- Éés itt vagyunk – fordult be Nancy a sarkon, ahol a dús
növényzet takarásából előtűnt a Sum 41 népes rajongótáborának alig ezres
létszámú csapata.
Este hét óra volt, a nap még bőven a horizont fölött pihent,
amikor a lány már a házunk előtt kuporgott. Az ő segítsége nélkül sosem
találtam volna ide. A kezemben szorongattam a belépőmet, ami Nancyével
ellentétben hologramos volt. Ez volt a végszó arra, hogy muszáj leszünk elválni
a beléptető kapuk után. Rám vár a backstage, ő pedig majd csápol valahol a
tömegben. Igazságtalan logika.
Útközben rengeteg téma előkerült, hisz a közel egy órás úton volt
idő mindenre. Féltem a koncert miatt, több okból is, de ezeket nem osztottam
meg a barátnőmmel. Semmi kedvem nem volt egy legendásnak ígérkező estét
elrontani azzal, hogy Eliotról áradozok.
Nancy jól előkészítette a terepet, mire számíthatok, de a látvány
mindent felülmúlt. A színpad és a koncerttér egy lágy völgyben kapott helyet. A
beléptető kapuk mellett már rég üzemelte a jegyirodák, előttük pedig a már
sátrat bontott rajongók a jegyükért tolongtak.
A tömeg egy hatalmas fekete folttá olvadt az egyen pólók által. A
tömeg nagy részén a Metal-Kid felső virított, fekete alapon sárga betűkkel,
piros mintával és a nyelvét kiöltő, furcsán vicsorgó manóval. Természetesen mi
sem voltunk kivételek.
Utunk egy üresen álló kapuhoz vezetett. Ez a jegyüket előre
megváltott embereknek volt fenntartva, nem csoda, hogy nem tolongtak előtte
hosszú sorok. Egy szőke, hosszú hajú fiú fogadott minket, akinek SECURITY
felirat díszelgett a hátán. Átadtam neki a jegyem, ő pedig egy hitelesített VIP
kártyát akasztott a nyakamba. Nagy meglepetésemre Nancyvel sem bánt másképpen.
Gyanakvó tekintetünkre csak egy elhallgattató kacsintás volt a válasza.
Gyors útbaigazítás, merre van a színpad, hol a szektorunk, és
máris szabad volt a terep. Bátortalan léptekkel indultunk meg a tömeg felé.
- Szerinted miért kaptam ezt? – kérdezte Nancy a nyakában lógó
belépőt elemezve.
- Nem tudom. Lehet, hogy csak szimplán szimpatikus voltál annak a
srácnak – mondtam elmélázva.
- Lehet, hogy igazad van - szólt egy hang pont mögöttünk.
Hátrafordulva hideg, kék tekintetbe ütköztem. Az a srác állt előttünk, aki az
imént a jegyeket adta. – Remélem, nem probléma.
- Kié ez? – szegezte neki a kérdést Nancy a beugróját magasra
tartva.
- Ezt hogy érted? – veszített rögtön a jókedvéből a szőkeség.
- Nem vagyok hülye, úgyhogy légy szíves ne nézz annak. Tudom, hogy
ilyen kártyából nincs sok, és mindet darabra számon is tartják. Szóval? Kit
rövidítettél meg egy limitált VIP jeggyel?
- Senkit, esküszöm – mondta a fiú. Segélykérően pillantott körbe,
szemével szinte könyörgött. – Jó, elmagyarázom – Sóhajtotta, majd belekezdett a
történetébe.
Hosszú meséje volt, minden részletet pontosan elevenített fel.
Azzal kezdte, hogy hogyan kerültek ő és az apja ide, és ezáltal hogy került a
kezébe – a Sum 41-os fiúk mintegy köszönete képpen – a két kártya. Boldogan
adta át a barátnőjének, aki azonban néhány héttel a koncert előtt szakított
vele. A nehéz és kicsit sem érzelemmentes búcsúzás közben még volt ereje
visszakérni tőle az utolsó ajándékot, hogy olyannak adhassa, aki valóban
megérdemli. Így úgymond egyenlővé tette a számlát.
- Az ő neve is Nancy volt. Ezért kaptad te – fejezte be végül.
Kettőnkkel nézett farkasszemet, választ várt.
- De ugye nem hiszed azt, hogy én valaha pótolni fogom őt. Egyáltalán
miből gondolod azt, hogy jobban megérdemelném? – akadékoskodott tovább a
barátnőm.
- Nem fognád be végre? – kiáltott rá a fiú. – El sem hiszem.
Basszus! El bírod képzelni, mennyire nehéz ez így nekem? És még csak meg sem próbálsz
egy cseppnyi együttérzést sem kipréselni mag…
- Szóval az ő neve is Nancy volt – szakítottam félbe. – A tiédet
is megtudhatnánk?
- Luke. Luke Wain – sziszegte.
- Örülök Luke – nem voltam képes mást mondani. Csak megkövültem
néztem, ahogy a két ember szeme szikrákat szór egymás felé, az egyik a
zavarodottságát a másik pedig a csalódottságát leplezve ezzel.
- Ne haragudj – suttogta a lány végül. Szemét lesütve állt Luke
előtt, én pedig megpróbáltam a lehető legkevésbé válni zavaró tényezővé. – Nem
hittem, hogy ez téged ilyen mélyen érint.
- Semmi baj, már megszoktam.
- Nem tartasz velünk ma este? – kérdezte engesztelésként Nancy.
- Szívesen. Már ha nem zavarok – nézett félszegen felém.
- Részemről rendben van – mosolyogtam rájuk.
Lassan kezdtünk a színpad felé sétálni, ahol kezdtek megjelenni a
legelszántabb rajongók hálózsákokkal a hátukon, készen arra, hogy ádáz harcokat
vívva az első sorból nézhessék végig kedvenceik koncertjét.
- És mikor akartok találkozni a fiúkkal? – kérdezte Luke. – A
koncert után nem biztos, hogy lesz kedvük fogadni minket.
- Én bizonytalan vagyok – aggodalmaskodott Nancy. – Amióta Avril
és Deryck szakítottak a férfi nagyon maga alatt van. Lenőtt a haja, felszedett
jó néhány kilót és ami az igénytelenséget illeti, tökéletes példa.
- És mikor is volt ez? – kíváncsiskodtam. Nagyon is jól emlékeztem
azokra az időkre, amikor a magazinok és a celeb-hírportálok mind tele voltak
olyan cikkekkel, amik a banda énekesének újabb mélypontjáról állítottak
emléket, Szörnyű fotók, elkeserítő összehasonlítások és a szomorú tény: talán végleg
befellegzett a punk-rock műfaj egyik nagy királyainak.
- Néhány hónapja… azt hiszem, olyan 3 körül.
A témában még rengeteg kérdés és lehetséges vitatéma maradt üres
célpont, de időközben az öltözők csarnokához értünk. Apró, kör alakú,
egyszintes épület volt, egyszerű, sárga falakkal. Két megtermett biztonsági őr
nézett velünk farkasszemet, majd a jegyeink valódiságának bizonyítása után
szabad utat engedtek befelé. Kisebb csarnokban emberek sokasága futkosott, az
utolsó pillanatokra hagyott feladataik elintézésért.
A szemközti falnál két, elegáns ember ült a kanapén és épp
fesztelen beszélgettek. Jöttünkre a férfi felállt, és lassan elénk sétált,
kikerülve egy, néhány mikrofonnal rohanó szőke lányt.
- Sziasztok, a nevem Anthony. Láthatnám a kártyátokat? - kezdte
megnyerő modorával – Épp időben jöttetek. A többiek pont most léptek le.
Maximum fél órát tölthettek itt. Mosdók balra, öltözők jobbra, próbaterem és
koncertfolyosó előre, majd balra. Jó szórakozást.
Kétségkívül jól végezte a munkáját, de monoton hangjából sütött az
üresség. Biztos voltam benne, hogy ha nem kapott volna érte hatalmas fizetést,
már rég kiosont volna a hátsó ajtón.
Kérdés nélkül mind jobbra indultunk, ahol hat ajtóval találtuk
szembe magunkat. A két-két külsőre piros betűkkel írták a privát szót, míg a középsőkre öltöző
és interjúszoba szavak kerültek.
Tanácstalanul meredtünk a két ajtóra, s mire Nancy tett egy lépést az egyik
felé, onnan egy mosolygós, fekete hajú, gitárt szorongató férfi oldalazott ki.
Felénk fordult, és míg sötét szemével végigmért minket, mindhármunkban
tudatosult, ki áll előttünk. Szerencsére barátnőm hatalmasat tévedett, s
aggodalma alaptalannak bizonyult; Deryck Whibley újra a régi formájában volt és
késznek látszott újra elkápráztatni a teltházas közönséget.
- Sziasztok – szólt még mindig vigyorogva. – A többiekre még
kicsit várni kell, addig gyertek be. A helyi lapok interjúit mindig sokáig
húzzák – nyitotta ki az öltöző ajtaját.
Belül sötét falak fogadtak, a parkettán pedig a fiúk cuccai
szétszórva, illetve egy éjszín kanapé, ahol az énekes lesöpörve onnan néhány
holmit, épp helyet csinált nekünk. Meglepett, milyen közvetlen velünk, de
mégis, milyen legyen egy punk banda frontembere?
Amint mindhárman helyet foglaltunk, Deryck odahúzta elénk a
sminktükörhöz tartozó széket, és leült velünk szembe. Épp beállt volna a kínos
csend, mire a férfi felpattant és közelebb lépett.
- Majd el felejtettem… Én Deryck vagyok – nyújtotta a kezét
először felém, majd sorba mindenkinek. – Titeket hogy szólíthatlak?
- A nevem Elizabeth, de hívj csak Liznek.
- Nancy.
- Luke, csak simán Luke.
- Örültem, Liz, Nancy és Luke – folytatta barátságosan. –
Tudjátok, ilyenkor illik megkérdezni, van-e kérdésetek a bandához, vagy
valamelyik tagjához. Szóval, ki vele.
A hosszúnak tűnő, tanácstalan hallgatásunkat végül én törtem meg.
– Hogy sikerült összeszedned magad ilyen hamar?
- Mint talán már tudjátok, Stevo áprilisban kilépett a bandából –
komorodott el. - Mivel rögtön közzétette
a facebookon, sokatokhoz eljutott. Hihetetlen volt, amit ott láttam. Akkor
tudatosult bennem, mennyit is jelenthetünk nektek, és hogy mennyi erőt adtok ti
nekünk.
- Te hány éves is vagy? – támadta le szinte az énekest Luke.
Hirtelen elkezdtem kínosnak érezni a fiú jelenlétét.
- Mennyinek nézek ki? – nevetett fel rögtön Deryck. – Egyébként
nem titok, harminchárom vagyok. Titeket pedig olyan tizenhat környékére
saccollak. Eltaláltam?
Szinkronban kezdtünk bólogatni, amikor ütemes kopogás hallatszott
az ajtó felől, szinte egy dallam mi hirtelen ismerősnek hatott. Az énekes erre
az ajtóhoz ment és néhány sor rappel válaszolt, majd ajtót nyitott a társainak.
Sorra léptek be a már ismerős arcok: Jason McCaslin, más néven Cone, a
basszusgitáros, és Tom Thacker a billentyűs. Furcsa érzés volt, hogy csupán
hárman vannak a már oly megszokott négy helyett. Szégyelltem, hogy ugyan nagy
fannak tartottam magam, mégsem tudtam a dobos döntéséről, mégis örültem, hogy
az egyik alapító tag elvesztése után nem a végleges felbomlás, hanem egy nagyszerű
visszatérés mellett döntöttek.
Túlestünk a kellő bemutatkozáson, majd apróbb csevejekbe kezdtünk,
mindenki mással. Jasonnel elegyedtem szóba, kinek közelről látni lehetett, hogy
fekete haja mennyire kiemeli hosszúkás arcát és nyújtott termetét.
Tom hirtelen felénk fordult - Kérdés, srácok! Hogy szereztétek meg
a jegyet? – mosolyodott el sejtelmesen.
Lesütöttem a szememet, és kivételesen örültem, amikor először Luke
kezdett mesélni. Nem akartam újra Eliotra és az osztálykarácsonyra gondolni. Az
emlék túl szép volt, hogy ne fájjon a felismerés, a tündérmesém már sosem
folytatódhat. Épp ezért megpróbáltam összeszedni magam és higgadt maradni, de tudtam,
ha szavakba kell öntenem, úgyse bírom ki érzelmek nélkül.
Luke nagyjából ugyanazt a sztorit adta elő, mint amit nekünk is,
belevéve Nancy részét is. Így a lánynak csupán annyi mondanivalója maradt, hogy
az eredeti koncertbelépőt a szüleitől kapta születésnapjára egy sí hétvége
helyett. Túl hamar ért véget a két történet, és Cone észre is vette, hogy valami
nem stimmel velem. Nem szólt semmit, csak a falnak támaszkodott, karját a
mellkasára fonta, és gyanakvó tekintettel figyelt.
- Liz, te jössz – emlékeztetett Tom.
- Én karácsonyra kaptam a jegyet – kezdtem bele pillangókkal telt
gyomorral. Nem szedtem össze a gondolataimat, csak hagytam, hogy a szavak
jöjjenek maguktól. – Biztos ismeritek az angyalkázást, amikor valakinek a nevét
kihúzzátok az osztályból, és meg kell ajándékoznotok. Az én angyalkám egy
csodás reggelt és két VIP jegyet adott nekem. Aznap az iskolatetőről néztük meg
a napfelkeltét. Romantikus volt. A koncertbelépőt pedig csoki mellé csúsztatta.
Elhallgattam, s a földet kezdtem bámulni. A rövidített történetem
végére értem, így nem értettem, miért érzem mindenki tekintetét a hátamon.
- Folytasd – kérte Deryck.
- De hát vége – tiltakoztam.
- Nem, nincs – szólt közbe Luke is. A sztori még mindenkinek új
volt, s úgy látszott érdekli őket.
- Mi lett a másik jeggyel? – kérdezte Cone, aki a többiekkel
ellentétben nem úgy tűnt, mint akit érdekel a válasz. Abban a pillanatban
szerettem volna, ha látszólag mindenki olyan közömbös körülöttem.
- Egy bálon láttam azt a fiút utoljára – folytattam, ügyelve, hogy
a tekintetem ne találkozzon senkiével. – És búcsúajándéknak szántam.
- És gondolod, hogy ő is eljön ma? – kérdezte Tom. – Egy ilyen
jegy nem kis összeg, pláne ha kettőt vett. Meg, ahogy a szavaidból kiveszem,
nem szalasztaná el a lehetőséget, hogy újra találkozzatok.
- Lehet. De sajnos messze van az a kisváros, ahonnan jöttem. Ahol
lakik ő – történetem tényleges végén kicsit zavart, hogy világhírű banda lévén
az én történetemet preferálják az övéik helyett. Lassan körbevittem tekintetem
a többiek arcain, és vegyes érzésekbe botlottam. A beálló csendet Deryck törte
meg.
- Mindenesetre mi szurkolunk – mosolygott rám – és persze neked
is, Luke.
- Te hogy tetted túl magad Avrilen? – kérdezett a fiú megint egy
nem helyén valót. Inkább elfordítottam a fejem, így Jason elmélázó alakjába
ütköztem.
Felálltam és mellé sétáltam. – Cone! Lehet egy kérdésem?
- Mondd, Liz.
- Honnan van a beceneved? – kérdésemre halvány mosoly futott át az
arcán és tekintetével Derycket kereste.
- Még a gimiből. Persze már akkor is ismertem ezt a néhány
agyatlant – bökött bandatársai felé. - Édesszájú voltam, így minden ebédem után
megettem egy tölcséres jégkrémet.
- És én ezt nem hagyhattam szó nélkül – kiáltott oda az énekes. –
Hogy miből és hogyan alakult ki a becenév, azt ne kérdezd, de kis barátunknak
tökéletes.
Mindenki kacagásban tört ki és hirtelen irigyelni kezdtem ezt az
állandó jókedvet. Nem erre számítottam, amikor otthon megannyiszor elképzeltem,
ahogy találkozom velük. Azt hittem, hajszálpontosan berendezett szobák várnak
majd a földtől elszállt, magukat istenítő zenészekkel. Ennek ellenére mind
hihetetlenül emberiek, semmiben sem mások, mint akármelyikünk. Ugyanúgy
nevetnek a saját hülyeségeiken, ugyanúgy tévednek, ugyanúgy éreznek, és
ugyanúgy izgulnak minden fellépésük előtt.
A fél óra gyorsan telt a poénok és sztorik áradatában. Az utolsó
percekben az énekessel beszélgettem.
- Eliot még nem járt itt? – bukott ki belőlem.
- Nem, ma még nem találkoztunk Eliot nevű emberrel. De hogy néz
ki?
- Nálam kicsit magasabb, egyenes fekete haja van, szürke szemmel.
- Ha találkozok vele, mit mondjak neki? – kérdezte.
- Nem tudom. Talán annyit, hogy sajnálom, hogy nem találkoztunk.
- Meglesz – mondta Deryck, épp, mielőtt kintről szóltak volna,
hogy lejárt az időnk.
Sorban megöleltünk mindenkit, és még egy gyors csoportfotó és
előre dedikált képek kiosztása után búcsút intettünk a fiúknak.
Némán lépdeltünk a már ezresre nőtt tömeg felé.
- Mennyi az idő?
Kérdésemre Nancy válaszolt. – Mindjárt háromnegyed.
Mély levegőt vettem és folytattam utam a hömpölygő tömeg felé.
Végleg lemondtam róla, hogy újra látom Eliotot. Ez volt az egyetlen olyan hely
és idő egy lehetséges találkához, amiről anyám nem tudott.
Néhány perccel a betervezett kezdés előtt egész jó helyet sikerült
találni magunknak, a színpadtól számított tízedik sorban. Körülöttünk a
legkülönfélébb emberek várták a koncert kezdetét. Ahogy közeledett a kilenc
óra, a fények kigyúltak a színpadon kiemelve a hangszereket és az emelvény
mögötti hatalmas piros Sum 41 feliratot.
Először a dobok szólaltak meg. Furcsa volt egy ismeretlen arcok
látni a színpad hátsó részén. A szokásossal ellentétben nem helyezték
emelvényre, amit azzal nyugtáztam, hogy nem tartják fontosnak a dobos kilétét. Majd
szépen lassan, a banda többi tagja is fellépett a színpadra. A közönség persze
sakál módjára üvöltött, de úgy látszott, a fiúkat ez nem zavarta. Fél kézzel
intettek a rajongóknak, majd egy kis fényjáték kíséretében kezdetét vette a
koncert.
Az első szám után a banda csendet kért, hogy illő módon
köszönthesse a rajongókat.
- Jó estét Chicago! – kezdte Deryck, de első mondata után a tömeg
újra kiabálásba kezdett. – Először is szeretnénk megköszönni, hogy ilyen sokan
eljöttetek. Mint bizonyára sokan tudjátok, néhány hete, vagyis inkább hónapja
újra hárman maradtunk a négy helyett. Ez Stevo döntése volt. Facebook-on
láttuk, milyen hatással volt ez rátok, és ez adott nekünk erőt az újrakezdésre
– miközben beszélt, halkan megszólaltak monológja alatt a dobok. – De ő már
elment és ezen nincs mit szomorkodni. Ezekkel a szavakkal búcsúzott tőlem:
Vissza, ahová tartozom. Most szóljon Stevo kérésére a Back where I belong!
Az összes hangszer egyszerre szólalt meg és a közönség is
visszakapta a hangját. A buli hatalmas volt. A zene, a látvány, a trükkök, az
ismerős dallamok és a pirotechnikai effektek tartották a lelket a rajongókban,
így észre sem vettük, hogy már több, mint másfél órája tart a show. Ekkor kért
szót újra az énekes.
- Lehet, hogy páran
tudjátok, lehet, hogy nem, de voltak ma néhányan, akiknek a jegye oda szólt, a
backstage-ben találkozhattak velünk. Rettentő jó fej emberekkel találkoztunk. Én
személy szerint minden embertől vagy kisebb csoporttól megkérdeztem, kérnek-e
valamit. Tízből nyolcnak erre a válasza egy közös kép vagy egy plusz dedikálás
volt, csupán két kérés volt eltérő. Az egyik egy üzenet átadása, már amennyiben
ez lehetséges.
Jeges szilánkként hasított belém a tudat, hogy rólam beszél.
Tisztán emlékeztem, hogy megkérdezte, mit mondjon neki, noha igaz, ha bármit
kérhettem volna, akkor is hasonló lett volna az eredmény.
- Kedves vöröske – folytatta -, az üzenet kézbesítve.
Lesokkolódtam. Álltam ott a színpadot bámulva, földbe gyökerezett
lábakkal, és megszólalni sem bírtam. A tömeg körülöttem kissé értetlenül, de
határozottan boldogan sikítozott. Deryck ezzel egyértelműen jelzett, hogy Eliot
itt van. Valahol ott kószált a tömegben az ezernyi ember között. Nagyobb volt
rá az esélyem, hogy megélem a százharminc éves kort, mintsem találkozok vele,
de a remény kis szikrája már élt, és közel volt hozzá, hogy felélessze az
egykor lobogó lángot.
- És aki az üzenetet kapta, szeretné ezt a gesztust viszonozni.
Következik tehát a With me!
Ahogy felcsendült a már jól ismert, rongyosra játszott dallam, a
színpad felé kezdtem rohanni, hátrahagyva Nancyt és Luke-ot. Mire az
elkezdődött az ének már három sortnyit furakodtam előre. Nem tudom, miért képzeltem,
hogy onnan több esélyem lesz meglátni. Aprót ugrottam, hátha megpillantok
néhány mozgó embert, de sajnos rosszul érkeztem, a bokám befordult magam alá,
én pedig a földre estem. Hirtelen a rajongók túl közel jöttek és nem igazán
tudtam mozdulni tőlük. Majd egy furcsán ismerős hang szólalt meg a hátam mögött.
- Állj fel, mielőtt agyon taposnak.
Lassan ereszkedtem négykézlábra, majd valami érdekeset
pillantottam meg a földön. Kemény bőr karkötőnek néztem, elszakadt csattal.
Mielőtt felálltam volna, még gyorsan zsebre raktam, s a lánynak egy köszönömöt
mormogva tovább siettem.
Későn ütött szíven a felismerés, hogy a hang nem véletlenül volt
ismerős. Kétségbeesett fordultam vissza, de a lány, akit Angelának sejtettem,
már nem volt sehol.
Esztelenül folytattam tovább Eliot keresését, de a szám végére sem
jártam sikerrel. Furcsa mód a szám végén az énekes megint szólt a közönséghez.
- Az este a végéhez közeledik, így lassan mi is búcsúzunk.
Nagyszerűek voltatok, köszönjük nektek! Halljuk a Fat Lipet, és ezzel köszönünk
el! Sziasztok!
Tudatában voltam, hogy a banda minden koncertjén ezzel a számmal
búcsúzik. Még vadabbul kezdtem lökdösődni és cikázni az emberek között Eliotot
keresve. A záró hangnál sem adtam fel, amíg a tömeg féktelen üvöltésével a fiúkat
a búcsúztatta.
De vége volt. És csak álltam ott, bámulva az eget és a
csillagokat, míg a koncerttér kiürült, s én teljesen magamra maradtam.
