1. Fejezet; Álom vs. Valóság

Ki is vagyok én?

Sziasztok!
Íme, az első fejezet, ami (ahogy a címe is mutatja) megpróbál válaszolni arra a kérdésre, hogy kiről is szól ez a történet. Remélem tetszeni fog! ^.^

Vicky

 

Átlagos péntek délután volt, utolsó óránk. Osztály-főnöki. Mindenki szerette, mert ilyenkor jóformán nem csináltunk semmit. Szabad-foglalkozás, kockulás, meg egyebek. De valami mégsem volt rendben. Volt valami a levegőben, ami ugyan alig volt érezhető, de mégis mindenre és mindenkire kihatott. Eleinte nem sokat foglalkoztunk vele.

Angelával, az egyik lánnyal a kis „bandánkból”, kimentünk rajzolni a táblára. Az alkotásunk nagyon… érdekes lett. Leültünk az első sorba, hogy megnézzük, min kéne még javítani a művünkön.

Ekkor megfagyott a teremben a levegő. Lövést hallottunk. Igazi valódi puskalövést, alig pár méterre a termünk ajtajától a folyosón. Akik eddig jókedvűen röhögcséltek most falfehérekké váltak a félelemtől. Kik eddig önfeledten beszélgettek, mind az ajtót bámulták. Még az osztályfőnökünk is felkapta a fejét a pár diák közül, akikkel a kapott osztályzataikról vitatkozott. Bennem is megállt az ütő. Mi voltunk legközelebb az ajtóhoz!

Kintről gonosz kacaj hallatszott. Mi bent nemhogy szólni, mozdulni nem mertünk. Majd az egész osztályon úrrá lett a pánik. Sírni és sikoltozni kezdett mindenki. A tanárnő nekünk kiabált:

- Liza, Angi, gyorsan! Gyertek el onnan!   

                                          

Angela ment is volna, de én leblokkoltam. Csak ráhajtottam a fejem a két kezemre és ültem csendben. Arra emeltem fel a fejem, hogy az ajtó kicsapódott. Nem kis zajjal járt. Alig hittem a szememnek! Hiszen ez Marcus!

Egy fiú, akit még régen, úgy harmadik, vagy második osztály nyarán ismertem meg, és az óta nem láttam. Sajnos ő az óta belém volt esve, de persze ezt soha nem viszonoztam és ez nagyon bökte a csőrét. De soha nem hittem volna, hogy emiatt valaha is fegyvert fog!

Pedig most nagyon így állt… Széles vigyorral, éles fegyverrel a kezében sétált be, a féltucatnyi bandájával együtt. Rögtön kiszúrt magának, csodálkoztam volna, ha nem így történik. Fennkölt modorával normál helyzetben az őrületbe kergetett volna, de most nem. Ez a helyzet különleges volt. 

 -Nocsak, nocsak! Hát itt vagy!

 -Miért? Hol máshol lennék? Hisz te pontosan tudtad, hogy itt vagyok, vagy nem? Mégis, mond csak, hány embert fenyegettél meg, hogy megtudd?– Ott és akkor nem volt időm gondolkodni. Már nem pánikoltam ugyan, de koránt sem voltam nyugodt.  Azon izgultam, hogy még véletlenül se vegye észre a remegő kezemet.

 -Nem sokat –Vonta meg a vállát, miközben szórakozottan lóbálta töltényes műszerét-, csak olyan hármat, talán négyet? De többet nem.

-És mennyit öltél meg?         

-Az túl hangos! Még az iskola előtti téren is tisztán hallani! Tehát pont annyit, amennyit hallottatok! Hányat hallottatok? –Miközben Ez utolsó kérdést tette fel, egyre közelebb jött az arcomhoz. Én csak álltam a pillantását, de a karomat a padról inkább az ölembe tettem, biztos, ami biztos.

-Csak egyet.

-Na, látod! Kész a válaszod! De nyugodj meg, csak figyelmeztető lövés volt. Most pedig –Tápászkodott fel-, ne húzzuk tovább az időt! Tegyük, amiért jöttünk! –Erre parancsara az össze csatlósa megfogta a fegyverét és ránk szegezte. Ez volt az a pont, ahol izzadni kezdtem, rám tört a halálfélelem! –A gyengébbek kedvéért hozzáteszem –folytatta monológját-, azért jöttünk, hogy ebben a városban minél több embert lemészároljuk. Mint láthatjátok rendesen felkészültük rá!

A pánik végleg eluralkodott felettünk. Majd jó néhányan felém fordultak, rám szegezve bosszúszomjas tekintetüket. Ezzel szinte kimondták, amit gondoltak: „Az egész miattad van!” És igazuk volt! Mindez miattam történt!

Na de most higgadt fejjel… tényleg lehetett hinni neki? Mert köztudott volt, hogy Marcus P. Bodey, az örök szónok, hihetetlenül nagy szájjal rendelkezett, de ha a tettek mezejére kellet lépni, inkább elbújt a bokrok közt.

-De te! –Fordult újra felém Marcus-, Elmehetsz, ha úgy tartja kedved! Itt az ajtó, futás!

-Kösz, inkább nem! –Mondtam dacosan.

-Akkor helyette kívánnál valamit? Figyelmeztetlek, hogy olyat nem lehet, hogy mindenki meneküljön meg, vagy, hogy magunkat lőjük le, valamint, hogy soha többé ne jöjjünk ide. Jaj, csak a szokásos, úgyis tudod, mire gondolok, nem?

-De, de, pontosan tudom!

-No, halljuk azt a kívánságot!

-Én… Azt kívánom, hogy –gyorsan körbetekintettem az osztályon. Mindenki összeszorított foggal nézett, és várta, mit kívánok-, Azt kívánom, hogy én legyek az első, akit kivégeztek! És ott, a zongora előtt.

Az első padok előtt állt egy régi zongora, amiben alig volt már ép húr. Gondoltam, az a hely tökéletes lesz.

-Hát, ha tényleg ezt akarod… ám legyen. –Szólt a maffiafőnök megszeppent arccal.

Mindenki végleg ledöbbent. Ezt igazán nem várták attól a lánytól, aki miatt valószínűleg ezek életük utolsó percei. Lassan lépkedtem a vesztőhelyem felé.

-Most emeld fel a kezeidet! Ha úgy érzed kész vagy, csak rakd le őket magad mellé, érted? –Marcus hangja néha megremegett, miközben kiadta az utasításokat-, Figyi, ezt tényleg nem muszáj végigcsinálnod!

-Tudom én jól, hogy mit muszáj és mit nem!- kiáltottam rá. Túl akartam esni rajta minél gyorsabban. Épp meghalni készültem, ne idegesítsen még ő is…

-De mivel önként sétálsz be a halál kapuján, megkérdezem, van-e utolsó kívánságod?

-Ami azt illeti, lenne valami. –válaszoltam kaján mosollyal.

-Ugyanazon szabályok vonatkoznak erre a kívánságra is. Ki vele!

-Az utolsó kívánságom, hogy ebből az osztályból, sem te, sem a bandád akármelyik tagja, nem bánthat senkit! Megértetted? Ez nincs az alapfeltételek között! –Tettem hozzá látva, hogy tiltakozni akar.

Nagyon lassan, szinte csigatempóban kezdtem leengedni a kezem, miközben a hóhérom felhúzta, és felém tartotta a fegyvert. Az osztályból mindenki idiótának tartott emiatt, jól tudtam. De nem érdekelt. Behunytam a szemem. Nem búcsúzkodtam, de tudtam, az utolsó kívánságommal megmentettem azoknak az emberek életét, akiknek nyolc, csodálatos iskolai évet köszönhettem.

Innentől a dolgok egy szempillantásnyi idő alatt történtek, csoda, hogy emlékszek valamire is. A mellettem lévő padsorból valaki hangosan szólt valamit. Én megszokásból fordítottam fejem a hang irányába, hogy megláthassam, ki szólt, megfeledkezve a pillanatnyi helyzetemről. Hirtelen gyorsasággal eresztettem le a kezeimet, de mielőtt visszafoghattam volna… Már késő volt.

Épp hogy Marcus becélzott, tekintetem visszatévedt a csőre. A (z immár kétszeres) gyilkos meghúzta a ravaszt, és a golyó elindult felém.

De a hangrobbanással egy időben… Felébredtem.

***

Az órára pillantottam, ami fél kettőt mutatott. „Remek! -Gondoltam magamban-, megint egy valósághű álom!” Ez ugyanis nekem nem azt jelentette, mint más embernek. Egy átlagos személynek, ha valósághű álma van, az azt jelenti, hogy túl sokat evett vacsorára, vagy rossz a vérkeringés a fejében, vagy ilyenek. De nekem… Én ugyanis nem átlagos személy vagyok. Sőt, cseppet sem vagyok átlagos.

Ugyanis Boszorkány vagyok. Tudom, tudom, most mindenki azt gondolja, hogy „Uram, atyám, ez megőrült!”, vagy, hogy, „Boszorkányok csak a mesékben léteznek!”. De higgyétek el, nem őrültem meg, és pontosan tudom, mit beszélek! És Én vagyok rá az élő bizonyíték, hogy Boszorkányok igenis léteznek!

Tehát egy ilyen álom nem magyarázható meg ép ésszel. Nekünk ezek jelek, vagy üzenetek. Erről a látomásról nem tudtam eldönteni, melyik ezek közül. Mint már megszokhattam, az ilyen és ehhez hasonló álmok után nehezen, vagy egyáltalán nem tudok visszaaludni. Ezért felültem, és a felhúzott térdeimre raktam a fejem.

Ha végre elhittétek a tényt, hogy boszik a való életben is vannak, akkor bizonyára felmerülhettek bennetek bizonyos kérdések. Nem tudok mindre válaszolni, de nem árt, ha tudtok néhány tényt rólunk, rólam.

A közhiedelemmel ellentétben nem vagyunk vasorrú, gonosz, csúf, vén banyák. És nem is a szüleinktől örököljük kilétünket, mint ahogy ezt már más könyvekben olvashattátok. Példának itt van az én családom. Öten lakunk itt, a szüleim, a bátyám, a húgom és én. Ötünk közül csak én vagyok boszorkány, és a felmenőim közt sem volt egy sem! Kísérteties, nemde?

A másik pletyka, ami mostanság röppent fel, az-az, hogy a boszorkányság, akárcsak egy mesterség, betanulható. Ez valamilyen szintig igaz is. Ne gondoljatok túl nagydologra! Maximum annyi, hogy valamilyen szinten kommunikálni tudsz e világi, és nem e világi személyekkel. Persze a lelkekkel kevésbé, a hús-vér emberekkel viszont beszéd nélkül, természetesen. Ennek egyébként megmagyarázható oka van (már amennyire a boszorkányság megmagyarázható). Mégpedig az, hogy amikor a boszik titkos életet fojtattak, úgy éltek, mint bárki más, mint ahogy ez a mai mindennapokban is így van. 

Normális varázstalan emberekkel házasodtak, nevelték a közös gyerekeket. Így a pár száz év alatt szinte mindenkibe jutott pár csepp mágikus vér, ami lehetővé teszi az e fajta dolgokat.

No, még valami. Nem seprűkön repülünk, valamint a pálca sem feltétlen szükséges a varázslatokhoz. A pálcát viszont saját magunk készítjük, illetve egymásnak, ha valakinek ez az erőssége. Saját ízlés szerinti fa, illetve valami, ami mágikus erejűvé teszi. Különleges szőrszál, toll, levedlett kígyóbőr, vagy bármi hasonló. Valamint egy kis odafigyelés a kinézetre, gondoskodással készítve, hogy ezzel „lelket öntsünk” a varázseszközbe.

Na de ennyit rólunk… Egyenlőre!