Tudom, azt ígértem, ez a fejezet már a koncertről fog szólni. De az igazat megvallva túl sok dolognak kellett még lezajlania és túl sok minden fog a koncerten történni ahhoz, hogy mindezt egyszerre zúdítsam a nyakatokba.
Így végre valahára íme az új fejezet... Kellemes olvasást és a komikkal meg ne kíméljetek! :D
(bocsi, hogy nem a klippje, de az szerintem borzalmas)
Biztonság. Melegség. Támogatás. Szeretet.
Ennyi, s megannyi ilyen s ehhez hasonló érzés kavarog az emberekben, ahányszor
meghallják a „barát” vagy a „barátság” szót. Legalábbis nekem. Feltétlen
bizalom. Kölcsönös tisztelet. Néha nem mondjuk ki, néha nem mutatjuk, de akkor
is ott motoszkál mindnyájunkban.
Amikor egy idegen környéken idegen emberek
között csak sodródsz az árral, és arra vársz, hogy partra vetődj, hirtelen egy
kar nyúl feléd. Kihúz a partra, s nem enged el: Ugyanúgy vezet tovább az
ösvényeken, míg nem mondhatok ezt a helyet te is otthonodnak. Vagy talán azután
is.
Ő volt nekem Nancy, aki már hozzám intézett
első szavaival is ellenszenvessé válhatott volna. De nem így lett. Ha így lett
volna nem ültem volna a szobájában a füzeteit lapozgatva.
A sok régi, fenyő bútor között, a lakk
nélküli padlóm. A kibolyhosodott szőnyegen tucatnyi magazin között megbújva. És
nem tűnt volna fel a sok apró jel. Az alkimista szimbólumok minden sarokban,
minden könyv borítóján, minden szekrény oldalán. Hiába is, a lány egyszerű
szobájában nem volt lehetséges elrejteni. A halványsárga falak és a bútorok
tökéletesen kiemelték a fekete vonalakat a világos szobában.
- Gyűlölöm, hogy nyugati a szobám! –
mordult fel az újságból.
- Tessék?
- Nyugatra néz, és egész délután besüt ide
a Nap. Ráadásul hatalmas ablakot kaptam, mert miért is ne, így tényleg déltől
naplementéig élvezhetem a fényt…
- Miért utálod ennyire? – szegeztem neki a
kérdést, amire nem várt módon válaszolt.
- Mert a sötétben könnyebb elrejteni a
titkokat…
- És ezeket? – mutattam kérdőn az
éjjeliszekrény sarkán megbúvó szimbólumra.
- Ami azt illeti… Ezzel is ébresztettelek
fel, meg előled ha akarnám sem tudnám elrejteni. De még jó, hogy nincs ezzel
így mindenki. Amberék észre sem vették.
- Tényleg. Az hogy is volt? – néztem a
kezemre, ahol már csak hűlt helye volt az akkori karcolmánynak – és mivel
csináltad?
- Ezzel készült – csúsztatott elő pulóvere
ujjából egy apró, 5-6 centis furcsa formájú eszközt. Első ránézésre akár egy
töltőtoll, apró feje viszont minden oldalról éles volt.
- De ez nem csak karcol?
- Tessék?
- Úgy értem a jelek, amik a szobádban
vannak, valamiféle anyaggal töltik ki a karc okozta réseket. Ez pedig, ahogy
látom, alkalmatlan lenne rá.
- Ó, az nem attól van. Az a szimbólumok
miatt – kezdte magarázni – a háromszög a láncszimbólum. Az benne van minden
jelben. Az a lélek. Az adja a fekete színt. A kör a tűzé. Amelyik apró rajzban
kör van, annak a közvetlen környezete is enyhe ismertetőjegyet kap – rakta elém
egyik könyvét, amin egy egyszerű jel pihent. Körbe három kör cikázott, s
valóban, egyre halványodó fényt adtak az egész műnek.
- És a csillag? Vagy a hasonlók?
- Azok már más ügyek. Ez a kettő az alapja
mindennek. A többi csak ezek kombinációja, akár egy ábrán belüli külön jelként,
akár egyenként.
- És most miért avatsz be? – ütött bennem
szöget a kérdés. Elvégre alig egy hónapja volt szerencsém megismerni a lányt.
- Mert miért ne? De két főbb oka van. A
fontosabbat, majd később. Azt még én sem emésztettem meg – ingatta meg a fejét
– a másik viszont egyszerű. Muszáj volt beszélnem erről valakivel.
- És miért pont engem választottál?
- Mert könnyebb egy olyan emberrel…
lénnyel… beszélni a furcsaságaidról, aki maga sem hétköznapi.
Kijelentésére megfagyott a vér az ereimben.
Ember vagy lény? És honnan tudhatná, hogy én sem vagyok hétköznapi? És…
- Fejezd be! – kiáltott rám hirtelen.
- Mit? – fordultam felé kétségbeesetten.
- A pánikot. Ide ér a félelmi aurád.
- Tessék? – most nekem jött el az időm a
visszakérdezésre.
Sóhajtott, majd az ajtóhoz lépett.
- Látod ezt a kis sérülést a kilincsen? Ez
is egy jel. Aki megérinti, annak látom az auráját, amíg a zónámon belül van.
- Te…
- … furább vagy, mint gondoltam. Tudom, mit
akarsz mondani – nézett rám – a félelem erősíti a mágiát. Vagyis csak a másik
félét.
- És én még azt hittem… - elhallgattam. Azt
hittem, Nancy ezt a mondatomat is kelletlenül fejezi be. De nem így lett, tehát
folytattam – nálam különcebb ember nincs.
- Talán nincs is. Szerintem körülbelül egy
szinten lehetünk.
Erre felnevettünk. Majd percekig ültünk
csendben, ölünkben a magazinokkal, noha egyikünk sem nézett bele. Végül
felpattant, és megragadta a kezem. Az apró, névtelen eszközzel célirányos
vonalakat húzott bal kisujjam körmére. Az ábra felvillant, majd elhalványult, s
végleg felszívódott.
- Auralátás. Talán még hasznát veszed. De
ne ijedj meg, ha nem használ rögtön, előbb be kell fogadni a lelkednek. Első
jelnél nehezen megy.
- Köszönöm – bólintottam.
- Nincs mit.
- Mikor jöttél rá? – böktem ki a kérdést –
hogy alkimista vagy.
- Hirtelen egy témaváltás volt. Egyébként
soha. Vagyis… furcsa egy történet és köze van ahhoz ami egyszerűen lehetetlen
és…
- Hé – tettem a kezem a vállára – nyugi. Ha
nem akarod ne mondd el.
- Mondd el inkább te.
- Mit?
- Mindent – csillant fel a szeme – Tudni
akarom a kezdetektől. Miből jöttél rá? A családod mennyit tud belőle? Hogy
viseled a titkolózást? Mindent!
Lelkesedése valódi volt, de valami nem volt
rendben. Rengeteg kérdést tett még fel, és én egytől egyig meg is válaszoltam
azt, majd ő is ezt ette az enyéimmel. De néhány kérdése ellent mondott a
másiknak. Olyan információkat tartalmazott, amiket nem lett volna szabad
tudnia. Hisz az egy dolog, hogy rájött, nem vagyok hétköznapi. Egy ilyen jellel
vagy mivel nem nehéz. De azért mégis furcsa volt…
A végén a kérdések hadától megrészegülten
egyben is elmesélte a történetét, de csak miután megbizonyosodott róla, hogy
kulcsra zárta az ajtót Johnny elől.
- Ficak. Ő ébresztett rá.
- A vadászgörényed?
- Mindig szeretett elkóricálni. Londonban
egyszer elmentünk az unokatestvéreimmel sétálni, miközben ő is velünk volt.
Hirtelen elszaladt, és én utána mentem. Egy sötét sikátorba futott, ami
zsákutca volt. Megörültem neki, hogy nem kell tovább kergetnem. Majd egy
köpenyes alak fordult ki a sötétből.
Szőke haj volt és mélyen ülő zöld szemei. Valamit mormolt, amitől Ficak
megijedt, de a nő elkapta. Olyan szemekkel nézett rám, mint aki végre megkapta
a jutalmát. És én el akartam rohanni. De valamiért túl értékesnek éreztem
Ficakot ahhoz, hogy csak úgy otthagyjam őt egy gyanús külsejű nő karjaiban.
Beszéd közben Nancy lehunyta a szemét,
mintha csak úgy próbálna koncentrálni. Keze alig észrevehetően remegett,
tartása feszült volt.
- Megkértem, hogy adja vissza. Erre
felemelte és megkérdezte „Őt?”. Én bólintottam, mire a nő elmosolyodott. Aztán
elmesélt egy ismeretlen családfát, minek a végén voltam én. Azt mondta, régóta
figyel, és hogy nem volt alaptalan a képzelgésem, miszerint örökbe fogadtak. De
nem úgy, ahogy én azt gondolom. A vér szerinti családom teljesen rendben van.
De nem véletlenül éreztem magam mindig is másnak. Ugyanis a lelkem mástól
származik. Azt mondta, volt egy ikerpár. Még nagyon régen. És a kisebbik mindig
okosabb és tehetségesebb volt, de az idősebbet dicsérték. Majd a fiatalabb
testvér tett valamit, amit csak a testvére tudott, de soha nem bocsátott meg
neki. Ezért el kellett mennie. A nővére megígérte, hogy senkinek nem adja
tovább, de megszegte a szavát, és testvérét üldözni kezdték, majd mikor
megtalálták, kivégezték. Időközben a maradék egyetlen gyermek felnőtt és
gyönyörű uralkodó lett belőle tehetős férjjel. Egyetlen lányuk született, de
üres szívvel. Lélektelenül. Ugyanis a holtak is befolyásolják a jelenünket. Az
uralkodónő testvére elrabolta a lánya lelkét, bosszúból a régen történtekért.
Jól ismerte a világukat. Tudta, hogy egy napon a lánya lelke újra fog születni,
csak türelmesen kell várnia. S úgy tett. Ott, azon a napon, felismert. Azt
állította, ő az az uralkodó, akit megfosztottak a boldog élettől, és lelketlen
gyereket kellett nevelnie, de végre megtalált. Mert én voltam Aurora, akit
tényleges örökösnek tartottak, de nem én örököltem a mérhetetlen hatalmat. Egy
áruló kezében van. És hogy vele kell tartanom, mert együtt újra hatalmasak
leszünk… Képtelen történet, nemde?
Története átható volt, ugyanakkor
megmosolyogtatott. Kézzel foghatatlan, irreális, ugyanakkor képes az elme kész
tényként kezelni. Valahol rejtélyesen hasonlított az enyémre. Ismeretlen ember
különleges helyen osztja meg veled életed történetét s még azon a napon
találkozol vele. Majd kiderül, hogy te egy különleges erő/cím birtokosa vagy,
mellesleg egy híres-hírhedt Salemi boszorkány lelki leszármazottja. Ezt emészd
meg!
- Az Aurora szép név – szólaltam meg végül
– és különleges.
Az én történetemet csak nagy vonalakban
meséltem el, inkább a jelenre fókuszálva. Könny szökött a szemembe, ahogy Seamus
történetéhez értem. Ahogy egy időtlen időket is megélő Romeo és Júlia
történetet tettem semmissé...
Őszinte voltam vele. És ő is velem.
Megmagyarázhatatlan, miért mond el az ember olyan dolgokat az alig néhány hetes
szomszédjának, amit még a tulajdon testvérei sem tudnak…
***
Egy hónap. Napra pontosan ennyi idő telt el
azóta, hogy Chicago-város rohanó világa magába rántott, noha kicsit sem volt
Nashville. Ennyi idő épp elég arra, hogy megszokd az új környezetet, de még ne
érezd a részednek.
És pont elég arra, hogy letörje Claudia
lelkesedését a kutya megszelídítésére. Éjt nappallá téve ott gubbasztott az
apró kutyaház előtt, és megpróbálta kicsalogatni az ebet. Néha jutalomfalattal
próbálkozott, máskor vicces arckifejezésekkel. Persze soha nem járt sikerrel,
főleg mikor a póráz rátétele volt a cél.
Épp egy ilyen alkalmon csíptem fülön aznap
is. Az apró fekete szőrgombolyag mérgesen morgott, és pici fehér fogait
kivillantva próbálta meg elijeszteni a húgomat. Persze ő nem tágított, így a
kutya fogai sokadszorra is a kislány kezébe mélyedtek.
- Elegem van! – csattant fel Clau – Én ezt
nem csinálom tovább! – kiáltotta, majd elviharzott.
És otthagyott engem, kettesben a mérges
kutyával. Aki igazából félt. Hűvösebb nap lévén Kapucnis pulcsit viseltem,
melynek óriási zsebébe kényelmesen pihent két melegedni vágyó kezem. Hajamat
hátul egy copfba kötöttem össze, de máris vékony tincsek csúsztak ki a gumi
szorításából. Számat féloldalas mosolyra húzva küldtem vissza a fülem mögé,
majd lassan leguggoltam a porba.
- Nem unod még? – kezdtem a kis fekete
gombolyag zöld szemébe nézve – Így csak a saját dolgod nehezíted. Képzeld,
mennyi imádót szerezhetnél, ha hagynád, hogy a kicsik körülrajongjanak. Egy
apró sötét gombóc lehetnél a gyerekek kedve…
Szavamba egyetlen, éles vakkantás hasított.
Ezt vettem beszélgetőpartnerem válaszául.
- Hát jó. Teljesen megértelek, hogy nem
akarsz népszerű játékszer lenni – morgás volt a felelet – de akkor igazán
érdekelne, mit akarsz. Mi, vagy épp ki akarsz lenni. Mert most még alaktalan
kis valamiként bolyongsz a világunkban, de ideje lenni felfedni, milyen
lapokkal játszol, vagy hogy kinek az oldalán állsz. Hisz még neved sincs!
Hátráltam, s lehajtottam a kapucnimat.
- Céltalan és rejtélyes vagy,akárcsak egy
démoni lélek…. Akárcsak egy démon – számra mosoly kúszott – És ez is lesz a
neved. Démon! Tökéletes! – apró barátunk szeméből eltűnt a harag, s bolyhos
farkát kezdte csóválni, a háza oldalát verdesve – De az még mindig érdekelne,
ki is vagy te tulajdonképp… - suttogtam.
- Az, aki unalmában a barátai nyakán lóg –
jött a válasz, noha nem a kutyától.
Ijedten pattantam fal, s fordultam a hang
irányában, ahonnan Chad barna szemei néztek vissza rám .A fiú a szokásos lenge
öltözetét viselte, mintha észre sem vette volna a szokatlan hideget.
- Ne rémisztgess! Ez még az unalom
fogalmába sem fér bele! – Támadtam neki mosolyogva.
- Oké, bocsi – védekezett – csak már
legalább egy hete nem mozdultál ki. Legalábbis velünk. Abba bele sem merek
gondolni, hogy esetleg találtál egy másik bandát
- Mivel nem ez a helyzet. De te kicsit
komolyabban is kifejthetnéd, hogy hogy kerülsz ide - mosolyogtam rá.
- Mint már említettem, hiányoltunk. És
mivel a mai programot törölni kellett, úgy döntöttem, benézek hozzátok. Tudtam,
hol laksz, mivel már egyszer hazakísértelek.
- Emlékszem.
- És anyukád mondta, hogy itt talállak. Bár
azt nem tudom sokra vélni, hogy a kutyához beszéltél.
Kijelentésére mosoly kúszott arcomra, majd
a fekete szőrgomolyaghoz fordultam, aki időközben kijjebb merészkedett
megszemlélni az új jövevényt.
- Épp nevet adtam neki. Démon.
- Illik rá – bólogatott elismerően Chad.
Majd beinvitáltam a házba, mire alacsony,
barna hajú leány röppent elénk.
- Mit csináltál a kutyával?
- Neked is szia Clau. Ő itt Chad – mutattam
a mögöttem ácsorgó fiúra – és nevet adtam neki.
- Mégis hogy képzelted? – sziszegte
hisztisen a húgom.
- Claudia állítsd le magad! – termett ott
hirtelen anya is – már majdnem szóltam nektek, hogy gyerek be. Különösen hideg
nap van – szólt csendesen, ami nála egyenes jel volt, arra, hogy figyel minket.
- Kösz, anyu. Ő itt Chad. A kutya pedig
Démon.
- Találó – bólintott anyám, de Clautól még
mindig csak szúrós pillantásokat kaptam.
Gyorsan felpakoltam néhány zacskó chipset,
két poharat, és pár üveg üdítőt, majd sietős tempóban tuszkoltam fel a vendéget
a szobámba.
- Szép házatok van.
- Kösz, kezdem én is megszeretni. És te
vagy a második, aki látja.
- Nancy volt itt előttem? – kérdezte.
- Pontosan.
- Ő az, aki mindent tud rólad.
- Te is lehetnél akár, ha nem lennél
ennyire zárkózott. Semmit nem tudok rólad – szegeztem neki.
- Ezt úgy mondod, mintha én tehetnék róla.
- Ki más?
Válaszom meglepte, s éreztem, érzékeny
ponthoz értem. Tekintete elkalandozott a szobám távolabbi fala felé.
- Szereted a Sum 41 zenéjét? – kérdezte,
miközben belekortyolt a kólájába.
- Igen. Ők a kedvenceim. Mindig és örökké.
- Akkor gondolom holnapután is látod majd
őket.
- Ezt meg hogy érted?
- Most van az a hatalmas koncertturné, amit
egy éve meghirdettek. Holnapután jönnek ide.
- Ne! Ne, ne, ne, ne! – hajtogattam,
miközben őrülten kezdtem keresni egy apró tárgyat a fiókomban.
- Mi történt?
- Hányadika van?
- Július tizenöt, három óra negyvenhét
perc, huszonkettő másodperc. Most már huszonhárom. Huszonnégy…
Végre megtaláltam, amit kerestem. A
sötétkék papírlapot piros betűk és hologramos portrék díszítették. Tekintetem a
helyszínt kereste, amit érthetetlen okokból eddig nem vettem szemügyre. Július
17, Chicago. Azt a jegyet szorongattam a kezemben, amit még fél éve,
karácsonyra kaptam Eliottól. Amiből kettő volt, de az egyiket a bálon,a végső búcsúkor a kezébe nyomtam. Így maradt
nekem egy. S a napokból kettő.
Fejen talált a gondolat, hogy vajon
észreveszi-e? Vagy csak hagyja kallódni az ajándékát, ahogyan én is tettem az
övével. Riadtan kezdtem hát újabb keresésbe, amit Chad már nem bírt mire vélni.
Csak ült ott, egyik kezét bágyadtan felém nyújtva, míg szája szólásra nyílt, de
hang nem jött ki rajta.
Majd kezembe akadt a kék selyem burok, mely
a titkot rejtette. Óvatosan fejtettem le róla szirmok módjára, míg
megpillantottam egy kis, lekerekített szélű háromszög forma kis tárgyat. A
halvány kék műanyagon fekete vonalak cikáztak, s én azonnal felismertem. Az a
pengető volt az, amit még harmadik osztályban kapott az akkor épp üzleti úton
lévő apjától. Az aprócska tárgyat a Sum 41 énekes dedikálta még neki, noha nem
névre szólóan. Bájos egyezés.
A pengetőt szorosam a markomba fogtam és
magamhoz húztam. Mosolyogtam, ugyanakkor éreztem, hogy könny gyűlik a szemembe.
Mióta elhagytuk a várost, ez volt az első eset, hogy eszembe jutott Eliot. Úgy
igazából. Boldog voltam, mert számtalan emlék játszódott le bennem újra,
ugyanakkor a szörnyű tudat mardosta a szívemet, hogy ez már mind csak a múltam,
s soha többé nem lehet a jövőm vagy jelenem. Makacsul összepréseltem a számat,
s visszatartottam a könnyeimet. Nem sírhatok. Érte már nem.
- Minden oké? – termett mellettem hirtelen
Chad. Teljesen megfeledkeztem a jelenlétéről.
- Persze – szóltam, bár még magam is
meglepődtem, milyen elkeseredettem cseng a hangom.
- Figyi, ha zavarok elmehetek.
- Nem, nem, nincs semmi baj.
- Nem úgy tűnik.
- Csak… csak eszembe jutottak a régiek. Mert
tudod, egy számomra nagyon fontos embertől kaptam a jegyet.
- Megértem - mosolyodott el keserűen –
sajnálom. Gyere ide – mondta, majd kitárta két karját és magához ölelt. Az
átlagnál magasabb volt, így arcomat félig a vállába temethettem.
- Köszönöm – dörmögtem.
- Bármikor.
Halk kuncogás ütötte meg fülem. Gyanakodva
néztem az ajtó felé, ahol a kilincs éppen akkor ugrott a helyére.
- Francba! – kirohantam a folyosóra, ahol a
lépcső korlátján apró kezet láttam. Halkan mellé léptem, s elkaptam.
- Megvagy – fordultam szembe a húgommal,
aki a falhoz lapulva pórbál előlem elbújni – legközelebb vigyázz a kezedre
kukkoló.
- És most ugyan miért kapod fel ennyire a
vizet? – mosolygott gonoszan. A hideg futkosott a hátamon tőle.
- Mert tudod van valami, amit az emberek
tiszteletben szoktak tartani. Rémlik? MAGÁNÉLET.
- Ez vicces. Nem húzna fel ennyire a dolog,
ha… - elhallgatott.
- Ha? Mi ha? Fejezd be a mondatodat! –
kezdtem elveszíteni a fejem. Kezemen apró, pulzáló áramütések futottak át.
- Ha nem érdekelne a srác – köpte az
arcomba.
Válasza leblokkolt. A lüktetés megszűnt, a
harag pedig minden csepp vérrel együtt távozott az arcomból. Húgom kaján
vigyorral taszította el magától a karomat, majd ünnepélyesen leszökellt a
lépcsőn. Én pedig mindaddig csak álltam ott, halálra vált képpel, a gondolat
súlya alatt.
- Héj, itt meg mi…
- Semmi – vágtam a fiú szavába, aki éppen
most lépett ki a szobámból. Valószínűtlennek tűnt, mégis bíztam benne, hogy ne
hallott semmit.
- Ahogy gondolod… - mondta lassan,
kimértem. Erőtlen próbálkozást tettem a hangulat javítására.
- Mutathatnál néhány jó számot a neten. Mostanság
nem hallottam semmi újdonságot.
Majd a vidám hangulatú délután következett,
s utána egy hasonló nap.
Majd a koncert reggelén kavarogni kezdett
velem. Már a hajnali órákban is a plafont bámultam. 4:02 Még majdnem tizenhét
órám volt a koncertig. Nancy ismerte a helyet, ahol lesz, tehát egy órával a
kezdés előtt volt betervezve az indulás, s így kicentizve az érkezés. VIP
jeggyel nem kellett sietni a jó helyért.
A percek lassan teltek. Csak forgolódtam,
míg gondolataim őrült messzeségekben jártak. Koncert. Backstage. Ajándék.
Eliot. Chad. A dalok. A mai este. Lucinda. Victoria. Seamus. És én. Én, aki
megöltem őt.
Hirtelen fátyolos lett a világ, s nedves
csík cikázott arcomon. Évszázadokon keresztül a kósza árnyvilágban vártak –
rám. És mindazt, amit elértek, és mindazt, amiért küzdöttek, én egyetlen
mozdulatommal emésztettem fel. Olyan hatalmat kaptam, melyről más csak álmodik,
noha meg sem érdemeltem. És Lucindának igaza volt, a gyengeségem tett
alkalmatlanná.
- Már egész életedben ezen fogsz
siránkozni? – csattant egy sebezhető női hang. Lassan ültem fel, s nem lepődtem
meg, amikor Victoria nézett velem farkasszemet a szoba másik sarkából.
- Miért ne? Többre úgysem vagyok jó.
- És most sajnáltatod magad.
- Én nem…
- De!
- szakított félbe teljesen jogosan. Nagyot sóhajtottam, s témát
váltottam.
- Meglep, hogy egyáltalán még szóba állsz
velem.
- Mindent túl komolyan veszel. Rengeteg
mindent kell még tanulnod – értetlen tekintetemre folytatta – Ugyan elintézted
Seamust, keményebb, mint elsőre látszik. De a hibát akkor is neked kell helyre
tenned.
- És hogyan?
- Arra még nem vagy felkészülve.
- De nem is leszek…
- Fejezd be! – kiáltott rám – komolyan nem
értem, mi ütött beléd.
- Talán a nővéred majd kisegíthetne –
először rosszallóan nézett rám, majd arca félelemre váltott. Kezét szája elé
kapta, szeme tágra nyílt.
- Máris megtalált?
- Igen. De a látomás nélkül nem ismertem
volna fel. Apropó az…
- Persze, hogy én voltam.
- De hogy?
- Most mi az érdekesebb, hogy tudok
elrejtőzni nyilvános helyeken, vagy hogy a nővérem üldöz téged?
- Ő az idősebb?
- Nem. De ez akkoriban senkit nem érdeket.
- Egyébként nem úgy nézett ki, mint aki
bántani akarna – fejem oldalra vetettem, és az órára néztem. Majdnem reggel hét
óra volt.
- Ne zavarjon meg. Tud ő kegyetlen lenni,
ha akar.
- Valahogy nem akarom megtapasztalni.
- A lényeg, hogy ma nagyon vigyázz magadra
– kezdte búcsúzóul.
- Miért pont ma?
- Rég várod a koncertet, és ez hajlandó
legyengíteni. És ne higgy neki, ha azt mondja, gyenge vagy. Nem véletlenül
lettél éppen te az örökös. Ha tényleg ez lenne a helyzet, nem gondolod, hogy
vártunk volna még? Már nem számít plusz egy-két évtized.
- Köszönöm – suttogtam inkább az ölembe
húzott párnának, mire Victoria eltűnt a köddel. És így ért véget a majdnem hogy
értelmetlen beszélgetésünk.
Ha jobban belegondolok, mégsem volt
értelmetlen. Hisz eljött, hogy megmondja, nem okoztam akkor bajt, mint én azt
hittem- kifordultam az ágyam szélére – Hogy elmondja, megbocsát. Hogy akármit
is teszek, akkor is én leszek az ő lánya, az ő lányuk – lassan a fürdőbe mentem
– És ha most még gyenge is vagyok, egyszer eljön az én napom, amikorra készen
kell állnom. Mert Lucinda nem arról híres, hogy könnyen adná magát.
Hideg vizet engedtem a markomba és
szórakozottan az arcomba locsoltam azt. Fel kellet ébrednem. Bal kezemmel a
törölköző után nyúltam, de csak az üres és hideg fém akadt a kezembe. Máskor is
esett már le, így még mindig csukott szemmel a padló felé nyújtottam karom. De
nem a megszokott textília köszönt vissza, hanem egy sokkal bolyhosabb szőrösebb
dolog. Reggel lévén nem foglalkoztam a különbséggel, ám akkor már nem
engedhettem el a fülem mellett, amikor apró tűhegyek gyengén nyomódtak a
kezembe. Felugrottam, karomat az ölembe kaptam, míg a másikkal kitöröltem a
vizet a szememből.
A három törölközőből halmozott fészkében álmosan dülöngélt a mi
kis fekete szőrmókunk – Démon.
- Hát te? – hajoltam le hozzá, mire
bágyadtan elém sétált. Lassan emeltem felé a kezem, s ő mindvégig azt figyelte.
Majd gyengén hozzámértem a fejéhez, s hátrasimítottam borzos szőrét.
Remegett, de tűrte. Állt az érintésemet.
Nagy bátorság és bizalom kellett hozzá, hogy engedje ezt az idegen dolgot.
- Téged meg ki engedett be? – mosolyogtam.
- csak nem képzelted, hogy őrző nélkül
hagylak? – hallottam egy lágy búcsúszót magam mögött, s meg sem kellett
fordulnom, hogy tudjam, Victoria már nincs ott.
Folytattam a reggeli készülődést, ami alatt
Démon leráncigálta a fogasról a pamut köntösömet, és a többi textília közé
gyűrte. Senki sem kérte, mégis lett egy új lakótársam.