3. Fejezet; Íme egy lány, aki megjárta a poklot!

 Sziasztok!

Elkészült a harmadik fejezet, ami drámában bővelkedik. 

Bocsánat, hogy csak ilyen késői órán oszthatom meg veletek.

 Jó szórakozást! Igyekszem hamar hozni a következőt is!

Vicky ^.^

-Most arra kérnélek benneteket, hogy üljünk úgy, hogy a párok lehetőleg egymás mellett legyenek-, zengett a töri tanár hangja betöltve a levegőt-, ha ez nem fog menni kénytelen leszek ülésrendet felállítani!

Mivel az ülésrend, mint szó már rossz dolgot sejtetett, inkább kénytelen-kelletlen, de engedelmeskedtünk a kérésnek. Két másodpercen belül Brian és Eliot már az asztalunknál voltak. El diszkréten odasétált mögém. 

-Hogy legyen?- kérdezte Brian.

-Nem tudom… Habozott Charlotte. Látszott, hogy zavarban van a fiú miatt.

-Szerintem Lucy és Angela maradjanak, mi négyen meg átülhetnénk abba az üres sorba ott, a másik oldalon- vettem kezembe a dolgokat, majd hátranéztem, hogy lássam, mit szólnak hozzá a többiek.

-Nekem jó- nyugtázta Eliot az ötletemet, majd Brian is rábólintott.

-Oké, akkor mennyünk- adta meg a végszót Char.

Mielőtt vita kezdődhetett volna az ülésrendet illetően, gyorsan lezártuk az ügyet azzal, hogy Charlottal beültünk középre, mint két lány, Brian az ablak mellé, Eliot pedig kívülre, ki-ki a maga párja mellé. Míg a többiek is kitalálták, hogy akarnak ülni, kicsit elbeszélgettem Ellel.

-Várod már a szombatot?

-A szombatot? Ugyan miért kéne?- néztem rá kérdőn.

-A páros hét végén mindig van egy vetélkedő, amit gondolom, tudsz, már csak a bátyád miatt is- Erre rábólintotta. -, Nos, idénre azt is felújították.

-És miben lesz más? Eddig külön ment mindenki és összeadták az idejüket, nem? Most kézen fogva kell végigmasírozni a pályán?- Mire kimondtam, arra jöttem rá, hogy a „kézen fogva” jelzőt a szerelmes párokra szokás használni. 

Eliot zavartan felnevetett, majd úgy felelt:

-Nem egészen. Egy kötél lesz rákötve a derekunkra és úgy kell végigcsinálnunk a pályát. Maximum egyméteres távolságra lehetünk egymástól, mert az a kötél hossza. Ja, és állítólag nagyon nehéz pálya. Még egyedül is szinte lehetetlen leesés nélkül végigcsinálni.

Időközben a tanár úr hátrament és elkezdte rendezni az eddig dűlőre nem jutókat.

-Gyerünk, Missy, ülj csak ide- lehetett hallani a háttérből.

Épp ki akartam fejteni a témát egy kicsit Eliottal, amikor már mindenki helyet talált magának és a tanárunk csendet intett.

-Úgy látom a párok egymás mellett kaptak helyet. Jól van. Lenne pár újítás, amiről még szeretnék beszélni. A legtöbb változás a szombati akadálypályával kapcsolatban történt. Ezt összekötve teljesítitek majd. De ez nem egy sima pálya lesz. A bukás előtt még volt egy nyerő beruházása az iskolának, úgyhogy ezt egy neves tévés Realit Show-ban vehettek részt.

Mindenki ledöbbentés kétkedőn néztek a történelem tanárunkra. Az lehet talán, hogy egy show díszletei között versenyezhetünk. Az igazi verseny kizárt… Azt vagyonokba kerülne finanszíroznia az iskolának és tudtommal egy árva vasunk sincs!

-A „Végtelen Akadályok” stábja tárt karokkal vár titeket szombat reggel 6kor.

Nem akartunk hinni a fülünknek… tényleg egy valódi, televíziós műsor résztevői leszünk? Valaki csípjen meg!

 Ennek ellenére korai időpont egy kis közfelháborodást eredményezett.

-Ne csináljátok már! Hagy fejezzem be, és majd utána lődöröghettek vagy kérdezhettek, vagy akár kommentárokat is fűzhettek- próbálta megtartani a vezér szerepét a tanár úr – Na! Mindjárt más! Azért kell korán menni, mert akik ismerik, azok tudják, hogy csak 24 ember indulhat egy adásban, esetünkben azonban 24 párra bővítették a létszámot.

-De a normál adásban pénzért megy a harc és a döntőt élőben közvetítik este a TV-ben!- Szólt bekiabálva Alan.

-Befejezhetném végre?- Emelte meg a hangját a történelem tanár. – A ti vetélkedésetek is pénzért megy, pontosan 100000 dollárért! A döntőt, pedig mint egy különszámot fogják közvetíteni a körzeti televízióban. 

Ez volt aztán a hab a tortán! Úgy tűnik azért az iskolának voltak jó húzásai a csőd előtt! Mindenki kiabált és ugrált örömében. Látni lehetett, hogy jó néhányan előre isznak a medve bőrére. Nincs rá semmi garancia, hogy akár még a fogatásra is bekerülnének. De ez még akkor is túl szép volt, hogy igaz legyen.

-Ez még nem minden. A szüleitektől beleegyezést kell kérni az titeket érintő esetleges baleseteket illetően. Nem szoktak komoly bajok, lenni, de ez a szabály. A második forduló után nektek is jár az ezerdolláros bónusz, persze csak az adott kör győzteseinek. További változás az esti feladatok kapcsán következett be. Idén ez nektek a csütörtöki napot érinti. Ezen a napon csak két helyi feladatot kell elvégeznetek, utána hazamehettek. Délután hatra azonban már a kiválasztott helyszínen kell lennetek, holmival, mindennel együtt. Kétszemélyes szobák lesznek és a fiú-lány párok nem aludhatnak egy szobában, értelemszerűen.  Azt javaslom, aludjátok ki magatokat a nap folyamán, mert még a hajnali órákban is kaptok küldetéseket.

A tanár úr elővett egy A/4es lapot, majd azt átolvasva folytatta:

-Lesznek még ott kötelező programok, de majd csütörtök reggel okosabbak leszünk. Igen, ezt elmondtam, ezt is… Ezt még nem!- Kiáltott fel, miközben le nem vette szemét a lapról. - A sportnapot, vagyis keddet követő napon, szerdán, délutáni foglalkozás is lesz, szintén választható helyszínen. Eddig valakinek kérdés?- Nézett fel a lapból.

Nem jelentkezett senki.

-Senki? Jó! Na, akkor válasszunk helyszíneket. A gépen fent vannak a párok, tehát csak mellé kell X-elni, hogy ki hova megy! Nagyszerű!- Kicsikét úgy tűnt, mintha a tanár úr magának mondaná az információkat, mellesleg senki sem figyelt rá- Akkor most egy kis figyelmet kérnék, felolvasom a helyszíneket. A sportnapot a következő három helyszínen tölthetitek; az uszodában, a sportcentrumban, illetve a közeli lovardában. Felsorolom mindet, jegyezzétek meg, a végén majd bediktáljátok. Adok fél percet, beszéljétek meg.

-Hova szeretnél menni?- fordultam Eliothoz.

-Igazán sehova nincs kedvem- mondta vállat vonva- Szerinted?

-Én lovagolni vagy úszni mennék. A sportcentrum nekem sincs ínyemre.

-Oké, akkor mennyünk úszni. Az jó?

-Persze-, mosolyogtam rá.

Oldalra sandítottam és láttam, hogy Charlotte és Brian még bőszen vitatkoznak a helyszínen. Char a sportcentrumba menne, de a fiú inkább a lovaglást részesítené előnyben.

-Nos, készen vagytok?- szólalt meg a tanárunk nem sokkal a beszélgetésünk végeztével, de Charlotték még mindig vitatkoztak- Ha nem, akkor is folytatnunk kell. A délutáni foglalkozást el lehet végezni; a sportnap helyszínén, az iskolában, illetve a Club-Love-ban.

A Club-Love volt a legnépszerűbb hely a diákok körében. Három épületből állt, volt egy vad partizós, egy szerény tanulósabb, valamit egy kifinomultabb, báli jellegű épületszárnya.

-Az esti feladatokat a kollégiumban, a sátortáborban, illetve a cserediákok most épp üres lakásain tölthetitek. Na, most beszéljétek meg mindegyiket, és ahogy halljátok a neveiteket, diktáljátok be.

Rögtön Eliothoz fordultam, de ő gyorsabb volt.

-Este a koleszbe mennyünk!- tért a lényegre.

-Nekem jó- mondtam- Én is arra gondoltam. Délután a Clubba kéne menni. Mit szólsz hozzá?

-Remek ötlet!- mosolygott rám. Gyorsan megbeszéltünk mindent, úgyhogy azon kezdtem tanakodni, hogy miről társalogjak Eliottal.

De Char magához fordított.

-Ti hová mentek holnap?

-Ööh… Az uszodába, miért?

-Na, most már mind háromnak van kemény egy szavazata- szólt keserűen Brian.

-És hol töltitek majd az estét?- kérdeztem.

-Még azt sem döntöttük el- ingatta fejét Charlotte.

Visszafordultam Eliothoz, míg ők tovább vitáztak a helyszíneken.

-És azt nem lehet tudni véletlenül, hogy ma mit fogunk csinálni?

-Fogalmam sincs…- habozott- Szerintem ma egyeztetünk, aztán elmegyünk fagyizni- poénkodott, majd Brianhez fordult.

-Bar!

-Hm?

-Hogy hogy nem tudtok dönteni?

-Én lovagolni mennék, de Charlotte ragaszkodik a sportcentrumhoz.

-És nem tágítok- tette hozzá a lány.

Szótlanul ültem. Kíváncsi voltam rá, hogy mit akar ebből kihozni Eliot.

-Már nem azért, de…- hajolt közelebb Brianhez - ezt csak úgy mondom neked, mint férfi a férfinak- elfojtottam egy mosolyt - de szerintem engedni kéne, hogy a hölgy döntsön.

A fiú visszaegyenesedett a saját székére. Brian elgondolkodva kapkodta a szemét Eliot és Charlotte közt. Én is ezt tettem El és közte.

-Eliot, ne is haragudj, de mikor lettél ennyire lovagias?- kérdeztem kissé meglepve.

-Én? Én, kérlek szépen, mindig is ilyen voltam, nem tudtad?- Húzta ki magát a széken és közben mosolygott. Újból elnevettem magam. Volt egy előérzetem, miszerint egy hét ezzel a sráccal borzasztó lesz, persze a szó legeslegjobb értelmében. De úgy voltam vele, hogy majd az inga vagy a tarot segít megmondani a délután.

-Nos, sikerült dönteni?- hangzott a történelem tanár szájából, amire az osztály megosztva igennel vagy nemmel válaszolt.

-Mindenesetre arra kérnélek titeket, hogy a neveteket hallva mondjátok meg miket választottatok. Úgy is lassú a program, tehát még azoknak is van idejük, akinek még nem sikerült dűlőre jutniuk.

A továbbiakra nem igazán emlékszem. Halványan megvan az, hogy az első két pár bediktálja a helyszíneket, majd szalagszakadás.

Elaludtam. Pedig nem is voltam kimerült… annyira. Na, jó, betett az esti álom miatti nem alvás… de ennyire? 

Álmomban kótyagos voltam. Nem tudtam hol vagyok, mit keresek ott, de nem is érdekelt. Előttem volt egy félig kinyitott sárga üveges ajtó. Közelebb mentem. Meghallottam egy kétségbe esett hangot. Majd egy másikat, ami kiabált. Egyértelműen veszekedtek.

Még jobban közelebb csoszogtam, beljebb nyomtam az ajtót, hogy lássam, kik vannak mögötte. Fény világított a szemembe, ahogy a lámpa világossága beragyogta az arcom. A két ember nem vett észre.

Kellett pár másodperc, mire megszoktam a túlzott fényességet, ami a szobából áradt. A két vitázó fél egy házaspár lehetett. Eléggé hevesen folytatták a szócsatájukat. 

A nőnek félhosszú sötét haja volt, és egyszerű, hétköznapi ruhát viselt. A férfi márkás öltönyben volt, jófajta nyakkendővel, körülbelül öt centis barnás hajjal.

Kezdtem úgy érezni, hogy kellemetlen lenne, ha most észrevennének. Egyébként is, de most legfőképpen, mivel a vitájuk kezdett elfajulni. A szópárbajuk a tetőfokához ért, és kicsit megijedtem. Attól féltem, hogy valamelyik félnek eljár a keze.

De nem így történt. Nem láttam teljesen az arcukat, de a testbeszédükből azt vettem ki, hogy a nőt jobban megviseli ez az összetűzés.

Jól láttam… Ugyan is a férfi rendesen leordította a fejét, már én is megsajnáltam. Valami nagyon sértőt vághatott a fejéhez, ami telibe talált. Az asszony összeroppant. Keményen a párja felé fordult, majd levette a jegygyűrűjét, és ledobta a földre olyan erővel, hogy az visszapattant onnan. Ezek után hirtelen hátra fordult, velem szembe. 

Azt hittem észrevesz, ezért minél gyorsabban el akartam rejtőzni. De amint megláttam, kivel állok szemben, ledermedtem. Hisz ez anyukám!

Ő nem látott meg. Szó nélkül, vissza sem nézve viharzott ki, keresztül rajtam, mint valami szellem.  A férfi csak állt, és anya után nézett. Nem mondom, hogy nem lepett meg a nyilván való tény, hogy ez a férfi az apukám volt. 

-Elizabeth!- szólt egy lágy hang- Elizabeth, kelj fel!

Lassan kinyitottam a szememet. A fejem oldalra volt billenve, és valaki átkarolt oldalról. Ekkor vettem észre, hogy valakihez hozzá bújtam, de szó szerint. Eliotot öleltem fél kézzel, valamint ő ébresztgetett.

-Jesszusom!- riadtam fel, amikor eljutott az agyamig a pillanatnyi helyzetem. Ahogy hirtelen felültem megszédültem, és kedvem lett volna azonnal visszafeküdni. Ugyan is a pulcsija meglepően puha, meleg és ráadásul őszirózsa illatú volt. 

Mindenki engem, vagyis… minket nézett, és kuncogott, vagy nevetést fojtott el. Iszonyú kínos volt. Éreztem, El tekintetét az arcomon. Nem mertem rá nézni. Senkire nem mertem még csak rápillantani sem.

 Csupán egyetlen mondat járt a fejemben; „Mit tettem?!” El nem tudtam képzelni, hogy hogyan történhetett ez. És vajon ő mit gondol erről az egészről? Éreztem, hogy arcom pírba borul.

 A csendet a történelem tanár törte meg.

-Rendben. Az igazat megvallva végeztünk mindennel, amit ma meg kellett csinálnunk. Szerintem elmehetnénk a közeli parkba, mit szóltok hozzá?

A fiúk többsége persze kapva kapott rajta, s máris szedelőzködött.

-Hé, hé, hé! Csak lassan a testel!- szólt kissé felemelve a hangját- Előbb felviszem a laptopot és hozok nektek személyre szóló ismertetőt a hétről. Addig is maradjatok a helyeteken. Ha visszajöttem és kiosztottam mindent, utána indulhatunk.

Azzal fogta magát és elindult a tanári felé. Én még mindig dermedtem ültem. Ahogy teltek a percek, másodpercek, mindenki egyre zajosabb, lazább lett, míg végül bábeli hangulat kerítette hatalmába az osztályt.

Lassan összeszedtem magam annyira, hogy felemeltem a fejem. Cody tekintetébe ütköztem, ő ült előttem. Megszeppent ábrázattal segélykérőn néztem rá.

Charlotte megbökött oldalról. Felé fordultam, de nagyon el voltam keseredve. A lány meglepve vette tudomásul, hogy kis híján sírva tekintek rá.

-Mennyünk fel! Ott tudunk beszélni- szólt tőle meglepően sok vigaszt nyújtó hangon.

Elindultunk, s éreztem, hogy mindenki minket figyelemmel követi, ahogy kisétálunk a teremből. A második emeleten volt egy kicsi, eldugott zug, ahol el lehetett bújni a tömeg, a kíváncsian fürkésző szemek elől. Oda mentünk most is.

Amint megérkeztünk, Char felkapcsolta a kislámpát, ami ugyan csak minimális fényt adott, mégsem vaksötétben kellett ott ülnünk. Még mindig a bőgés határán voltam.

-Nem egészen úgy történt, ahogy te azt gondolod!- kezdte. Fogalmam sem volt, mire akar kilyukadni ezzel -Amikor elaludtál, csak ültél, mint egy sóbálvány. Aztán Brian fogadást ajánlott Eliotnak, hogy úgysem mer téged átkarolni.

-A fiúk és a fogadások…- jegyeztem meg savanyúan.

-El persze nem akart gyávának tűnni, ezért megtette. Be kell vallanom kissé irigyeltelek! Még sosem láttam srácot így bánni egy lánnyal. Még nézni is szívszorító volt, hogy milyen gyengéd tud lenni egy egyébként macsó és…

-Befejeznéd?- semmi kedvem nem volt végighallgatni a monológját. Bár ami azt illeti, a gyengédségét nem igazán nem kellett ecsetelnie. Éreztem azt én nagyon jól.

-Oké, bocsi! Na, szóval miután átkarolt, Bar hozzá tette, hogy húzzon magához. Eliot zavarba jött, de mivel a büszkesége volt a tét, megcsinálta. Ekkor te a fejedet a vállára hajtottad, és nagy levegőt véve átkaroltad. Ilyenkor kezdett el simogatni, és ébredtél fel.

-Huhh- sóhajtottam- Így elmondva nem is tűnik annyira cikinek, legalább is nekem. Egyébként nem lesz baj, hogy leléptünk?

-Ugyan már! Hisz te is tudod, hogy a töri-tanár nem épp egy számítógép zseni! Legalább húsz perc mire rájön, hogyan kell összeszerkeszteni és személyre szabni azokat a tájékoztatókat!

-És Char… Köszönöm.

-Ó, ez semmiség!- mondta, majd átöleltem a barátnőmet. Tudtam, hogy nagyon kevésnek érezte, amit értem tesz, de az én szememben épp ezek az apró gesztusok tették naggyá.

Pár másodpercig csendben ültünk, majd hirtelen felkaptam a fejem.

-Mi van?- kérdezte Charlotte.

-Kapcsold le a lámpát és csönd! Valaki jön!

A lány úgy tett, ahogy kértem és immár sötétben hallgatóztunk. Néhány pillanat múlva valóban hallhatóvá váltak valakinek a léptei, és egyre közelebbről, egyre hangosabban.

Majd az a titokzatos ember megállt a kis rejtekhely előtt, eltakarva a kevéske, beszűrődő fényt. Halkan beszélt. Félt, hogy valaki meghallhatja. Hangja mégis lágyan, finoman csengett.

-Elizabeth, itt vagy?- kérdezte Eliot.

Nem tudtam, mit válaszoljak. Teljesen lebénultam. Ugyan nem láttam az arcát, mégis tudtam, félelem ül rajta. Pár lépést hátrált, de nem ment el. Várt.

Ekkor rohanó lábak zajára lettem figyelmes. Jött még valaki. „Remek!-gondoltam magamban- Ennyit arról, hogy itt majd nyugodtan meg tudjuk beszélni a dolgokat!”

A futó alak Eliothoz lépett. Gyorsan kapkodta a levegőt.

-Mi a fenének rohantál el haver? –kérdezte feldühödve a lihegő alak. Mikor meghallottam Brian hangját, elfogott a méreg. Hirtelen kedvem lett volna felpofozni, azok után, amit a teremben csináltunk miatta. Valamennyire Eliotra is dühös voltam, de eltörpült amellett a harag mellett, amit Bar iránt éreztem.

Mivel El nem szólt semmit Brian is odajött a bejárathoz.

-Charlotte, Lizbet! Odabent vagytok?

-Itt vagyunk- szólt ki Char. Először azt hittem, hogy velem akar packázni, aztán rájöttem, hogy őt nem okolhattam. Egyrészt azért, mert ez volt a helyes cselekedet, még akkor is, ha én gyáva voltam hozzá, hogy megtegyem. Másrészt azért, mert a fiú jelenléte, közelsége mindig megbabonázta, főleg most, amikor a nevén szólította.

-Elizabeth…- kezdett bele félénken Eliot.

-Mi van?- mordultam rá.

-Kérlek, ne haragudj!- bocsánatkérése őszintének tűnt.

-El tudod képzelni, hogy ez milyen megalázó volt?!

-Az én hibám! Ne Eliotra haragudj!- Brian hangján érezni lehetett az őszinte megbánást. De ez akkor is… Kínos helyzetbe hoztak az egész osztály előtt.

-Nem akarsz kijönni? Hogy megbeszéljük?- kérdezte El még mindig kissé félve.

-Köszönöm, de jó itt nekem. Szerintem most az lenne a legjobb, ha szépen visszamennétek a terembe. Ha megjön a tanár, csak mondjátok azt, hogy kimentünk a mosdóba.

-Jó – mondta még mindig kissé szomorúan. Lassan indult el a lépcsőn lefelé. A két szint között félúton megállt, s visszafordult- Bar, te nem jössz?

-De, megyek én is- majd pár másodperc után már loholt is barátja után.

Amikor elhalkultak a lépteik zajai, Charlotte-hoz fordultam. Közelebb csúsztam hozzá és átöleltem. Örültem, hogy ilyen igaz barátra leltem a lány személyében. De ez most már mindegy volt. A suli, az álom a szüleimről… A szemem újra könnybe borult, de nem hagytam, hogy erőt vegyen rajtam a szomorúság.

-De most már tényleg indulnunk kéne. Fél órája itt vagyunk.

Amikor a terem ajtajához értünk lefagytam. Nem mertem átlépni a küszöbét. Char megbökte az oldalamat s én lenyomtam a kilincset.

A tanár még nem volt bent. Szinte senki sem volt a helyén. Össze vissza, keresztül mindenen ültek a padokon, vagy ahol épp hely volt, telefonoztak vagy beszélgettek. A két fiú az előttünk lévő padoknak háttal, a földön gubbasztott.

Jöttünkre Lucy és Angi odarohant az asztalunkhoz. Ang a mellettem épp üres székre ült, Lu pedig a padra, Char és közém.

-Na, jól vagy már, Liz? - kérdezte, miközben egyik lábát a székem sarkának támasztotta. Én közbe-közbe a két fiúra sandítottam, akik kétség kívül hallgatóztak.

-Igen, köszönöm! De ez akkor is disznó vicc volt- tettem hozzá grimaszolva.

Ekkor beviharzott hatalmas dülöngélő papírtoronnyal a kezében a tanár úr. Mindenki a helyére szaladt. Eliot is leült mellém, de nem mert rám nézni.

-Bocsánat a késért- kezdte szabadkozva a tanárunk - de mint később kiderült sokkal több mindent kellett kinyomtatnom, mit az előzetesen hittem. És segítséget is szeretnék kérni… majd.

Kissé szét volt szórva, a hirtelen jött sok munka a nyakába szakadt, ezért érhető a kimerültsége.

-Először is ismertetném, hogy mik is ezek az okmányok, rendben? Nos, Itt van az első. Ezen az áll, hogy XY vagyok, és a párom ezen a héten pont-pont-pont. A vonalra értelem szerűen a társatok nevét kell írni. Alatta egy kitöltendő feladatsort találtok. Nem kell abszurdumokra gondolni, csak pár alapvető kérdés. A második lap- kotorászta ki a tanár úr – hasonlít erre, sőt szinte ugyan ez, csak természetesen más kérdésekkel, és itt a saját neveteket kell előre írni pont-pont-pont vagyok, XY párja, értitek? Ja, és amit én XY-nak mondtam, az ide van nyomtatva az a név. Rendben. Majd kiosztásnál mindenkinek azt osszátok, amin a saját neve szerepel. Majd átadja a párjának. 

-A többi papír inkább csak ismertető. Egy a holnapi sportnapról, egy a szerdai délutáni feladatokról, egy az esti kihívásokról, és végül, de nem utolsó sorban a szombati versennyel kapcsolatban. Most pedig kérek először is három embert, akik kiosztják a két tesztlapot és a szombati tájékoztatót- mivel senki nem jelentkezett, a tanár úr maga jelölt ki embereket- Akkor gyere, Angela, te oszd az egyik kitöltendőt, és Alan a másikat. Elizabeth, te pedig szaladj körbe ezekkel- nyújtotta felém a szombati napról szóló papírokat.

Nekem volt a legegyszerűbb dolgom, ugyanis az enyém nem volt személyre szabva, csak mindenkinek odacsúsztattam egyet-egyet. Mire végeztem, már a négy lap ott volt az asztalomon.

-Miért nem vetted el, amíg nem voltam itt?- kérdeztem Eliotot, s felé nyújtottam a papírjaim közül azt, ami őt illette. Szó nélkül elvette, és megvonta a vállát. Felém fordult.

-Nézd, Elizabeth! Én nagyon sajnálom, ami a…

-Eliot!

-Mi az?- kérdezte megszeppenve, amiért félbeszakítottam.

-Én nem haragszom!

Szóhoz sem jutott szegény, annyira ledöbbent. Pupillája kitágult és hápogott egyet-kettőt maga elé. Végül csak ennyit bírt mondani:

-Tényleg? Ez most komoly?

-Persze!- rámosolyogtam, hogy megpróbáljak neki egy kis erőt adni- El! Már nyolc éve ismersz! Tudhatnád, hogy nem vagyok haragtartó! Jó, rosszul esett, nem mondom, hogy nem, de… nem szokásom egy életen át haragudni az emberekre. 

Arcán a döbbenet és az önfeledt boldogság tükröződött.

-Köszönöm –mondta.

-Nincs mit megköszönni! De én viszont leköteleznél, ha tudnál adni egy tollat, amíg ezeket kitöltöm- erre Eliot elmosolyodott és készséggel kirakta maga mellé a terjedelmes toll-gyűjteményét. Ebből én kiválasztottam egy vékony, feketés külsejű, kéken fogó íróeszközt, majd rögtön neki is láttam a munkának.

Azzal a papírral kezdtem, amin a saját adataim szerepeltek. Átlagos kérdőívnek tűnt. Majd jött az, ami Eliotról szólt. Ebben sok olyan kérdés volt, hogy mi a véleményem a személyiségéről, és még nem egy hasonló.

A fiú hamarabb kész volt, mint én. Sőt mindenki hamarabb végzett nálam. Én még bőszen körmöltem, amikor a történelem tanár beszedni kérte a lapjainkat, hogy kioszthassa a többit. Utolsóként vittem ki, ezzel elértem, hogy segítsek a többi lapokat is a megfelelő emberekhez juttatni.

-Most tartsa fel a kezét, aki az uszodába megy holnap! Nektek Elizabeth osztja ki a tájékoztatót- és kezembe nyomta a köteg fehér papírt- Ha visszaért, azok emeljék fel, akik lovagolni mennek, nekik ugyanis Missy fog átadni egy-egy lapot. Aki pedig nem kap semmit, az értelemszerűen a sportcentrumi tájékoztatóra várnak. Ők ezt Ben-től fogják megkapni. 

Végre valahára, amikor végeztem, és leültem a helyemre. Elkezdtem átolvasni, hogy az uszodai sportnapról mit lehet tudni.

Alsóban benne voltam a suli úszó csapatában, én voltam az egyik legjobb. A poén az egészben, hogy a hétköznapokban sosem használtam a mágiát. Mindezt önszántamból értem el. Az edzőnő szerint mégis a legkitartóbb, leggyorsabb, és a legprecízebb lány Én voltam. Kicsit szomorú volt, amikor közöltem vele, hogy többet nem jövök se versenyekre, se pedig az edzésekre. Azóta is jóban vagyunk, hiszen sokat járok még úszkálni a szabadidőmben. Medline (az edző) még mindig nagyon örül, ha meglát az egyik pályán. Nem okozott nagy meglepetést a számomra, hogy holnap is vele leszünk. Kíváncsian vártam a reakcióját, amikor meglát.

Mire ezzel végeztem, már készhez kaptam a kollégiumi és a Club-Love-os papírokat. Átfutottam mindet, a szombati versenyest is beleértve.

A maradék két órában kimentünk a sulitól olyan 10 percre lévő parkba. Lucy, Charlotte és én leültünk egy virágos fém-fa padra. Angi élvezte a játszótér adta lehetőségeket, és inkább az új hinták és mászókák kipróbálása mellett döntött. A kerítésén volt egy tábla, melyen ez állt: „Kutyát bevinni tilos! A játszótér óvodások számára fenntartott terület! Használat csak saját felelősségre!”

-Óvodások…- jegyeztem meg mosolyogva. 

-Ne is törődj vele!- legyintett Charlotte.

-Itt is van! Milyen hamar ideért!- lelkesedett Lucy.

Nem tudtuk pontosan, mire is ez a nagy vigadalom. Aztán megfordultunk, és láttuk, hogy egy magas, barna hajú, és meg kell hagyni, hogy helyes, fiú baktat felénk lenge öltözetben.

-Halihó, lányok!- köszönt ránk mosolyogva.

-Öhm… szia…- motyogtam valami köszönés félét.

-Hello – tétovázott Char.

-Szia! Úgy örülök, hogy itt vagy!- mondta Lucy és a fiú nyakába borult, aki átkarolta. Valami volt köztük, ezt lehetett érezni.

-Lányok, bemutatom nektek Lionel Johnson-t- szólt Lucy, amint kibontakozott az ölelésből.

-Csak simán Lionel vagyok, nem kell túlspirázni, szivi!

Elképedtem kettejük viselkedésén. Lu sokkal furábban viselkedett a fiú társaságában, mint velünk. Elmélkedésemből Charlotte zökkentett ki azzal, hogy feltette egy egyértelmű kérdést.

-Akkor ti most együtt vagytok? Mármint jártok?

-Ezt még kérdezed?- mondat Lucy – Hát nem látszik?

-És mióta?- szegeztem oda ezúttal én a megválaszolandót.

-Körül-belül két napja- vetette oda hanyagul a srác, aki el nem engedte volna a barátnőnk derekát, még véletlenül sem-, de itt mi nem is zavarkodnánk!

-Sziasztok, majd jövök!- súgta Lucy és már el is tűntek a bokorligetek mögött.

-Ezek szépen itt hagytak minket- szólt savanyúan Char.

-Hát igen... De nem is baj! Semmi kedvem az enyelgésüket néznem!

-Az nekem sincs sok- értett velem egyet.

Az idő maradék felében elbeszélgettünk Charlotte-tal, elnézegettük a csodálatos parkot, a szép tájat. Aztán egyszer csak e történelem tanárunk eszeveszett üvöltésére figyeltünk fel. Akik mellettünk mentek el, szóltak, hogy lassan indulunk vissza a suliba, mindjárt vége a napnak.

Az osztályteremben összeszedtem a cuccaimat, mire Lucy beesett az ajtón, fülig pírban.

-Elnézést tanár úr!- mondta félve. Majd kapott egy jó kis fejmosást, és magyarázkodhatott, hogy mit csinált eddig.

A tanításnak nem mondható iskolai nap után szokás szerint a menza felé vettem az irányt. Aztán vissza a húgomért, és együtt ballagunk haza.

De még mikor ebédelni mentem, megakadt a szemem egy fiún. Szürke felsőt viselt, s mellé kopott farmert fekete bakanccsal. Amikor szíven ütött a felismerés nem kissé meglepődtem.

-Chris! Mit keresel te itt?- szólítottam meg a bátyámat- Hétfő van, ma reggel mentél el suliba! Miért nem maradtál ott péntekig?

Szomorúan, mégis komoly tekintettel nézett rám a testvérem.

-Nem mentem el ma reggel.

-Nem? De miért nem? És mégis… - számtalan megválaszolatlan kérdés volt még bennem, amit feltehettem volna Chrisnek, de úgy érzetem, hagynom kell őt is szóhoz jutni.

-Nézd, Liz! Valamiről tudnod kell!

-Ez nem hangzik valami jól.

-De majd útközben elmondom. Nem akarlak feltartani.

-Útközben?

-Nem a menzára indultál?

-Ja, de, igen!- Lassan lépkedtem a bátyám mellett. Ő mindig vicces kedélyű volt, és poénokkal ékesített minden napot. Mi történhetett?

-Szóval… - kezdte bizonytalanul- Mikor reggel felébredtek Claudiával, rendszerint apa már nincs otthon, és anya se mindig. Este pedig akkor érkeznek haza, amikor ti már alszotok.

-Ez igaz…- mondtam, miközben arcomba lógó vörös hajtincseimet söpörgettem a helyükre. 

-Épp ezért nem láthatjátok, hallhatjátok, mi folyik a háttérben. Én viszont szem- és fültanúja vagyok mindennek.

-Mire gondolsz?

-Mindjárt elmondom. Tehát ha úgy vesszük, az éj leple alatt történnek a dolgok.

-A lényegre térnél? Nem szeretem a mellébeszélést.

-Persze, bocsi. A lényeg annyi… hogy anyáék… válnak.

Mikor kimondta ezt a szót, olyan érzés járt át, mintha tőrt szúrtak volna a mellkasomba. A lábaim földbe gyökereztek. Megrökönyödve emeltem a fejem Chris felé, aki pár lépéssel előttem állt.

-Sajnálom –nézett rám őszinte szerető szemekkel. Odajött mellém és én hozzá bújtam. Nem akartam az utcán sírni- Ne aggódj! Minden rendben lesz!

-Mikor? Hogyan? Miért?- kérdeztem és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szememben- Ez a nap valami szörnyű! A suli még hagyján, de most anyáék is!

-Ma mondták el a suli-csődöt?- simította meg a vállam gyengéden. Én bólogattam, majd kibújtam bátyám öleléséből. Megtöröltem a szememet és próbáltam nyugodt maradni.

-Induljunk tovább! Fél óra múlva vissza kell érnem Claudiáért.

-Elkísérlek! Aztán majd elétek hozom a kocsit.

-Milyen kocsi?- Gyanús volt nekem ez az egész. Honnan van a bratyómnak kocsija?

-Emmával vettük. A nagyját én fizettem, de ragaszkodott hozzá, hogy ő is beszálljon egy kicsivel. Azt mondta ezt kapom tőle szülinapomra.

-És ki az, az Emma?

-Ő az, akivel már majd’ egy éve üzengetek állandóan, ha itthon vagyok.

-Szóval a titkos barátnőd. Nem is tudtam, hogy ennyire komoly.

-Pedig az - mosolygott jóízűen -A kollégiumban egy szobában vagyunk elszállásolva.

Ahogy lassan elértük a menza épületét elgondolkodtam egy kicsit. A bátyámnak ezelőtt még sosem volt barátnője. Most itt volt neki ez az Emma. Már jó ideje együtt voltak, és ahogy én látom, mint külső szemlélődő, egyáltalán nem hűlt ki a szerelmük. Szép dolog is ez…

A bejáratnál ideiglenesen elbúcsúztam Christől, majd elindultam az ebédlő felé. Komor, mállott falú folyósok közt cikáztam magamba fordulva. A régi, nyikorgó ajtón belépve fehér asztalok és zöld műanyag székek sokasága tárult szemem elé. A konyhapult, ahol az ételek voltak, többnyire rendben volt tartva. Fehér kerámiatálakban kaptunk enni, és fém eszközöket adtak segítségül. Higiéniai állapotukat inkább nem ecsetelném.

Krémleves és káposztás tészta szerepelt az aznapi menün. Raktam a tálcámra egyet-egyet a mély és lapos tányérok közül, majd evőeszközökért, végül pedig az asztalhoz mentem. 

Kedvetlenül kavargattam a levesemet. A mai nap elvette az étvágyamat. El sem tudtam képzelni, mi lesz velünk ezután. Főleg Claudiával, hisz csak 11 éves! Egyet-kettőt kanalaztam a még langyos előételből, de úgy döntöttem, hogy inkább a főfogással próbálkoznék. 

A káposztás tésztát viszont nem szerettem, úgyhogy arról is hamar lemondtam. A hely maga is lehangoló volt, az ételek sem dobtak fel… Már csak abban reménykedhettem, hogy a bátyám kényelmes kocsival jön ide. Szinte érintetlenül vittem vissza a tálcámat. Rajtam kívül két diák egy konyhásnő és egy takarító lézengett a teremben. Egyiküknek sem tűnt fel, hogy elmentem.

Lehajtott fejjel ereszkedtem le a lépcsőkön. Az utcán egy elegáns sötétkék Lamborghini állt, s épp abban a percben szállt ki belőle Christopher.

-Na, tetszik a verda?- kérdezte dicsekedve.

-Wow! Nagyon is! Erről beszéltél?- bólintott- Ez egy álomautó!

-Szabad?- kérdezte a tőle megszokott kedéllyel, és kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját -A taxi előállt, kérem a csomagokat a hátsó ülésre!

Elnevettem magam, s hátradobtam a táskámat. Beültem előre és becsatoltam az övet. Chris a volán mögé ült, s finoman indítva gázt adott. A hibátlan fényezéssel együtt, szintén kifogásolhatatlan volt a belső kárpit, amit halványsárga színnel láttak el.

A jármű nem adott ki hangot, csendesen dorombolva szelte az utat. A járókelők ámulva néztek a suhanó csodajármű után. Szempillantásnyi idő alatt odaértünk a körzetihez.

Kipattantam az autóból, s a húgomért siettem. Késésben voltam. Szerencsére nem csúsztam az idővel annyit, hogy Claudiának egyedül kelljen várakoznia. Őt is lenyűgözte a kocsi látványa, s az, hogy milyen gyorsan megy. 

Mikor hazaértünk előre rohantunk Chrissel, húgunkat kishíján a kocsiban hagytuk. Szótlanul bedobtuk a cuccainkat a szobáinkba és rohantunk vissza Clau elé.

Megszeppent egy kicsit, amikor a nappaliban megálltunk előtte mellre font karral.

-Megijesztetek. Főleg ezzel a komolysággal- mondta szégyenlősen, levéve pulcsiját és táskáját a cipők mellé dobta.

-Mert most nem vicces dolgokról kell beszélgetnünk. Gyere, ülj le ide, a kanapéra- invitáltam be. Mi vele szemben foglaltunk helyet egy-egy fotelben.

-Nos, azt tudnod kell, hogy hamarosan költözés lesz- próbálta finoman előadni Chris. Itt már cseppet sem kerülgette a forró kását. Csak most nehogy megégessen minket…

-És hova?- kérdezte Claudia.

Bátyámmal egymásra néztünk. Láttam rajta, már nem bírja. A macsó külső ez esetben vajszívet rejtett. Nem tudtuk, hogyan mondjuk el neki szépen. De rá kellett jönnünk, hogy a valóságot nem lehet kiszépíteni.

-Valami gond van?- puhatolta a hugi.

-Ami azt illeti- próbáltam a helyzet magaslatán maradni-, igen.

-Anyáék… hamarosan… el… el fognak válni- mondta el-elcsukló hangon a bátyánk. 

-Ezt nem mondhatjátok komolyan!? – szakadt ki Claudiából.

Tekintetem összeütközött húgoméval. Őt is a bőgés környékezte, és kerek szemei most tőlem vártak bátorítás. Odacsúsztam mellé és hagytam, hogy átölelje a derekamat és könnyeivel áztassa a pólómat. Ekkor már én sem bírtam tovább.

Éreztem, ahogy arcomon végigfolynak az első könnycseppek, majd mindegyiket egy újabb és méhújabb követ. Végül Chris is odaült mellénk. Átölelte a vállam és Claut is magához húzta.

És így sírtunk, hárman, összeborulva. Tehetetlenül, reménytelenül.