Te- szólított meg mikor végeztem az üzenetek megírásával, méghozzá kísérteties pontossággal. Kérdőn pillantottam rá.
- Én?
- Ja! Mi is a neved?
- Elizabeth Koper vagyok- szóltam, mire kurta bólintás volt a felelet- és benned kit tisztelhetek?
- Gwen vagyok. Gwen Axmann.
- Örülök Gwen.
- Mégis minek? – kérdezte parancsoló hangon. Kezdett kikészíteni.
- Hogy megismertelek.
- Nem olyan nagy öröm az - szólt lapozva az újságban- majd te is rájössz, akárcsak a többiek- pillantott fel- hogy az ördög szolgálójával nem épp nyerő dolog jóban lenni!
Szeme csillogott, vagy inkább égett egy megmagyarázhatatlan fényességgel betöltve. Mint egy jó irányzott gyomorszájon rúgás, úgy ért el a felismerés. Az ördög szolgája… boszorkány…
De úgy döntöttem, nem hozom fel a témát. Még nem. Talán féltem egy kicsit az igazságtól. Talán… Kicsit nagyon.
- És téged miért hoztak be?
- Gyomormosás- nézett vissza a magazinba- benyeltem egy csomó nyugtatót meg egyebet.
- Öngyilkos akartál lenni?- képedtem el.
- Igen. De már nem bánom, hogy megállítottak. Talán így kellett lennie. Biztos vagyok benne.
- Mi történt?- kérdeztem, de közben tudtam a választ. Pontosan tudtam. Nem is, inkább csak éreztem. De hisz az lehetetlen! Nem lehet ő is…
- Találkoztunk- mondta nemes egyszerűséggel- Te is egy vagy közülünk. Méghozzá nem is akármilyen.
Pontosan ettől féltem.
- Mi az, hogy nem akármilyen? Mit tudok én? Mi vagyok én?
- Boszorkány- szólt, mintha a világnak olyan természetes dolga lenne – De ezzel tisztában vagy. Neked a véreben van. Tudom, hogy egyik felmenőd sem volt az – tette hozzá mikor szóra nyitottam a számat- Ne feledd; ilyen alap dolgokat én is tudok. De te… Benned Victoria vére csörgedez.
- Jó, beismerem. Angyalok és démonok közös gyermekei, vagy azoknak a leszármazottai közé tartozom- mondtam, miközben borsózott a hátam. Még sosem hallottam hangosan senkitől, főleg a saját hangomon nem.
- Na azért nem ilyen egyszerű- ingatta meg fejét- nem a földi szüleinktől örököljük az erőt.
- Tisztában vagyok vele. De mi okom lenne arra, hogy higgyek neked? Ezt önerőből is megtanulhattad, akkor is, ha koránt sem vagy boszi.
- Bizonyítsam?! – vonta fel két szemöldökét- Rendben.
Azzal felállt. Két lábát szorosan összezárta, szemeit lehunyta, két tenyerét egymás felé fordítva szorította össze ajkait. Várt. Pár másodperc múlva hatalmas szél támadt a szobában, s minden egyes fuvallat Gwen köré összpontosulva egy légörvénnyé állt össze. Ereje hatalmas volt: ruháját és haját csapkodta, az ágyon lévő takarót is lesöpörte onnan. Már-már felemelkedett a földről.
Majd szétválasztotta két kezét. Amilyen gyorsan jött a szellő, olyan gyorsan távozott. Gwen sebesen visszaült az ágyára és magára húzta a takaróját.
- Erre meg kell tanítanod- álmélkodtam.
- Szívesen, de én ezen kívül nem tudok mást. Ezt is évekig tanultam.
- Mintha nekem olyan könnyű lenne minden.
- Mert az is – mutatott rá – Victoria leszármazottainak igenis könnyű.
- Ki az a Victoria?- kérdeztem, de már akkor tudtam, hiba volt.
- Nem lehet, hogy nem tudod! – pattant fel az ágyáról- azt minden boszorkány tudja!
- Nekem még sosem volt alkalmam magunkfajtával találkozni - szabadkoztam.
- Most van. És bocsi a modoromért csak meg kellett róla bizonyosodnom, hogy igazam van-e.
- Igazán semmi baj- mosolyodtam el – de most beavatnál?
- Persze – szólt, majd elővette egy jókora mappát. Milliónyi rajz között keresett valamit. Ahogy alaposabban is szemügyre vettem őket, sikerült megállapítanom, hogy szinte mesterien használja a ceruzát.
A legtöbb szárnyas démonokat ábrázolt. Erről már hallottam. Szárny=angyal. Démon=sátán. Angyal+Sátán=Boszorkány.
- Itt is van- vett elő egy összefűzött rajzokból álló köteget. A kezembe vettem, és elkezdtem tanulmányozni.
- Gyönyörűek- suttogtam megbabonázva.
- Köszi. Ezek mind a körülötte keringő mendemondákról szólnak. Nekem ez a tehetségem. A művészet.
- Mindenkinek jut valamilyen különleges tudás?- kérdeztem- Úgy értem, nekem is van?
- Természetesen. Mivel, mint már említettem, egy vagy Victoria leszármazottai közül, tehát neked álomlelked van.
- Micsodám?
- Álmok helyett látomásokat látsz alvás közben. Ráadásul tudod szabályozni a harmadik szemedet. És sosem alszol teljesen. Ezt úgy értem, hogy ilyenkor az álomlelked útra kel, vagy az emlékeid közt, vagy a valóságban.
Úgy hallgattam Gwen szavait, mint a kisgyerek hallgatja az esti mesét. Elmerengtem jelentőségén, s rá kellett döbbennem, hogy igaza van. Valóban volt már részem hasonlóban, de azt hittem ez normális, emberi dolog. Tévedtem.
- Hű. Sosem gondoltam volna, hogy ez ennyire bonyolult lenne.
- Nem nagy ördöngösség, nyugi.
- És mit csinált ez a bizonyos… Victoria?- már minden szóba került csak ez nem. Kezdett igazán érdekelni.
- Ő volt az egyetlen, aki rendelkezett álomlélekkel még a boszorkányság hajnalán. Előtte, de még utána sem volt senki annyira képzett, hogy próbálkozhatott volna vele. Aki mégis megtette, olyan szinten legyengült, hogy sosem tudott visszatérni a testébe.
- De én szinte napi rendszerességgel csinálom. És hogy halt meg?
- Mivel ő olyan tudott, amit senki más nem, rengeteg utálója volt. Amint elérte a 16 éves kort, elkezdték üldözni. Bujkálnia kellett. De nem volt egyedül. Vele tartott a szerelme is.
- Őt hogy hívták?
- Azt senki sem tudja. Nagyon hosszú ideig rejtőzködtek együtt szerte a világban. Amikor egyszer bekerítették őket, tudták, nincs menekvés. Kétségbeesett lépésre szánták el magukat. Egyetlen gyermeküket bebugyolálták selyem takarókba, és a parázsló tűzre tették. Mivel mindkét szülő csodálatos boszorkány erővel bírt, még a halála előtt kicsalogatták a kicsi lelkét. A teste elpusztult, de a szellemét elvarázsolták. Miszerint méltó örökösében fog újjá születni, hogy aztán ő vigye tovább a családi hatalmat. Victoriát és a szerelmét elfogták, és máglyán elégették őket. Akkoriban 24 éves lehetett, a férfi pedig 25. A nő utolsó szavai pedig ezek voltak: „Ha kínoztok, vagy bántotok, az a lelkemben nem tesz kárt. Viszont az emberi lét önmagában nem érdemel szánalmat. A szellemem így is örökké élni fog!” Majd végleg elhamvadt.
- És ki volt az örököse?
- Na ez az, hogy még manapság is rejtély. Lehet, hogy a halála után elsőként született csecsemő. Nem kizárt, hisz nem biológia felmenőktől öröklődik.
- És valamilyen úton-módon ők az ük-ük-ük-szüleim?
- Így is lehet mondani.
Pár perc múlva visszatelepedtem a saját ágyamra. Nekem ez sok volt, így hirtelen. Egy légből kapott ősanya, kinek köszönhetően könnyebben tanulok dolgokat, ráadásul olyat is tudok, amiről mások még csak álmodni se álmodhatnak?
Egész testemet a káosz uralta. Semmit sem értettem. Vagyis jobban mondva értettem, csak felfogni nem bírtam. Kezdjük ott, hogy az emberiség igen kicsi százaléka rendelkezik boszorkány- és/vagy sámánerővel. Én az „és” kategória névtelen képviselője voltam. Ráadásul itt van ez a bizonyos Victoria. Két kezemen meg tudnám számolni, hány leszármazottja él e sárgolyón, vagy akár az egész univerzumban. Sőt, akár csak az egyik is elég lenne hozzá. És én ezek közül is egy vagyok. Ide is tartozom. A maroknyi, hozzám hasonló ember közé. Maroknyi? Csak szeretném…
Nem tudom meddig feküdtem ott mozdulatlan. Ha a gondolataimba merülök, elfelejtem az így sem épp pontos időérzékemet. Csikorgó kerek hangos nyikorgása késztetett arra, hogy felüljek. Egy kontyba foglalt, barna hajkoronát viselő, fiatal nővér tolta a kocsit a szoba közepére.
- Meghoztam az uzsonnát- szólt mosolyogva, majd az ágyak mellet helyet kapó asztalkákra tette az adagokat. Távozása után jobban megvizsgáltam az ételt. Egy zsemle, egy pohár tejföl, két szelet sajt, és egy dobozos kakaó tette ki az aznapi első étkezésemet.
- Evőeszközt keresel?- kérdezte Gwen - az alsó fiókban találsz.
Egy késsel nekiláttam az uzsonna elfogyasztásához. A gyomrom hálás, halk morgással nyugtázta a néhány falat elemózsiát.
- Meddig maradsz itt?- kérdezte a szobatársam.
- Holnap kiengednek. Csak megfigyelésre maradtam. Te?
- Én két napig. Míg teljesen kiürülnek a cuccok belőlem.
- Reggel, jobban mondva délelőtt bejön egy srác. Itt kell megcsinálnunk a feladatokat. Csak azért mondom, hogy tudj róla.
- Oké- nyugtázta- Mit fogtok csinálni?
- Plakátot- mosolyodtam el. Gwen felvonta szemöldökét és beleharapott a sajtos zsemléjébe.
Jó volt, hogy végre találkoztam valakivel, aki megérti mágikus gondjaimat. Aki átéli azt, amit én. Majdnem…
Az éjjel több dolog is az alvás nélküli estét pártolta. A holnap Eliottal... A mágikus ősanyám…
De úgy mégis; Ki volt ez a Victoria valójában? És ki ő nekem?
Ilyen, és ehhez hasonló kérdések hada lepte el elmém, mikor álmatlanul forgolódtam, s estére járt az idő. Csak bámultam az ajtót, a plafont, a falat.
Hűs szellő töltötte be a szobát. Nem olyan, amit Gwen idézett meg. Ez rideg, komor fuvallat volt. Valamivel az ágyam lába mellett fehéres derengés jelent meg. Lassan egy fiatal nő képe rajzolódott ki. Váll alá érő göndör, barna fürtjeit borzolta a hideg szél. Arca gondterhelt volt, mégis szerető mosolyt láttam rajta halványan. Szeme csillagként ragyogott a néma szobában. Szakadt ruhája még így is csinos volt, s kellően kihangsúlyozta csodás alakját. Jobb kezét felemelve integetni kezdett, és halk szavakat sustorgott a szellő; Hiányoztál! Majd ahogy karja kecsesen elhaladt keserédes arca előtt, szeméből kicsordultak az első könnycseppek…
