Sziasztok!
Több hónapos kihagyás után újra itt vagyok. Remélem akad még olyan az egykori olvasóim között, aki megajándékoz engem egy pár soros hozzászólással. Nagyon remélem, hogy a nyári pihenőm után nem kell előröl kezdenem majd' egy év munkáját.
Ez a fejezet kissé szomorkásra sikerült, de azért nem tiszta depressziós.
Viszont kíváncsi vagyok, mennyire vagytok kreatívak. Liz az álmában találkozik néhány különös teremtménnyel. Ti milyen nevet adnátok e fajnak? Hogy neveznétek őket? Írjátok le komiba, és a legjobbakról szavazást indítok. (Vagy ha egyöntetű, egyből "elnevezem" a szörnyeket.)
De körítésből legyen elég ennyi. Ne kíméljetek a kommentekkel :D
Puszi: Vadóckaa
Puszi: Vadóckaa
Ira furor brevis est. A harag egy rövid őrület. Így
tartja egy latin szállóige. De vajon igaz?
Ha tényleg így van, a harag egyfajta őrület, mely a
talán évekig tartó szenvedést, amely apró részekről még apróbb részekre
haladva, lassan emészti fel az ember idegeit, hogy aztán a végső megbolydulásba
sodorja egy, az emberünkhöz sokkal kíméletesebb módszerrel oldja meg. Ezzel
ellentétben a harag, vagy mondhatni; egy dühroham gyorsabban végzi a dolgát.
Ugyan kevés idő kell hozzá, a hatása nem elhanyagolható. Mint amikor az ember
meggyújt egy rúd dinamitot. A kanóc gyorsan leég, s a robbanás elég nagy
távolságban mindent - és netalántán mindenkit is – eltöröl a föld színéről,
hogy senki arra a helyre látogató sem tudná megmondani, létezett-e valaha.
De mi van olyankor, amikor ez a két érzés egyszerre
uralkodik el rajtad? Amikor érzed, hogy a belsőd már szétesőben van, mégis
tombolsz és pusztítasz, akár egy rúd robbanó dinamit. Vagy TNT. Akármelyik
robbanószert is válaszd, gyökeresen megváltoztat. Nem leszel már többé ugyanaz,
aki voltál. Ha csak ideiglenesen is, de egy teljesen másik ént kapsz, nem is
emberré formálódsz, új lény leszel. Egy szörnyeteg.
Nem érdekel semmi és senki, a kín a keserűség és a
nyomor teljes egészében a hatalma alá kerít, hogy aztán tábort üssön a
szívedben, és kővé szilárdítsa azt. Ha a szád ordításra nyílik, valójában
segítségért kiáltasz. Kár, hogy ezt soha senki nem hallja meg, vagyis nem úgy,
ahogy te szeretnéd.
Pedig nagy szükséged lenne rá. A benned ólálkodó
haragnak, gyűlöletnek vagy őrületnek mély oka lehet, amit ha senki nem ért meg,
még szörnyűbb következményekkel járhat, mint egy balul elsülő Hulk-átváltozás.
Ugyan én nem szándékoztam zöld bőrt növeszteni, nagyon
közel jártam hozzá, hogy a bálteremben eszeveszett tombolásba kezdjek. Mégis
tűrtem, ahogy megvető és szánakozó tekintetektől övezve cipőm sarkát koptatva
anyám kivonszolt a Clubból, és szó szerint bedobott a kocsiba. Fél füllel még
hallottam,a mint Chris megpróbálja nyugtatni, de csak úgy, mint apa, ő is
minden alkalommal kudarcot vallott.
Szememet lesütve a koszos szürke üléshuzatot kezdtem
vizslatni. Máskor jó emlékekkel járt beülni a családi furgon hamuszín
belterébe, de most inkább nyeltem volna mérget, mintsem így menjek haza. De
választásom nem révén a sötétített ablakon keresztül kezdtem bámulni az így is
koromfekete eget, s rajta a milliónyi apró fénypöttyöt és az ezüstösen ragyogó
korongot. Legalább ezek nem változnak. A csillagok és a Hold… talán még 20 év
múlva is ugyanaz az égbolt fog rám visszabámulni, ha néhanapján reá téved
tekintetem.
Dühtől morgó, csikorgó kerekekkel indult meg az öreg
Audi vissza a Koper házhoz. Nem attól féltem, mi vár rám otthon. Kicsit sem
izgatott az egész hajcihő. Sokkal inkább attól, hogy ebből az egészből mi jött
le az egykori osztálytársaimnak, tanáraimnak, barátaimnak. Vajon minek tartanak
most? Egy hisztis dívának? Elkényeztetett lotyónak? Vagy apuci(inkább anyuci)
pici lányának? Esetleg egy különc senkinek? Hiába. Már sosem tudom meg.
Az utcánkba fordulva egy apró, hűvös csík szaladt
végig az arcomon a fülledt éjszakába, majd az ajtó műanyag felületén siklott
tovább. A büszkeségem nem engedhetett meg magának egyetlen könnycseppet sem,
ezért egy makacs mozdulattal a merev és libabőrös alkaromra töröltem, ahol
lenge fátyolként csillant meg. De én ezt már nem láthattam.
A felhajtón a becsapódáshoz hasonló hévvel nyílt ki az
ajtó, s ugyanaz a csontos, kissé remegő kéz ragadta meg a karom, hogy a lakásba
vonszolhasson. Az előtér és nappali falai most még barátságtalanabbak lettek,
mint az elmúlt napokban. A konyha egyenest egy feketelyuknak látszott, míg az
egyre közeledő távlatok is a pokolba vezettek. A lépcsőn nagy nehezen
felbotorkálva jobban is szemügyre vehettem a kárpitot – nem egyszer elestem, s
a cipő a bene sajgó lábammal csak megnehezítette az újra talpra állást, amit
termésesen rabszolgahajcsárom nem várt meg. Könyörtelenül belökött a szobámba,
de mivel a fokok tetején épp félig feltápászkodni készültem, a taszítás
eredményeképpen lefejeltem az ágy fakeretét.
Homlokomat dörzsölgetve fordultam meg, hogy láthassam,
amint az ajtó újra bevágódik. De ha ez nem lett volna elég, a zárt kétszer
kattant. Bezárt. Ekkor kerültem igazi karanténba, jobban mondva börtönbe. Rab
lettem, a saját házam rabja.
A fiókom szanaszét heverő tartalmát egy hanyag
mozdulattal a földre söpörtem. Pattogó és koppanó hangok hangos csattanásával
kísérve, ordítva zuhantam az ágyra. Magamra nézve elmerengtem, hogy anyám vajon
a ruha miatt is dühös-e? Legyűrtem a földre, akár holmi rongyot, majd
belebújtam a bő pólóba és lógós sortba, ami pizsama gyanánt szolgált. Méregtől
fortyogva markoltam meg az egyik kispárnát, ami néhány másodperc múlva égetőre
hevült, s karomat elkapva izzó tenyérnyomot fedeztem fel rajta. Kezemet
rázogatva jobbnak láttam hanyagolni a párnaszorongatós témát, így a semmibe kiáltva
próbáltam kiadni a rengeteg igazságtalanságot és gyűlöletet, ami a napokban
belém gyűlt. Sikertelenül, persze.
***
-Biztos, hogy jó ötlet? – kérdezte
Charlotte bizonytalan pillantásokat vetve a motorcsónakra. A hajó lágyan
ringott a tenger hullámain, amik könnyeden törték meg a lenyugvó Nap fénylő
sugarait. Fodrát időnként megtörték az elemózsiát leső sirályok
szárnycsapásaikkal, valamint a mólót tartó cölöpök. Char a deszkákon állt,
karját tehetetlenül lóbálva. Senki nem tartózkodott a kikötőben. A nap ezen
szakaszára már mind visszajöttek, most pedig a többnyire fehér vitorlások némán
imbolyogtak a helyükhöz kötözve. A piros csónak messze kitűnt mind közül. Ezen
álltam én a dolgaimat pakolgatva, hanyagul ellenőrizve, amit ilyenkor kell.
- Nyugi, nem lesz baj!
- De ha oda kimegyünk, akkor...
-Akkor?
- Nem lesz ott senki!
- Csak a nyílt óceán. Pontosan ez a
célom, Char! Csak az a kérdés, hogy jössz-e velem.
- Én nem akarok bajba kerülni –
védekezett.
- Mégis hagynád, hogy a legjobb barátnőd
egyedül vágjon neki egy ilyen útnak? Ha nem térnék vissza, egyedül te tudnád,
hol vagyok. Vagyis csak azt hinnéd, hogy tudod- próbáltam meg aljas módon
megzsarolni, majd kérdő tekintetére választ adtam – nincs rá biztosíték, hogy
oda mennék. Ezer meg ezer másik sziget is van a környéken.
Habozott. Szemében a bizonytalanság
vegyült némi félelemmel, de én már kezdettől tudtam, mit fog válaszolni. – Jó,
rendben. Veled jövök.
Amint mindkét lábával a csónak fenekén
állt, én gyenge gázt adtam, mire barátnőm morcos arccal huppant a sarokba.
- Kapaszkodj – adtam ki az utasítást,
majd elindultam a végtelen kékség felé.
Egyre nagyobb és nagyobb tempóra
váltottam, mígnem a gázkar a maximumon nyugodott. Hajamba vadul belekapott a
tengeri szél, a motorcsónak pedig el-elhagyta a víz felszínét, hogy
felemelkedve nagyobb erővel érkezzen vissza a víztükörre. Néha
hátrapillantottam a halálra rémült lányra, aki falfehér arccal markolta a
masina falát. Sosem bírta a sebességet. A hajó mögött hosszú hullám húzódott,
mely valahol a távolban lassan simult ki. Alig 5 perc alatt odaértünk a
legközelebbi szigethez. Nem álltam meg, csupán lassítottam kicsit, így a
motorcsónak vagy kétméteres csíkot húzva maga után, mélyen a homokba ívódott.
Választ, reakciót nem várva, megindultam
a sziget belseje felé. Tudtam az utat, hisz már vagy ezerszer jártam ott
azelőtt. Keskeny ösvények és sűrű bozótok garmadáján keresztül vezetett. A
keményre taposott földút mellett a trópusi élőlények számtalan példányban
képviselték magukat. Míg feltűnően megcsodáltunk egy-egy különleges lepkét, az
egzotikus pókoktól inkább távol maradtunk. A zöld levelek mögött színes madarak
uralták a kék eget, míg felettük a Nap foglalta el helyét a felhőtlen trónján.
A tisztás egy apró forrás mellet volt, a
ragyogó zöld pázsit és a csobogó patak tökéletes idillt alkottak. Mégis a
mohaszín egyveleget karmazsinpiros folt törte meg- egy hatalmas pokróc. A
kockás mintázaton fonott kosárból teremtek elő a finomabbnál finomabb fogások.
Jöttünkre két szempár csillant fel. Ekkor még azt hittük, egyedül vagyunk.
Tévedtünk.
Gyors üdvözlő ölelés, egy két puszi után
letelepedtünk mindannyian, és hamar kellemes hangulatot teremtettünk.
Charlotte, Brian, Eliot és én úgy két órán keresztül szórakoztattuk egymást
mindenféle történetekkel, viccekkel, ami még jobban megerősítette bennünk a
biztonságérzetet.
Kis idő múlva feltűnővé lett, hogy a
keleti égbolton gyülekeznek a felhők. Nem törődtünk vele, keletről sosem kaptunk
esőt. Ám ahogy a vihar jelei egyre erősebbek lettek, halvány árnyékként
fertőzött meg minket a gyanakvás. Mégsem mentünk sehová, a fiúk meggyőztek
minket, hogy vaklárma az egész. Bár az lett volna.
Néhány percen belül feltámadt a szél, és
kénytelen-kelletlen, de elkezdtünk csomagolni. Ahogy gyakoribbak lettek a
széllökések, úgy nőtt a villámlások és a mennydörgések, valamint csökkent az
utóbbi kettő közt eltelt idő. A vihar egyre közeledett.
A pokróc és az egyéb felszerelések mind
egy táskába kerültek, ami pedig Brian hátára. Így indultunk meg kifelé a
szigetből, de még a tisztás széléhez sem jutottunk. Az azt határoló fák
árnyékából vicsorgó, szőrös fenevadak törtettek előre minden irányból, és
hosszú szőrzetük alól kikandikáló szemükben vékony pupilla húzódott. Termetileg
hatalmas farkasok, tekintetileg óriási macskák. Hosszú farkuk és tekintélyes
szárnyuk pedig a Harry Potterből ismeretes hippogriffekéhez volt hasonlatos,
morgós álkapcsuk hosszú, éles fogakat rejtett.
- Mi a francok ezek? – mondta ki Bar a
kérdést, mely mindenki elméjében jelen volt. Mik ezek?
Mielőtt bármit is csinálhattunk volna,
lábunk a földbe gyökerezett, pulzusunk az ez egekbe szökkent, arcunk pedig
fehérré vált. A tisztás közepébe villám csapott, fekete kört égetve a zölden
hajlongó fűszálak helyére. Nem is kör volt, inkább csillag.
A megszámlálhatatlan ágú alakzatot
formázó izzásnyom közepén zölden csillogó hamuszín ruhában egy magas kalapos nő
illegette magát, kinek 10 centis műkörmei között hosszú, mahagóni fapálca
feküdt kecsesen. Lábát magas szárú csizmába bújtatta, válláról padig éjszín
köpeny lebegett. Szőke haja megzabolázhatatlanul lengett a palástjával
párhuzamban. Szeme vadul csillant, ahogy meglátott.
- Rebecca! Hát itt vagy! – mosolygott
rám negédesen, mire a vadállatok újra vicsorogni kezdtek. Sőt, némelyik elrugaszkodáshoz
készen hajlította be mellső mancsait. Amint a nő meglátta a gigantikus
szőrmókokat, arca falfehérré változott. Hát nem neki dolgoznak? Hamar
visszanyerte hidegvérét, és kihívóan tért vissza rám tekintete.
A hatalmas állatok támadásba lendültek,
s minket átugorva az ismeretlen asszonyra vetették magukat, aki higgadt
pálcalendítéssel és halk varázsigével idézette úgy újabb villámot, s ezúttal
úgy tűnt el, ahogy jött.
A vadállatok az izzó helyét kezdték
vizsgálni, majd mintha halkan morogva beszélték volna meg az imént történteket.
Eliot rémült arccal fordult felém. – Ki
ez a nő? És miért hívott Rebeccának?
- Nem tudom- ingattam meg a fejem, noha
a második kérdésre tudtam volna felelni. Annyit tudtam, hogy boszorkány volt.
Méghozzá hatalmas. De a kiléte számomra is rejtély volt.
Még mielőtt bármit is tehettünk volna a
fenevadak felénk fordultak – pontosabban felém. kecses ívben meghajoltak,
megadták magukat. Egy szikrázóan fekete bundájú teremtmény egyenesedett fel
először, majd míg a többiek követték, elém sétált. Valamit közölni akart. Azt
hiszem.
Ekkor viszont őrült fuldoklásba kezdtem.
Szabályosan nem kaptam levegőt. Két kezemmel a torkomat szorongattam, míg
számat kétségbeesett tátottam ki egyre nagyobbra, hasztalanul. Éreztem, ahogy
minden elhomályosodik, s az égen ragyogó fénykorong mindent beborított vakító
erejével.
Levegő után kapkodva, vergődve találtam magam újra az
ágyamon, a valóságban. Nem láttam, érzékeltem semmit, egy párna takarta el
előlem a külvilágot.
Rángatózva vertem le magamról, hogy aztán félig
felülve partra vetett hal módjára szívjam magamba az éltető levegőt. Néhány
mély sóhajtás után bosszúsan döntöttem oldalra a fejemet. A székemen látszólag
ült valaki, de mivel az ablak felé fordult, nem láthattam. Arra számítva, hogy
Victoria lesz az, mérgesen mordultam rá.
- Te tényleg ki akarsz nyírni? – sziszegtem kigúvadó
szemekkel.
- Még nem. Az nem lenne elég büntetés – hangzott rá a
válasz anyám hangján. A széken felém fordult és kirívóan meredt lányára.
- Még?
- Most mit kell ezen annyira meglepődni. Ha te
hazudsz, nekem már nem is szabad?
- Mit hazudok? Tudtommal ti kezdtétek azzal, hogy az
orrunk előtt, mégis a tudtunk nélkül döntöttétek el, hogy a család kettészakad.
- És ezért már nem is kell beszámolni arról, hogy van
fiúd?
Eliot említésére elpirultam. – Ő nem a fiúm. Vagyis…
nem tudom. De most nem ez a lényeg.
- Akkor mi?
- Ezt neked kéne tudnod.
- A helyzet az, hogy a véleményünk ilyen ügyekben
merően eltér, kisasszony. Szerintem a legfontosabb probléma a te viselkedésed.
- Legyen így. De mégis mit hittél? Hogy ezek után
karba tett kézzel fogom nézni az utcát, mígnem egyszer csak útnak indulunk
Nashville-be?
- Én szóltam, hogy búcsúzz el mindenkitől. Nem
mondhatod, hogy nem!
- Szóltál, majd megtiltottad a bált. Kedves.
- Mert okom volt rá! – Mély sóhaj után folytatta –
Csupán meg akartalak védeni attól, hogy fájjon a búcsú.
- Épp az ellenkezőjét sikerült.
- Te mit tettél volna a helyemben?
- Tessék? – emeltem fel a fejem.
- Te mit csináltál volna, ha neked kellett volna döntened?
- Ott kezdődik, hogy én nem titkoltam volna el. A
többit pedig ésszerűen, nem rejtegetve a dolgok miértjét és hogyanját.
- Már megtörtént. Ez van, és ezen nem tudsz
változtatni.
- Ki akar? – kérdeztem epésen.
- Nos… Igazából csak azért jöttem, hogy tisztázzuk; a
büntetésedet megerősítettem, és ezúton komolyan is gondolom. Ha bármi, te
tényleg bármilyen úton-módon kapcsolatot próbálsz teremteni a barátaiddal,
fiúiddal, ismerőseiddel, azt csúnyán megbánod!- próbált fenyegetni.
- Már ha tudomást szerzel róla. És különben is… mit
tudnál te velem csinálni?
- Biztos kíváncsi vagy rá?
- Minden vágyom – forgattam meg a szemeimet.
Egyszerűen felálltam, és kisétáltam a szobából. Hátra
nem nézve, anyám rosszalló szavaival nem foglalkozva indultam meg szokásos reggeli
teendőim elvégzésére.
Mindent némán, érzéketlenül csináltam. Még akkor sem
fordultam vissza, amikor a törölközőm széle lesöpörte az asztalról a nagyi
vázáját, s az óriásit csörömpölve törött száz meg száz apró darabra. Csupán
megtorpantam, a szám szóra nyílt, de egy pillanat műve volt az egész. Halkat
sóhajtva lendültem bele újra a néma robotba.
Ugyan senkihez nem szóltam, a düh tombolt bennem.
Ereimben vér helyett láva lüktetett, mellkasomban szív helyett ketyegő bomba
lüktetett, fejemben pedig józanész helyett a bosszúvágy, a fájdalom, a
keserűség és a mérhetetlen düh egyvelege hozott döntéseket. Így telt el a
napom.
Este merev szemekkel dőltem az ágyba, rezzenéstelen
arccal meredtem az imént kulcsra zárt ajtómra. Egyedül voltam. Teljesen.
Határozottan. Fejemet a plafon felé fordítva kesernyés bájmosoly futott át az
arcomon. Mégsem vagyok egyedül. Néhány centire a mennyezettől egy narancsszín
rovar írt le kecses vonalakat.
- Seamus…
- És én – csattant egy bájos hang az ágyam mellől.
- Victoria…
- Pontosan.
- Ilyenkor nem értem, hogy tudsz ilyen vidám lenni –
morogtam a szitakötőt fixírozva.
- Hidd el, volt időm hozzászokni. De neked sem kéne
ennyire feldúltnak lenned.
-Igen? Akkor mégis mit kéne csinálnom? Vagy hogy kéne
viselkednem, ha már itt tartunk?
- Higgadj le!
- Ugyan miért? – tápászkodtam fel félig.
- Minden rendben lesz!
- A fenét lesz minden rendben! – zuhantam vissza. Az
ágy felső részén a párnákat kezdtem rugdosni.
- Ha így állsz hozzá…
- Még te is ki akarsz készíteni? Nem elég, amit itthon
kapok? – dühöngte egyre.
- Egyáltalán nem akarlak kikészíteni, csak kérlek,
nyugodj le.
Nagyokat sóhajtva, reszkető ajkakkal próbáltam
„lenyelni” a feszültséget. Lehunyt szemmel ügyeltem a légzésemre, s
meglehetősen higgadtabban néztem újra körbe, noha közel sem voltam teljesen
nyugodt.
- Így jobb? – kérdezte egy lágy férfihang.
- Igen, Seamus. Jobb – mondtam, majd leszállt az
ujjamra. És itt ért véget a nyugalmam.
Nem tudom mi váltotta ki belőlem, de ahogy azt
figyeltem, hogy rebegteti apró szárnyait és hogyan fordul lassan felém, újra
átgondoltam mindent. Még egy teljes másodperc sem kellett hozzá. Ettől újra
elkapott az a szörnyű béklyó, ami magával taszítva a mélybe, összefoglalja a
megannyi keserűséget, dühöt és fájdalmat, amit éreztem.
Szemem összeszűkült, arcom csúf grimaszra rándult,
kezem pedig akaratlanul is ökölbe szorult. Amint megéreztem, hogy van a
markomban valami, leküzdhetetlen vágy tört rám, hogy a falhoz vágjam.
Felületem, s az ágyról kissé elrugaszkodva, kezemnek nagy lendületet adva a markomban
szorongatott valamit teljes erővel taszítottam a sötét tapétának.
Mire rájöttem, mit tettem, már késő volt. A ráncolt
homlokom egy pillanat alatt simult ki, dühös ábrázatom kétségbeesetté vált.
Tehetetlenül néztem, ahogy az apró narancsszín rovar a falhoz csapódik,
irreálisan nagy felületen elterül, s élettelen tárgyként zuhan a padlóra.
Mintha lassított felvétel lett volna.
Egy apró, reflexszerű rendítés a csonka szárnyain, s a
szitakötő ezernyi apró fehér buborékra robbant, hogy semmivé foszolva tűnjön a
ködbe.
Megöltem Seamust.
A felismerés, mint tőr hasított belém, amint
Victoriára néztem, ki könnyes szemmel olvadt bele a homályba. Már nincs
visszaút. Erőt adtam a dühömnek és a keserűségnek, és ez lett belőle.
Erőtlenül rogytam a padlóra, majd zokogásban törtem
ki. Sosem gondoltam volna. De megettem. Hiába való volt minden áldozat, amit
Victoria és Seamus egymásért hoztak. Én tettem mindezt hiába valóvá.
Reményt vesztve bámultam a falat, bár a könnyeimtől
nem láttam belőle sokat. Testem összerándult, arcomat a karjaimba tehettem.
Sírtam. De mi mást tehettem volna?
