Karácsony :D

Sziasztok!

Vitathatatlanul az év egyik, ha nem legszebb szakaszához érkeztünk, és milyen blogger lennék én, ha nem emlékeznék meg róla pár sorban.

Ez ez ünnep mindenkinek mást jelent. Van, aki a vallási tartalma miatt emlékezik meg róla, van, aki szimplán a szeretet ünnepének kikiáltása miatt állít karácsonyfát. Ez mindenkinek saját, egyéni dolga, a lelkiismeret bírálja.

Én mégis azt vallom, hogy ilyenkor lassíts le egy kicsit, és tekints vissza erre az évre: Hány és hány emberrel volt egy szép napod, perced pillanatot? Hány és hány ember érdemelne meg annyit, hogy odalépj hozzá, és csak annyit mondj, boldog karácsonyt?

Bizony, én nektek minimum ennyivel, de inkább többel tartozom, tekintve a hatalmas kihagyásra év közepén. Köszönöm nektek, hogy volt miért újrakezdenem. Köszönöm nektek, hogy szántok rá időt, hogy elolvassátok, amiket írok, és esetleg írtok is alá pár sort. Mert egy író senki az olvasói nélkül

Ez úton szeretnék minden kedves olvasómnak Kellemes Karácsonyi Ünnepeket, és Boldog Új Évet Kívánni!

Puszi: Vadóckaa

p.s: Sokakkal ellentétben én nem megyek karácsonyi szünetre az írás tekintetében, és igyekezni fogok még idén új részt hozni!
És én imádom ezt a számot :D

19. Fejezet; The girl from Britain

Sziasztok!

Tudom, késtem, de most itt vagyok.

Igyekezni fogok hamarabb hozni a fejezeteket! A másik blogom is viszonylag kezd beindulni. Viszonylag

A mostani fejezethez csak annyi, hogy mindkét új szereplőnek fontos szerepe lesz.

Az emberek nem szeretnek mindent kockára tenni, legyen szó az élet bármely területéről. Akármennyire is adják magukat, mindig van egy biztos pontjuk valahol a háttérben, hogy ha már minden kötél szakad, azért s fogunkat csak ne hagyjuk ott. Mindig van egy kevés viasz a hajóúton, nehogy szirének dala legyen éltünk veszte. Ugyanígy legyen mindig 9 írott betű, ha a száj szólni nem bír; szeretlek. Kevés, de annál többet jelent.

Nekem nem volt kötelem, se viaszom, s írott betűin is elvesztek a kimondott szavak közt. Magatehetetlenül zuhantam a mélybe, a szirének énekébe, és nem volt senki, aki megfoghatná a kezem.

Elaludtam. Békés megoldás volt, s talán helyes döntés. El tudtam menekülni. El, a bántó, ijesztő dolgok elől, ami most a világot jelentették. Utolsó szalmaszálam elszakadt, rendíthetetlen sziklán elgurult, s most már semmim sem maradt.

Claudia helyre térített ugyan, de ezzel együtt tőrt szúrt a szívembe. Hova tűnt az a z ártatlan és gyámoltalan lány, aki napokig könnyezte a szüleink válásét? Hova tűnt az a mindig vigyorgós angyal, aki naphosszakat töltött pillangók hajkurászásával? Hova tűnt az én tündéri kishúgom? Vértől ázó, gennyes szívvel vonszoltam magam tovább a helyes úton, de félő volt. hogy elvérzek, mielőtt odaérnék.

Fényárban úszó, gazdag környéken ébredtem fel. Az embereknek vastagabb pénztárcájuk volt, mint saját maguk. És nem nádszálból voltak a városlakók ékei. Mindenki drága ruhákban járt, és milliós lábbeliket taposott az aranyárú szivarok csikkeivel teleszórt utcán. Rémisztő, abszurd, mégis magával ragadó, bizarr egyveleg volt.

- Hol a fenében vagyunk? – dörzsöltem meg szemeimet a benzingőzös levegőben.

- Hát nem Nashville-ben, az biztos – bambult kifelé csillogó szemmel Claudia – Ez itt a Mennyország!

- Attól még elég messze vagyunk. Viszonylag. Csak teszünk egy kis kitérőt.

Nem tartott sokáig a kocsikázás egy jólmenő környék sétáló utcájáig. Hasonlított a régi térre, benne a kisbolttal, de ez zord volt és gigantikus. Hiába úszott fényben a villódzó neoncsövektől, gonosz vicsor villant a fehér fogsorok mögött.

A motor még járt, amikor anyám kipattant a kocsiból, s régi ismerősként üdvözölt egy öltönyös embert. Ránézésre egy helyi főmókus lehetett. Vörös hajával és rövidke szakállával erős ír benyomást keltett. Zöld szeme, akár a négylevelű lóhere, igazolta elméletem.  Csupán egy perc műve volt, míg a két ember eltűnt egy lakkozott faajtó mögött, s a nő kezében egy jókora kartondobozzal tért vissza. A csomagtartó kinyílt, majd becsapódott, s meg mertem volna esküdni rá, hogy halk nyüszítést hallottam. Rövid integetés után tértünk vissza a nyílt útra, s faltuk újra a kilométereket – mintha mi sem történt volna.

- Ki volt ez? – kérdeztem gyanakodva.

- Mostanság elég furcsa kérdéseid vannak. „Ki volt ez?” „Hol vagyunk?”. Csupa olyan kérdés, amihez semmi közöd.

- Szerintem igenis jogunk van tudni!

- Ó, már a joggal jössz. Akkor csináljuk, azt hogy fogjátok a jogaitokat, és szépen csöndben, engedelmeskedve és mosolyogva végigülitek az utat – a válasz primitívsége meglepett de Claudia megelőzött a válasszal.

- Fejezzétek már be! Mint két veszekedő óvodás! Néha szánalmasak tudtok lenni…

Szavai tisztán és élesen csengtek. Egyre rémisztőbb lett minden.

Még úgy másfél órát szeltük az aszfaltot, színesebbnél színesebb környezetben. Suhant el ablakom előtt igazságtalan nyomortelep, jól menő üzleti környék. Aztán a felhőkarcolók lábai közt húzódó labirintusból kijutva enyhén barátságosabb külvárosi tér fogadott.

Újabbnál újabb, díszesebbnél díszesebb házak sorakoztak ápolt, füves kertel, színes virágokkal, fehér kerítéssel. Sablonos és kiábrándító.

Majd ismerős autó tűnt fel., egy rakat kisbusz gyűrűjében. Zöld fényezés, sötétített üvegek. Felderengett a költöztetők zsémbes vezetője, aki nemrégiben, egy hosszú utazással korábban morgolódva csapta be maga után a fent említett kocsi ajtaját. Így hát épp annyira volt meglepő, mint amennyire kiszámítható, amikor az ősz és zsémbes ember „köszöntött” minket.

- Üdvözlet – hajolt meg alázatosan, és csókolt kezet anyámnak. Persze nekünk csak egy mogorva morgás és biccentés jutott.

- Jó reggelt Arnold. Jól haladnak a munkálatokkal?

-Persze, asszonyom nagyon szépen. Látom eleget tett a kérésemnek, a távoli parkolással. A fiúk máris segítenek bepakolni a cuccokat – intett két fiatal izomagynak, akik kipakolták a csomagtartót, csupán a friss, ismeretlen dobozt hagyva benne.

- A táskáitok a csomagtérben, a csomaggal meg azt kezdtek, amit akartok. Látjátok ezeket a fehér kocsikat – mutatott néhány szállító furgonra – Na, ennél tovább nem jöhettek. Különben meg azt csináltok, amit akartok. Néhány óra múlva találkozunk – ezzel búcsút intett, s Arnold oldalán eltűnt a „tiltott út” felé.

Néhány percig csak álltunk, majd karomat a mellkasomra fonva elindultam anyám után. Pontosan a két fehér kocsi vonalában a két, előbb még cipekedő csupa izom, fehér trikós fickó.

- Mi a…

- Nocsak kislány, hát nem emlékszel a jó anyai tanácsra – csípte meg az arcomat az egyik – nem mehetsz tovább, drága.

- Értek én a szóból, csak nem tudom felfogni, miért nem mehetünk el arra.

A két „őr” egymásra nézett, úgy felelt: - Minek ezt érteni, kedves. Csak ez van és kész – mosolygott rám negédesen.

Gesztusát viszonozva, szememet forgatva fordultam meg. Körülnézve látszólag azonos házak sorakoztak szerte, de mindegyik kicsit más volt. Egyiknek az udvarán kis tó és kiskert díszelgett, másoknak egész kis dzsungel nőtte be az előterét. A kiindulás ugyanaz, a végtermék mégis teljesen más.

Gondolatai kíváncsisággá fajultak, amikor Claudia célba vette a környéki játszóteret. Fél szemmel a húgomat néztem, de az eszem már a titokzatos csomag tartalmán járt. Vajon mi lehet az? Mit rejt a kartondoboz?

Óvatosan elindultam a kocsi felé, és felnyitottam annak csomagtartóját. A csomag oldalán lyukak éktelenkedtek megszakítva a sík egységet. Félve hozzáértem a doboz tetejéhez, mire az egyik nyíláson egy nedves, szimatoló orr jelent meg. Egy kiskutya? Felbátorodva nyitottam fel hát kis börtöne fedelét, de azonnal megbántam. Amint meglátta a kezem, a kicsi, de annál élesebb fogaival afelé kapott, s jó néhányat bele is mélyesztett. Hátraugorva kaptam el a karom, s meredtem dühösen a kartondobozra.

- Kis dög – sziszegtem a fogaim között.

- Új hely, új emberek, sokéig volt szűk helyen, és megviselt. Én nem nyúlnék hozzá – csattant egy hang a hátam mögött gyenge akcentussal.

Amikor hátrafordultam, akkor zárult össze a két izomkolosszust jelentő gát. Köztük libbent át egy laza, gondtalannak tűnő lány. Fekete haja a derekát súrolta, rövid farmerjához kopott tornacsukát vett. Mintás pólójához kicsit sem illő nyaklánc libbent előtte, míg teste viszonylag nagy részét különbözőbbnél különbözőbb tetoválások borították.

- Szia, én Nancy vagyok. Nancy Bulble – nyújtott kezet – még nem találkozhattunk, alig egy hete költöztünk ide.

- Én meg még nem. Vagyis most, izé… - elnevettem magam, amit szerencsére Nancy is átvett. Zord, kívülálló külseje volt, remélem, a belső mást is tartogat.

- Tiétek az a sok cucc? A ti furgonjaitok parkolnak minden ház előtt?

- Attól tartok.

- Gratulálok, nagyon szép házatok van. Szokatlan, de nem árt egy kis szín a környékre.

- Örülök, ha tetszik, de én még csak nem is láttam – ingattam meg a fejem, majd a földre néztem. Hirtelen apró, mozgó szőrmókra lettem figyelmes.

Az apró szürke élőlény fürgén és cikkcakkosan mozgott, a szemem is alig bírta követni. Ahogy elment mellettünk, egy fiatalabb kisfiú futott utána, kezét előre tartva az állatka felé.

- Ficak, állj meg! – kiabálta, majd gyorsított léptein. Szegények ez okozta a vesztét. Ahogy ugyanis közelebb ért a pici szőrpamacshoz felbátorodott, s rávetette magát. Az állat viszont fürgébb volt, s mielőtt a fiú nyitott tenyerei közé került volna, oldalra szökkent, és tovább futott a meleg aszfalton.

- Johnny, te mit keresel itt? – lépett mellé hirtelen Nancy.

- Ficakot kergetem, nem látszik? - förmedt rá a fiatalabb gyermek. Közelebbről megnézve számtalan közös vonást fedeztem fel rajtuk. Mindkét leendő szomszédomnak ugyanolyan kiugró állkapcsa volt, és ott volt az a pici beugrás az orrnyergük fölött. Továbbá a nyakuk bal oldalán kapott helyet egy furcsa anyajegy.

- Az öcséd? – ettem fel a bátortalan kérdést.

- Bár ne lenne – forgatta meg a szemeit, miközben felsegítette a vérző térdű testvérét.

- Az érzés kölcsönös – nyújtotta ki nővérére nyelvét a kicsi Johnny.

- És gondolom Ficak volt a ti kis…

- Ficak az Én vadászgörényem – javított ki Nancy – ő az a sötétbarna. Az öcsémé sárga és Maugli a neve. Őszintén nem is értem, hogy került Ficak az utcára.

- A ketrecben megette a kaját Maugli elől – kezdte megtörve nővére pillantása alatt – és ki akartam szedni a szegénykémet, hogy kaját adjak neki, de amikor kinyitottam a kaput, kiszaladt a kis kártevőd.

- Ha még egyszer ilyen jelzővel illeted valamelyik görényt, esküszöm, megbánod, hogy nem Dakotába költöztünk – méregette szemével a testvérét. Ugyan az összefüggést nem értettem, az érv hatásos volt, és a kis Johnny bánkódva indult tovább a még mindig a környéken ugrándozó állatka után.

- És egyébként milyen a város?

- Nem igazán jártam még bent.  Most mondanám, hogy addig gyere be hozzánk, de majdnem szembe szomszédok vagyunk, félek, ez nem jönne össze.

- Ebben igazad van – mondtam, majd szememmel körbesiklottam a házakon, majd a kicsit távolabbi nagyvárosi nyüzsgés foszlányain – akkora változás lesz ez a kisvároshoz képest. Ott a fél várost ismerted, velük együtt nőttél fel…

- Nekem sem volt könnyű eleinte, még most sem az. Londonból jöttünk.

- És miért hagytátok ott Angliát?

- Nem is tudom. De jó döntés volt, az biztos. A tea viszont hiányozni fog. De legalább nem vagyok egyedül, már az első nap sikerült hozzácsapódnom egy helyi kis közösséghez.

- Szerencsés vagy. Én nem igazán vagyok az a könnyen barátkozós típus.

- Te nem is ismersz itt senkit?- kérdezte, mire én megráztam a fejem. Kaján mosollyal karon fogott, és futva elindultunk a város sűrűje felé.

Díj 8/2

Sziasztok!

Nem, ez még mindig nem az új rész.

Az ok, amiért most itt vagyok, hogy újabb díjat kaptam, vagyis a legutóbbi díjamat újabb két embertől. Ezért lett ez a nyolcadik díjam újratöltve :D

Itt is van a drága:

Ezúttal a hála Linának és Dorothynak jár! :)

És hát jöjjön a szokásos procedúra. Hajnali negyed egy van , úgyhogy kicsikét szókimondóbb leszek, mint általában.

Szabályok:

Írj magadról 11 dolgot!

Válaszolj 11 kérdésre!

Írj 11 kérdést!

Küldd tovább 11 blognak!

11 dolog rólam

- Sokan furának tartanak

- 3 éves korom óta vannak halaim

- Épp átrendezés alatt áll a szobám 

- Kilencedikes vagyok

- Ötödik éve járok abba az osztályba, mint most

- Hihetetlen örömöt érzek, amikor azt veszem észre, hogy valaki új is rátalált a blogomra

- Nincs hangom. Vagyis van, de ha az ablakokat a helyén szeretitek, azt nem karajátok hallani!

- Szinte bárminek tudok örülni. 

- Nem én csináltam a Facebook profilomat. A barátnőm volt, de én rendesen makacskodtam ellene.

- Minden számhoz fogalmat, jelentést rendelek. De nyugi, csak szeretek ezzel szórakozni, nem őrültem meg! Pl. a 13-as a szerelem száma. 

- Minden fent említett számnak története van, egy-egy személyes élmény alapján. 

A 2x11 válasz

A

1.Mi szeretnél lenni,ha"nagy leszel"?

Felnőtt! :DD egyébként nem tudom. Eddig orvos akartam lenni. Meg egy időben régész, színész sokáig, illetve jogász. De nem fogok 30 éves koromig egyetemen robotolni.

Ez volt a téma csütörtökön angol órán, mire az egyik lány rávágja: "Viki, ugyan már, belőled úgyis írónő lesz." Ó, csak lenne igaza :D

2.Milyen könyv/novella/blog inspirál?

Nem tudom... az olyanok, amiket az embere egyszerűen nem bír letenni, és pislogás nélkül szeli a sorokat. Motiváció, hogy egyszer majd én is így tudjak írni.

3.Milyen zenét hallgatsz?

Melodic death metal, punk rock, alternative rock, és ehhez hasonlók

4.Melyik a kedvenc színed?

Fekete! És pink. 

5.Milyen hangnemű történetek tetszenek a legjobban?

Misztikus, és érzelmeken alapuló.

6.Melyik az az álomhely,ahova mindenképpen el szeretnél jutni?

London! Nyáron megyek is ;)

7.Van olyan személy akiről mintázod szereplőid?

Egy ilyen kérdést, már megválaszoltam a másik blogomon. De igen, van néhány.

8.Otthonosan mozogsz a novellák világában?

Írása vagy olvasása? Mármint hogy szívesen írogatok-e random témákról vagy képben vagyok-e a híresebbek szerzőjét illetően? Előbbi igen, utóbbi nemigazán.

9.Ki a példaképed?

J. K. Rowling, ha nagyon választan kell. De jobban szeretem a saját utamat járni, mintsem valaki nyomdokaiba lépni.

10.Miért pont ő?

Mert egy segélyből élő anyából két év alatt Anglia egyik leggazdagabb asszonya lett. Kitűnő példa rá, hogy bárkinek sikerülhet.

11.Kedvenc színészed?

Leonardo DiCaprio, Johnny Depp és Nicholas Cage. Kicsit sem a külsejük miatt, egyszerűen imádom a filmjeiket.

B

1. Miért kezdtél el írni?

Fogadásból. Aztán megtetszett a dolog, és folytattam a blogot. Ennek már több, mint 2 éve..

2. Mi inspirál téged?

Mindig más, körülöttem történő események, bennem kavargó érzelmek, emberek a környezetemben.

3.  Mi a legnagyobb álmod?

Boldognak, gondtalannak lenni. És elérni azt, hogy ne csak az osztálytársaim, ismerőseim és az irodalom tanárom dicsérjék szét a írásaimat, hanem egy szép napon majd hírhedt kritikusok tegyenek hasonlóképpen.

4. Hova szeretnél elutazni?

London. Nyáron megyek is :D

5. Kik tudnak arról ,hogy írsz?

A legközelebbi barátaim, ismerőseim. Illetve azok, akiknek véletlenül elkottyintottam.

6. Mi volt az első történet, amit befejeztél?

Nagyon sokáig nem fejeztem be a történeteimet. Az első befejezett művem a Simon című novella volt ez év márciusában.

7. Szoktál verseket írni?

Régebben igen, mostanság nem. Nem az én világom, ott vétek túlgondolni az érzelmeket.

8. ki tudja meg először, ha kész az egyik műved? 

Akinek írtam, akiről szól, illetve akit érdekel.

9. Milyen filmeket szeretsz?

Misztikus, rejtélyes és horror.

10. Hallgatsz most zenét? Ha igen, milyet?:)

Most vált át 30 seconds to Mars - The kill (bury me) és Sum 41 - No reason

11. Örülsz ennek a díjnak?:)

Nagyon :D

C

1. Mióta írsz?

Tavaly nyár eleje óta komolyabban

2. Miért kezdtél írni?

Fogadásból :DD

3. Mi szeretnél lenni felnőttként? 

Felnőtt. És nem tudom. Talán - nagy T! - újságíró

4. kedvenc színed?

Fekete és pink

5.Ki a példaképed?

Csak ha nagyon muszáj - J. K. Rowling

6. Ki inspirál téged?

Az olvasóim a barátaim és még sokan mások :D

7. Szokott lenni ihlet hiányod?

Ó, de még mennyi!

8. kik tudják ,hogy írsz?

Barátaim, ismerőseim esetlegesen megeshet hogy a szüleim is...

9. Kedvenc filmed?

Képlet. Az senkit se zavarjon, hogy a kiválasztottakon kívül az egész emberiség kihal.

10. Kedvenc zeneszámod?

Sok van :DD Az örök kedvenc: Sum - With me

11.Hova szeretnél elutazni?

London! Megyek nyáron :P

A tovább küldős része már megvolt, és szerintem így a kérdéseket is hanyagolhatom.

Még egyszer köszönöm!
Puszi: Vadóckaa

Kattanj rám! ;)

Sziasztok!

Tudom, késik az új, rész de ez még nem az. A héten felrakom, ígérem!

Az ok, amiért most igazából írok, az az új blogom. Ugyan említettem az előző bejegyzés elején, többek szerint nem szántam neki elég figyelemfelkeltő szerepet. Remélem egy teljes bejegyzés elég lesz :D

Ha az emberek a blog szót hallják, automatikusan arra gondolnak, hogy a saját gondolataidat, érzéseidet, gondolataidat osztod meg az olvasóiddal. Eddig magyarázkodhattam, hogy nem éppen úgy van ez.... De most már nemrégiben megnyitottam a "Lány a maszk mögött" névre hallgató oldalt, ami éppen erről szól.

Első hallásra egy Eric Saade fanfiction-nek hangozhat, de nem, nyugi :D Az a zene már messze nem az én stílusom.

Ha érdekel, milyen gondolatok rejlenek a sorok mögött, és kicsoda az a lány valójában, akinek a történeteit olvasod, vagy csak szeretnéd látni a novelláimat is, kattanj rám! ;)

Íme a link: http://thegirl-behind-themask.blogspot.hu/

18. Fejezet; Autóspihenő

Sziasztok!
Ahogy ígértem, itt a rész :D

Tudom, a címe nem túl kreatív, de nem jutott jobb az eszembe. Ez egy eléggé rövid fejezet lett - szerintem, mármint a többihez képest, de kulcsfontosságú lesz később.

Az új blog! pedig hivatalosan is megnyílt. Még eléggé kezdeti stádiumban van, a fejlesztésére is még sok időt kell szánnom, de szerintem már megérdemli, hogy nyilvánosságra hozzam.
Szóval ő lenne az: http://thegirl-behind-themask.blogspot.hu/
De persze ezt sem fogom elhanyagolni, ugyanúgy jönnek majd a fejezetek ;)

És most íme a 18. Fejezet. Ne kíméljetek a komikkal! (U.I.: tudom, a színezést elrontottam, sorry! Most valahogy nem akar sikerülni, és kezdek rájönni, hogy a Blogger nem szereti a world-ből bemásolt szövegeket :/ )

Mindenkiben él egy kép. Egy kép, a tökéletes világról. Dédelgetett álmokról, megértős szülőkről, szerető testvérekről. Mindezt saját kezünkkel építjük szinte a semmiből. Vérrel és verejtékkel fizetünk, mire díszes mega poliszunk fejünk fölé magasodva hirdeti nevünk, s kezünk munkáját. Minden érzelemnek, értéknek, emléknek megvan a maga kicsin zuga, hol eltörpülve a rengetegben, önmagából mégis hatalmasan ékesíti a lét szépségét. A valóság ezen apró darabját az örökkévalóságig építgetjük, szépítgetjük, díszítgetjük, hisz hamar megtanuljuk; tökéletes sosincs. Mindig találunk egy hervadt virágot, amit meg kell öntözni, mindig van egy leesett kép, amit vissza kell akasztani.

És ez az a játszma, amit csak egyszer játszhatunk. Az élet az egyetlen út, ahol nem lehet visszafordul. Az egyetlen program, ahol nincs „restart” gomb. Születésünk pillanatában bedobnak minket a mélyvízbe minden előkészület nélkül, és rajtunk múlik, hogy fejvesztve kapálózunk az életért, vagy hagyjuk magunkat lesüllyedni, ezzel egyben életünk végét is elérve.

Egy rossz döntés után nem hátrálhatsz vissza, hisz csakis arra visz az utad. Szüntelenül, monoton előre. Ez az élet.

Ó, hányszor akartunk visszatáncolni egy-egy elszámított döntés után, hányszor akartuk visszaszívni a kimondott szavakat. Hányszor ültél az ablakodban egy esős, vagy épp csillagfényes éjszakán egyedül a könnyeiddel, és küszködtél a gondjaid súlyával, a bűntudatod mardosó erejével.  Hányszor adtál volna oda bármit, csakhogy valamit helyre hozhass, csakhogy egy napot újra kezdhess.

Mindezen érzések keverékével, az elszalasztott lehetőség tudatával és súlyával bámulta kifelé az autó ablakán. S nem éreztem, nem csináltam semmit. Nem hallottam a rádióból jövő néhol lágy, néhol kemény dallamokat, sem anyám hamiskás hangját, ahogy vele énekli. Claudia víg nevetése sem jutott el a hallótölcséremig, ha néha felkacagott édesanyja műsorán. Édesanyánk műsorán. Nem tudom, mennyi idő telhetett el így. Bizonytalan messzeségre az indulópontunktól minden elcsendesedett. A húgom és anyám által képezett halk zajok, morajok megszűntek. Hiába, a hosszú út és a vidámság előbb vagy utóbb mindenkit kifáraszt.

Nem sokára fényes, villódzó embléma került az ablak elé, amiben már igencsak a végét járta a neoncső. A kocsi lassított, majd a kerekei megszűntek forogni.

- Kicsit pihenünk - jutott el most ténylegesen a tudatomig anyám hangja – van itt minden, WC, bolt, apróbb kilátó. Itt van egy kis pénz, ha kérnétek valamit – nyújtott hátra mindkettőnknek egy-egy 10 dollárost.

- Nekem nem kell – utasítottam vissza modortalanul.

- Hát ejnye! Azért az üléseden lesz, ha kéne.

- Én ki nem szállok innen! – fontam a mellkasomra a karomat, s dőltem hátra dölyfösen.

- Kötelező kiszállni – mondta a hangjában csipetnyi tekintéllyel – csak tudnám mi ütött beléd…

Mi ütött belém? Hogy mi ütött belém?! Újra meg újra visszhangoztam a kérdést a fejemben s ezer meg ezer helytálló és – többnyire - kézzel foghatóválaszt találtam ki rá a másodperc töredéke alatt, de inkább tartottam a számat, és kezemet ökölbe szorítva szálltam ki a kocsiból.

Egy nem különösebben puccos környéken álltunk meg. A táblán a benzinárakat egy idétlen sárga manó mutogatta. Az említett bolt a benzinkút tulajdona volt, ahogy az elhanyagolt, bűzlő mellékhelység is. A kilátó az út túloldalán volt. kb. 5 méter magasságból lehetett szemlélni a kietlen pusztát, az egyenes autóutat, tulajdonképpen a nagy semmit.

Kelletlenül ültem le az út mellé, az elgazosodott fűbe. Ahogy a tájat szemlélve elmerengtem a messzi hegyeken, s lágy szél hordta arcomba a hajamat, már csak néhány ördögszekeret hiányoltam az összképből.

Hirtelen hatalmas déjà vu érzés tört rám. Nem tudtam hova tenni. Elkezdtem fázni, közben pedig vert a víz. A puszta mosódott, a föld keményedett, míg a semmi közepéről egy nyirkos, visszhangzó cellában találtam magam. Kikerekedett szemmel pattantam fel, s futottam körbe – vagyis csak futottam volna. A testem valamiért nem akart engedelmeskedni.

A kezem remegett, arcomat könny áztatta, s tincseim szokatlan esésben takarták a külvilágot. Majd nagy levegőt véve önszántamból adtam át magam az idegen emlékképnek.

Csak ültem és bámultam a szoba padlóját. Némán sírtam már napok óta. Nem ettem, nem aludtam, s ennek erősen kezdtem megérezni a hatásait. A gyomrom hangosabban korgott, mint ahogy az ég dörgött, a fejem hasogatott, a látásom a kimerültségtől és a könnyektől volt homályos. Az ablakara tekintve megcsapott a szél. A Hold épp akkor haladt el a templom csillaga felett. Éjfél. Még tizenkét óra. Ennyim van az életben. A rácson inkább ki sem néztem: az üres cellákban vér maradéka, félig lebomlott ismeretlen eredetű csontok látványa fogadott a szanaszét hagyott személyes holmik között. Minden egyes cellában. Valószínűleg egy-egy ember lakta őket, aki a rendetlenségből ítélve sietősen, önkéntelenül távozott. Vagy – a csontokat elnézve – talán soha.

Végigfutott a hátamon a hideg. Végleg egyedül maradtam, s az a fél nap is örökkévalóság lehet. A hamu-szívet már elfújta a szél, s a szitakötő is tovaszállt. Nagy nehezen felálltam, s a rácsokhoz sétáltam. Kezemet óvatosan fontam a fém rudak köré, s századszorra is elkezdtem hevíteni. A vas hamar felizzott, de a vörösen szikrázó fémből aligha érzékeltem valamit.

Révült szabadulási kísérletem szokatlanul jól haladt. Már órák óta nem jártak felém az őrök, s Seamus kihurcolása óta már a csapdákat is hatástalanították. Ám mielőtt még komolyabban beleélhetem volna magam a szabadságba a már-már hiányolt vödör hideg víz ébresztő jelleggel talált telibe. Az izzás elállt, s kezeim lassan visszahulltak a testem mellé. Durcásan köptem ki egy adagot a mocskos csatornavízből, ami mindenhonnan csöpögött rólam.

- Ejnye már! Azt hittem a kis halandó talpnyalód kivégzése után nem fogsz ilyenekkel próbálkozni – gördült a lábam elé a méretes vödör, melynek még nedves volt a belseje, majd a tulajdonosa is kilépett a homályból. A macskaköveken ütemeseket lépve egy feltűnően csinos és gonosz nőszemély vigyorgott rám tettetett meglepettséggel. Szőke hajához remekül illett a ragyogó zöld ruhája, palástja. Mi mást várhattunk volna a hercegnőtől?

- Lucinda, sosem voltál túl só színész. És Seamus nem…

- Nem a talpnyalód volt és kicsit sem halandó, ismerem a szöveget – szakított félbe – de tényleg nem értelek, miért pont őt választottad. Ezer meg ezer pasi heverne a lábad előtt, ha tudnának a választásról, neked mégis az a mihaszna paraszt kellett – ingatta meg a fejét. A választás olyan képesség volt, amit Lilth leszármazottai közül mindenki birtokol, mégis kevesen tudnak róla. Ha a mágiát már kellőképpen sikerült elsajátítani, egy szabadon választott embernek képesek vagyunk átadni egy darabot az energiánkból. Ez még az első generációktól maradt ránk, mivel akkor is ritka volt a boszorkányvér. E rituálé segítségével egy teljesen halandó embert a mágián belüli kívánt terület gyakorlott mesterévé tehettünk, persze ez függött a mi fejlettségi szintünktől is.

- Néha egyszerűen nem hiszem el, hogy lehetünk rokonok!

- Ikrek, drága. Csupán engem megtartottak, téged meg… nos… nem.

- És nézd meg, melyikünk lett hatalmasabb!

- Nyugodtan használd a hatalmadat a penészes celládban!- vágta a fejemhez.

- Ide is te juttattál, édes testvérem – forgattam meg a szememet.

- Kötelességből. Bár belátom, alaptalan volt a félelmem, miszerint ha egyszer visszakerülsz a palotába, elveszed tőlem a trónt. Lehettél volna hercegnő, hisz te mindig is szebb, okosabb és tehetségesebb voltál nálam, még abban a porfészekben is, mint én a legnagyobb pompa közepette!- ordította önmagából kikelve.

- Néha több kell, mint apuci pénze és a palotád kényelme.

- Mindegy is – hajolt közelebb a rácsokhoz – Neked alig tizenkét órád van hátra, és utána senki sem emlékezni rá, hogy te valaha is léteztél. És hivatalosan is egyke leszek.

- A túlvilágon találkozunk – szóltam utána, amikor magabiztos lépteivel elindult, felfelé a lépcsőn. A kopogás elhalkult, majd megszűnt.

Leültem az ágyra, és kinéztem az ablakon. Kint száz meg száz csillag ragyogott az égen. A hold telítve fénylett, s mellette hullócsillag tűnt fel. Lehunytam a szemem, és kívántam. Szabadságot és új életet. Nem magamnak. Rebeccának. Mert róla még mindig nem tudott senki, s ez az egyetlen dolog vígasztalt a nyirkos kövek és edzett vasak fogságában, épülő máglyámat nézve.

Hirtelen pattant ki a szemem, s zihálva vettem levegőt. Felkészületlenül tértem vissza a való világba, belefeledkezve a látomásba. Az nem én voltam. Nem a saját gondolataim kavarogtak a fejemben, más érzelmei emésztettek. És az a nő… furcsa volt vele szemben állni. Idő kellett, hogy rájöjjek, ő volt, aki a piknikes álmomban Rebeccának szólított.

Az „utazás” alatt nyilván Victoria, a saját ősanyám bőrébe bújtam. Megmosolyogtató volt a tény, hogy talán a hullócsillag tényleg valóra váltotta a kívánságát. Bár nyilván ennél többről lehetett szó. Ő azt hitte, senki nem tud reinkarnált valómról, de Lucinda, aki nagy valószínűséggel a nagynéném volt, valahonnan mégis megtudta. S megtalált.

Hatalmas megdöbbenéssel járt a tudat, hogy kicsoda ő. Hogy mit akar. S hogy miért pont most mutatatta meg nekem ezt a látomást… ki is?

Automatikusan Victoriára gondoltam, de sehol még csak nyoma sem volt macskának 10 mérföldes körzetben. Akkor meg kicsoda lehetett?

- Hé, te! – lökött meg valaki oldalról. Ekkor eszméltem rá, hogy még mindig az út mellett kuporgok, és üveges tekintettel meredek a semmibe.

- Ébresztő, térj magadhoz! – próbált helyre rázni a kishúgom.

- Te jó édes… mióta ülök itt?

- Nagyjából egy fél órája – mondta egyszerűen. Fél óra? Na, az kizárt! – Egyébként meg mindenkit halálra rémisztettél. Csak ültél itt is motyogtál valami furcsa nyelven miközben egy idétlen színű pillangót követtél a szemeddel. Nem is tudtam, hogy tudsz kancsalítani.

- Milyen pillangó? – szakítottam félbe.

- Valamivel nagyobb az átlagnál, piros a szárnya zöld pöttyökkel. Nem is. Kék pöttyökkel.

Ledöbbentem. Sosem láttam még hasonló lepkét. Lehet hogy… talán Victoria egyik küldönce? De ezt az emléket nem ismerhette más. Óriási kérdőjelek ugráltak a fejemben: ki? hogyan? miért?, de nem engedhettem, hogy ez Claudiának is feltűnjön.

- Kancsalítani?

- Igen, mikor az orrodra szállt a két szemed egymásra fordult.

- Valahogy így? – kérdeztem, majd erősen koncentrálva megnéztem az orrom hegyét, mire Clau elnevette magát. Jó volt végre vidámnak látni a kishúgomat. Ám arca hamar visszaváltozott kísérteties komolyságba.

- Idefigyelj, jó lenne, ha magadhoz térnél végre!

- Tessék? – leesett az állam a viselkedésétől.

- Valami nem okés veled, és ezt kezdem unni. Szerintem eleget vártam, kihisztizhetted magad, úgyhogy most ideje visszatérni a valóságba. Anyáék elváltak, Eliotnak annyi, na BUMM! Lépj túl rajta és gyere a kocsihoz 5 percen belül, vagy itt hagyunk – hadarta el fenyegető tekintettel.

Szívem szerint rávágtam volna egy sértődött választ, de nem tudtam. Annyira elképesztett ez a hirtelen hangulatváltás. Felért egy komolyabb pofonvágással.

Halálra vált arccal, és nem kicsit gyanakodva ültem be a kocsiba, ahol már ketten vártak rám. Anya gázt adott, Clau pedig édesen rám vigyorgott. A mosolya a régi volt, de a szemében valami új csillant.