2. Fejezet; "Nosztalgia és Búcsúzás"

Sziasztok! 

Ahogy ígértem, elhoztam a második fejezetet!

Ezzel egy kis bepillantást nyerhettek Elizabeth életébe! Kellemes olvasást!

Vicky ^.^

 

Az alatt az idő alatt, míg végig gondoltam az álmom jelentőségeit, csúcspontjait, eltelt majdnem egy óra. Mivel még mindig úgy éreztem, hogy nem tudnék visszaaludni, kimentem inni egy pohár vizet. A konyhába érve meglepetés várt.

Az asztalnál kucorogva ott ült a 11 éves kishúgom. Szegény már 8 éves kora óta álomkórral küzdött, s hiába minden csoda gyógyszer, de az állapota nem javult egy fikarcnyit sem.

-Gondolhattam volna…- Szótlanul a csaphoz mentem, és töltöttem vizet egy üvegpohárba. Majd leültem az asztalhoz, Clauval szembe.

Csendben eliszogattam a vizemet, addig ő kavargatta gőzölgő kakaóját. A kúrák ugyan egytől egyig kudarcot vallottak, ez a házi módszer segített neki. Kakaó, Koper módra! 

Lassan, elgondolkodva kortyoltam a poharam tartalmát. Még mindig az álmomon járt az eszem. Míg én húztam az időt, Claudia is végzett a ”gyógyszere” elfogyasztásával. Ha már így volt elmostam mindkettőnk poharát.

Visszakísértem hugicám a szobájába. Az ajtóban viszont hirtelen megfordult és átölelte a derekamat.

-Szeretlek Lizbet!– súgta felém. Aggasztott a húgom viselkedése. Tudtam, éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben vele.

-Én is szeretlek Clau!- mondtam neki halkan, majd egy puszit nyomtam a homlokára, s ő elindult lefeküdni.

Megvártam, míg bebújt az ágyába, átölelte plüssmackóját, s csak ezek után kapcsoltam le a villanyát. A szobám felé tartva elgondolkodtam Claudián. Vajon mi nyomaszthatja ennyire? Valami olyasmi, ami szerinte csak az ő gondja, senki másnak nem számít, senkinek sem kell tudnia róla. Ami szerinte apróság, de… valahogy úgy éreztem ebben nagyot téved.

Az ágyamban fekve még mindig nem bírtam elaludni. Az előbb az álmom, most meg Claudia miatt. Normál esetben haragudtam volna rá, de két okom volt rá, hogy ne tegyem. Egy az, hogy ő az egyetlen kishúgom, és anyáék szerint csoda, milyen jól megvagyunk együtt! A másik okomat nem tudom szavakba önteni. Mint egy ösztön, sugallta ezt a tudatalattim.

***

Mire végre igazán visszaaludhattam volna, megcsörrent az ébresztőm. Ráadásul hétfő reggel volt, tehát nehezebben ment a kelés, mint akármikor. Lecsaptam a pittyegő digitális órámat, majd felültem.

 Mikorra végeztem a fürdőben apa már elindult, anya pedig őrült tempóban tömte magába a vajas pirítósait.

-Jó reggelt anya!-köszöntem rá-, miért ez a nagy sietség?

Édesanyám mormogott valamit, amit egyáltalán nem értettem. A hűtő felé intett. Most vettem észre, hogy az nyitva volt és beszélt.

-Anya késésben van, mert ma korábban kellett volna bemennie, csak kiment a fejéből- Ez az unott hang a bátyámhoz, Christopherhez tartozott. Ő mászott bele a hűtőbe annyira, hogy nem is láttam.

Chris válaszára anyu hevesen bólogatni kezdett, majd a szájába gyömöszölte az utolsó kenyérszeletet és felhörpintette maradék kávéját. A tányért és a poharat hirtelen felkapta, s kifele menet a kezembe nyomta. Pillanatok múlva csapódott az ajtó és anyánk kiviharzott rajta. Én a tányért és a poharat elmosogattam, majd nekiláttam reggelit készíteni.

-Neked is csináljak rántottát?- kérdeztem bátyámat. A szokásos rend az volt, hogy minden reggel én csinálok hármunknak reggelit, ugyanis Christopher nem egy nagy konyhatündér, Claudia pedig még egyáltalán nem tud még sütni-főzni.

-Ja, kösz, elfogadom- Bólintott a bratyóm. Hihetetlen mekkora gyomra volt annak a srácnak! Előtte megevett egy óriási sonkás szendvicset, és megivott majd’ egy liter narancslevet, és ha még a kéttojásos rántottát is megeszi… Nem tudtam elképzelni, hogy képes erre.

Kivettem a hűtőből hat tojást, majd feltörtem őket és elkezdtem sütni. Kissé belemélyedtem a gondolataiba. Majdnem odakapta a tojást, de szerencsére időben föleszméltem.

Claudia később ébredt, mire már kiadagoltam az elkészült fogást.

-Jó reggelt hétalvó!- üdvözölte a bratyó Claut.

-Hagyjál izomagy- vágott vissza mosolyogva hugicám. Izomagy volt a bátyánk „beceneve”, ugyanis kosarazott és az volt a mindene. Viszont a tanuláshoz nem konyított valami sokat.

A reggelit végig csacsogtuk, aki fáradt volt, az is felélénkült. A nap első étkezése után szokás szerint Clau mosogatott. Gyors ellenőrzés, tízórai, innivaló, házi feladat ügyileg, majd futás a buszra, Chris a vonatra.

A buszsofőr az óta Mike volt, mióta a bátyám 13 éve beiratkozott ide. Immár csak ketten, a húgommal, a körzetibe jártunk, ami a megye legnehezebb felső tagozatával rendelkezett.

-Sziasztok, lányok!- köszönt ránk a mosolygós sofőr.

-Jó reggelt, Mike!

-Jó reggelt!

A buszon rögtön a barátnőimet kezdtem keresni, miközben Claudia is csatlakozott osztálytársaihoz.

-Milyen jó a kicsiknek, hogy ilyen jól megvannak együtt!- ezt Charlotte, az LBm mondta. Kicsit pesszimista volt, amióta Catlin és Missy, 8. évfolyam két pasifalója, az osztálytársunk lett.

-Sziasztok, csajok!- köszöntem rájuk-, és neked is, szia, Char!

-Sziaa!- Szólt Angela, akiről az álmomban már halhattatok. Ő volt a kis csapatunk legszórakozottabb tagja. Felkelt a helyéről, hogy megölelhessen, majd visszaült.

-Szia Liz! Jó az új felsőd!

-Köszi Lucy!- reagáltam a dicséretre. Lucy egy kicsit felszínes, de remek barát! Ja, és fülig szerelmes!

-Szia-, halottam végre valami köszönés félét Charlottól is.

Leültem hozzájuk a négyes fennmaradó utolsó helyére, és az elkövetkezendő 20 percben be nem állt a szánk. A hétvége eseményeit ecseteltük, vagy a másikéhoz fűztünk kommentárt. Ez amolyan hétfő reggeli kötelező programnak számított.

Még megálltunk pár helyen, felvettünk jó néhány diákot, és a szokásosnál korábban, 7.25re értünk a sulihoz. Ez a hatalmas, eredetileg fehér, de a diákok által grafitikkel ékesített építmény, mint egy hegy, magasodott a parányinak tűnő tanulói előtt. 

A termünk az első emeleten kapott helyet, így gyorsan odaértünk. Az ajtó kitárult előttem, és egy pillanatra megállt bennem az ütő. Mivel a buszosok közül én voltam e napon a leggyorsabb, senki, vagy semmi nem takarhatta el előlem a zongorát. Azt a hangszert, amit az álmomban már bemutattam. A szakadt húrokkal, a korhadó fa burkolatával… De nem maradt sok idő a bámészkodásra, mert a folyosó végén már kezdtek felbukkanni az osztálytársaim. 

Szokás szerint nem én voltam az első, aki beért a suliba. Aznap csak 3 ember előzött meg; Catlin, Missy, valamint Eliot. Cat volt az, aki Char szemében akkora „tiszteletnek” örvendett. Missyvel együtt ők hitték magukat a legmenőbbnek, a cafatnyi ruháikban. Minden nap öt kiló sminket kentek magukra, amit abnormálisan hosszú műszempillákkal fűszerezték meg.

És hát Eliot… A fiúknál nem volt annyira szétszakadva a csapat, mint nálunk, lányoknál. Mind jóban voltak, de kettes-hármas kisebb csoportokban, mint a testvérek, elválaszthatatlan klikkeket alkottak. Az ő csapatuk három emberből állt. Ben, Cody és Eliot tatoztak ide.

Ben mindig is kissé különc volt. Mindig a nagyobb csoport után ment, és fárasztó poénjaival próbálta szórakoztatni a társaságot több-kevesebb sikerrel. Szokása volt még az is, hogy lehetetlennél lehetetlenebb ruhákban jelent meg a suliban, pl. egy kopasz sapkában, vagy tél közepén hóna alatt egy felfújt gumimatraccal.

Cody mindig a figyelem középpontjában volt. Jó humorral rendelkezett, és bomlottak érte a csajok. Érdekes, én sosem tudtam volna Úgy nézni rá. Ő egy nagyon jó haver volt, semmi több.

Eliotról órákig bírnék mesélni. Lehet, sőt, biztos, hogy eléggé hülyén hangzik, de én már időtlen idők óta szerelmes voltam Eliot Nasmith-be, és meg voltam győződve róla, hogy El az én nagy Ő-m. Továbbá biztos voltam benne, hogy ez nem tini szerelem és nem csupán azért vonzódok hozzá ennyire, mert ő volt az első srác, akibe komolyan beleszerettem. Ezzel mindenki idegeire bírtam menni, úgyhogy ezt a témát inkább hanyagoltam, ha lehetett.

Volt olyan időszak, amikor bármit megadtam volna azért, hogy még egyszer láthassam a csillogó szürke szemét, mielőtt rám talál az álom.

De kergessük el a rózsaszín felhőket, ez a valóság!

A helyemre mentem, és a holmimat hanyagul a szék mellé dobtam, én pedig felültem a pad tetejére. Charlotte, Lucy és Angela követték a példámat. Fecserésztünk, nevetgéltünk, témának főleg az éppen belépő osztálytársainkat vettük. 

Például Lorelei-t. Ha lett volna nálunk „osztály strébere” cím, akkor ő sok eséllyel pályázhatott volna rá. Nem is csinált semmi mást, csak tanult, a könyvtárba járt újabb tanulni valóért, majd még aznap visszavitte, mondván, már megtanulta, s dupla adag könyvet vitt haza, hogy otthon ne unatkozzon. 

Hihetetlen gyorsasággal telt el ez a bő fél óra. A becsengőre senki nem reagált semmit, mintha meg sem hallották volna. Még egy-két késő esett be a terembe, s végül mindenki a jelen volt. Az első óránk aznap a történelem volt, így egy fiatal, huszonéves tanárra kellett számítanunk, aki még nem igazán tudott fegyelmezni minket. A töri órák általában katasztrofálisak voltak, jó néhány ember már nem egy szaktanári figyelmeztetővel, intővel, vagy egyessel rendelkezett csak ebből a tantárgyból. Szerencsére én egyiket sem birtokoltam ezek közül.

Legnagyobb meglepetésünkre az ajtón nem a tapasztalatlan friss pedagógus lépett be, hanem az osztályfőnökünk. Egy kedves, ugyanakkor szigorú, a negyvenes éveiben járó nő. Mindenki eszeveszett gyorsasággal rohant a helyére, lökdösve a többieket, előszedve az elmaradt felszerelést, vagy épp letörölni a telerajzolt táblát. A tanárnő ezen végig csak mosolygott. Én csak leugrottam a padról és megálltam a székem mögött.

-Jó reggelt gyerekek!- köszönt ránk.

-JÓÓ REEGGEELT KÍÍVÁÁNUUNK, TAANÁÁRNŐŐ!- hangzott az üdvözlésre a válasz az osztály kórusától.

Akármilyen reggele is volt a kedves tanárnőnek, mi mindig fel tudtuk vidítani egy két bohókás pillanattal, melyre ez is példa volt. Hiába is tagadnánk, már 8 éve ismert minket, és velünk együtt minden mozdulatunkat.

Most is elnevette magát, mielőtt újra szóhoz jutott volna.

-Bizonyára tudjátok, de aki nem, annak most én mondom el, hogy nagyon büszke vagyok rátok- ez elég furán jött ki, de a folytatás kicsit sem volt az. –Ugyanis az évfolyamotokban nektek lett a legjobb a vizsgaeredményetek. A legrosszabb is csak kettő darab 3-ast tartalmaz és senki sem bukott meg.

Erre a kijelentésre úrrá lett az osztályon a töri óra hangulata. Ujjongani kezdtünk, egymás nyakába ugrálni, volt, aki még az asztal tetejére is felpattant örömében. Épp ekkor, a káosz tetőfokán, lépett be a történelemtanár, aki meglepődve konstatálta, hogy az osztályfőnökünk vigyorogva nézi pánikszerű viselkedésünket. Mikor jöttét a tanárnő is észrevette, rendre parancsolt minket, majd az ifjú pedagógushoz fordult.

-Sajnálom, már itt sem vagyok, csak még a vizsgaeredményüket hadd osszam meg velük!

-Rendben! –bólintott rá fintorogva a tanár úr- Ma délelőtt én leszek velük… Tudnak a hétről? Bár ahogy elnézem hoztak felszerelést.

-Pedig mondtam nekik… Lehet, hogy a vizsgákra koncentráltak inkább, ami teljesen érthető. Figyelem gyerekek!- Csendesítette el az eddig vígan csacsogó osztályt- Akkor most ismertetem az eredményeket, és kérlek titeket, hogy gyertek ki, ugyanis mindenki kap egy oklevelet az eredményekkel, olyan bizonyítvány félét. A legjobb eredményt Lorelei érte el, csupa ötössel! Gratulálok!

Lori elpirult, úgy ment ki a tanárnőhöz, de mi nem voltunk különösebben meglepve. Szinte futott, hogy átvegye az oklevelet. A két tanáron kívül senki nem tapsolt, maximum egyet-egyet, ugyanis mindenkit a saját eredménye izgatott.

-Öt, viszonylag sok ember van, akiknek csupán egy négyesük lett. Missynek fizikából, Catlinnek kémiából, Charlottnak matematikából, Elizabethnek földrajzból, és végül, de nem utolsó sorban Eliotnak történelemből. Gratulálunk nekik!- Majdnem az egész osztály tapsolt egyet-kettőt, de a mi teljesítményünkre több elismerést tanúsítottak, mint Loriéra.

Még szép, hogy Missy és Cat rohantak, hogy nehogy előttünk vegyük át a bizonyítványt. Utánuk Char állt a sorban, majd Eliot, és legvégül én.  A fiú hirtelen hátranézett és félreállt.

-Csak utánad!- mosolygott rám.

-Köszönöm- mondtam félénken viszonozva mosolyát.

-Gratulálok Lizbet!- Szólt a tanárnő, kezembe nyomva az oklevelet, majd suttogva folytatta- Ti ketten mikor végeztünk, gyertek vissza, és szóljatok Lorinak is!

Nem tudtam, mire véljem ezt a dolgot, miért kell visszamennünk az osztály elé… Aztán beugrott. Mikor Chris volt nyolcadikos, és ők is vizsgáztak, az évfolyam három legjobb eredményét elérő diákot külön kitüntették, és egy öreg (több mint kétszáz éves!!!)könyvbe írták nevüket a régi szokás szerint. A bátyám évfolyam harmadik lett, ugyanis akkoriban még érdekelte a tanulás… Már amennyire.

Elindultam a helyem felé, s félve hátra pillantottam. Épp láttam, amint Eliot átveszi az eredményeit igazoló iratot, majd a történelem oktatóval vált pár szót vigyorogva arról a bizonyos „rossz” jegyről.

Lorelei mellett elhaladva azt színleltem, mintha megbotlottam volna, s mikor a lány a segítségemre sietett a suttogásnál is halkabban szóltam hozzá.

-Ha vége a kiosztásnak gyere előre az osztály elé.

Majd felpattantam és a helyemre siettem. A lány is gyorsan visszaült a székére. Reméltem, hogy vette a lapot.

Charlotte és Lucy közt ültem. Nem kellett sokat várni, mire a másik két lányt is szólították négyünk közül. 

-A következő Lucy, akinek három darab ötöse van, a többi pedig négyes. Szinte ugyanilyen eredményt ért el Angela is, csak neki eggyel több négyese van.

Nagyon örültek neki, de főleg annak, hogy nem lett egyik vizsgájuk sem hármas. Annyira belemerültünk a jegyek értékelésébe, hogy majdnem elfelejtettem kimenni.

-Az utolsóval Codynak tartozom- szólt az osztályfőnökünk. – Ez is szép vizsgaeredmény, a többi osztályban még bőven a középmezőnybe tartozna! Rád is ugyanúgy büszke vagyok, mint valamennyiőtökre!- a fiú kénytelen-kelletlen, de kisétált a tanári asztaloz, hogy átvegye az oklevelét, amit szintén viszonylag sokan kísértek tapssal.

 Ezután a tanárnő elővett egy közepes méretű szatyrot, és kivett belőle három ajándéktáskát, valamint három kisebb, csomagolt ajándékot és egy doboz jófajta bonbont. 

-Akinek a testvére, szülője, vagy valakije idejárt ő előtte, az tudja, mi következik most- Szólalt meg újra a tanárnő és jelentőségteljesen ránk nézett- Kitüntetjük az évfolyam három legjobb vizsgaeredményt elérő diákját, valamint a legrosszabbat is, de szerencsére az nem a mi feladatunk, nem ebbe az osztályba jár az illető.

-És kik érték el a legjobb eredményeket?- kérdezte egy bekiabáló hang.

-Tudják ők azt nagyon jól. Csak azt nem értem miért nem akarnak kijönni, mire várnak?

Ebben a pillanatban Lori úgy pattant fel, mint akinek gombostűt tettek a hátsója alá. Eliot is felállt, arcán széles mosollyal. Én is lassan felemelkedtem, majd tekintetem találkozott El szemével. A szürke szempár ragyogott a boldogságtól, s bátorítást küldött felém, amit én egy bátortalan mosoly félével nyugtáztam, s elindultam én is kifelé, csatlakozva társaimhoz. 

Lorelei magabiztos volt, Eliot nem tudta, mire számítson, én pedig csak féltem. Hogy mitől? Azt magam sem tudtam.

Egymás mellé álltunk, én voltam középen. Eliot a zongora mellett állt, Lo pedig az ajtó előtt egy kicsivel. A fiú beletúrt dús, fekete hajába, s mikor észrevette, hogy őt nézem, rám kacsintott, és egy „Nyugi!” szót suttogott felém.

A tanárnő megfogta a bronzszínű kistasakot, az egyik csomagot, majd Lorihoz fordult.

-Gratulálok, Lorelei Wem. Te lettél az évfolyam harmadik legjobb tanulója- majd átnyújtotta neki a „nyereményt”. - A lány arcán vegyes érzelmekkel vette át a jutalmát. Természetesen örült neki, de jobbra számított. Egy azért biztos volt: Jobb eredményt értem el, mint Chris!

Egy kevés taps után az osztályfőnökünk az ezüst táska és egy csomag után nyúlt, és elsétálva előttem, egyenesen Eliothoz ment.

-Eliot Nasmith! Gratulálok neked, mint az évfolyam második, és egyben legjobb fiú vizsgázójának!- majd kezébe adta a neki szánt ajándékokat. Elnek már többen tapsoltak és én is összecsaptam a tenyerem párszor. De ezzel egy időben le is dermedtem, ugyanis nem volt nehéz kitalálni, hogy ki következik.

Ezúttal az arany kistáska, az utolsó csomag valamint a bonbon került kézbe. Széles mosollyal a száján megindult felém a tanárnő.

-Nagy örömet okoz számomra, hogy e díj átadása is az én feladatom. Őszintén szólva még nem is volt soha, hogy az én osztályomban lett volna a legjobb három… Sőt! Még az első sem volt soha az én tanítványom! Tehát boldogan nyújtom át neked az évfolyam elsőnek járó elismervényt! Gratulálunk, Liz!- meglepetésemre mindenki tapsviharba kezdett. Félénken motyogtam valami köszönöm félét, majd átvettem az ajándékokat.

-Gratulálok- mondta Lorelei kissé szomorkásan.

-Köszönöm! És én is gratulálok neked! Nagyon ügyes voltál- mondtam, majd a lány szó nélkül megfordult és elindult.

-Csatlakozom Lorihoz!- hallottam a hátam mögül. Hirtelen fordultam meg, ezért Eliot vidáman vigyorgó alakjába ütköztem-, De szerintem inkább te voltál ügyes!

-Köszi… De neked sincs okod panaszra!

Különös módon az ő dicséretének jobban örültem, mint annak, hogy első lettem. El válaszra nyitotta a száját, de nem tudott szólni, mert a tanár úr megelőzte.

-Legyetek szívesek, mennyetek a helyetekre, van még pár bejelenteni valóm- szólt megdöbbentően határozott hangon a történelem tanárunk. Engedelmeskedtünk neki, de én még mindig nem hittem el, évfolyam Első lettem! Pedig nem is vagyok az a stréber típus. Milyen csodákra képes egy erős vizsgadrukk!

-Sajnos egy rossz hírrel kell kezdenünk- vette vissza a szót az osztályfőnöknőnk.  Arca meglepően komor volt.  Nem mosolygott, mint általában -Nem minden úgy van, ahogy ti gondoljátok! Sajnos az iskolának komoly anyagi gondjai vannak. Még az sem biztos, hogy jövőre itt kezdhetitek a kilencedik tanéveteket. Bármilyen nehéz is ezt kimondanom; nagy valószínűséggel az iskolát bezárják.

A termet betöltötte az a síri csend, ami az álmomban a puskalövés miatt volt. És ekkor rájöttem valamire.

Ebben a pillanatban vált valóra az álmom. Az a kellemes tanóra a mostani remekül induló reggel volt. A hangrobbanás a tanárnő kijelentésének felelt meg. És a halál, a hirtelen és váratlan halál érzése… az most is jelen volt. De a felébredés pillanata elmaradt. A megnyugtató tudat, hogy az egészet csak álmodtam… nos, igen. Ez hiányzott.

Az arcokon tükröződött a döbbenet, a nem értés, és a hinni nem akarás. Végre lett egy jó kis osztályközösségünk, erre tessék! Az iskola csődbe ment…

-De tereljük a szót vidámabb témák felé!- jelent meg egy halvány mosoly a tanárnő arcán-, hiszen még rengeteg dolgunk van! Ahogy látom nem igazán emlékeztek rá, hogy a vizsgák eredményeinek megkapása után mi következik. Vagy valakinek rémlik esetleg valami?

Néma csend. Apró döbbenet a hirtelen hangulatváltás miatt. Nem hagyott nyugodni a tény és szerintem ezzel nem voltam egyedül. Lassan felemeltem a kezem, s mire az látható magasságba került az osztályfőnöknőnk arca teljesen kivirult.

-Igen, Liz? Te talán emlékszel rá?- kérdezte tőlem kicsit erőltetett bájjal.

-Nem, tanárnő… Nem épp erről lenne szó. Én kérdezni szeretnék.

-Mondjad bátran.

-Igazából két dolgot kérdeznék - kezdtem szégyenlősen- Először is azt szeretném kérdezni, hogy a tanárnő hogy értette azt, hogy az iskola csődbe ment? És ez csak így, egyik napról a másikra? Hogy van ez?

-Nem, nem- csóválta a fejét elszomorodva- Akkor, ha szeretnétek, elmesélem nektek az egészet- meglepő módon mindenki bólogatott, a tanárnőre figyelt. Kétség sem fért hozzá, őket is érdekli, hogyan következhetett be ez a szörnyűség… tehát szeretik a sulit, és ők is jól érzik magukat ebben a közösségben. Legalább is a szemeik ezt tükrözték, s reméltem senkiben nem kell ilyen téren csalódnom- Rendben… Két éve még minden rendben volt. Minden rendezvényt meg tudtunk tartani mínusz költségek nélkül. De aztán, tavaly, amikor ti hetedikesek voltatok. Mindent ugyanúgy csináltunk, mit az azt megelőző években, pályáztunk és hasonlók. Az első hónapokban tettünk egy befektetést annak ügyében, hogy több kulturális programot csinálhassunk, vagy többet kirándulhassunk veletek. De egyszer csőbe húztak minket, és hirtelen milliós tartozás zuhant a nyakunkba, amit kénytelen-kelletlen, de ki kellett fizetnünk. Így viszont a tanárok bérét nem tudja fizetni az iskola- nem kerülte el a figyelmem, hogy a tanárnő eddig többes szám első személyben beszélt, hogy Minket húztak csőbe, de most már Az Iskola nem tud fizetni. Az állandó mosoly, ami az utóbbi percekben nem volt az arcán, kezdett aggasztani- Maradt még pénz, meg támogatói is vannak az iskolának, hát nem is mondom, hogy egy nap alatt ment csődbe. De tudjátok a fűtés, a karbantartási munkálatok azért elviszik a maradék kevés pénzecskét, mert már nem mai az épület.  A legtöbb tanár a minimális, szinte semennyi bér ellenére maradt az iskolánál, de volt, aki elment, pont e miatt. Ez a dolog mostanra hatalmasodott el annyira, hogy immár nincs mit tenni. Már több mint 1,5 milliárdos a tartozás, és nincs rá sok esély, hogy ki tudnánk fizetni. Úgyhogy, sajnos, ez van. Már nincs mit tenni. De mintha azt mondtad volna, lenne még egy kérdésed.

A gyors téma és hangulat váltás a tanárnő részéről megdöbbentett. Kellett pár pillanat mire visszarázódtam a jelenbe. Eddig a töri-tanárt figyeltem, aki időközben leült és a táskájából elővett füzetet lapozgatta, aminek az elején a „Nosztalgia és Búcsúzás” felirat díszelgett. Azon töprengtem, hogy vajon honnan olyan ismerős ez a kifejezés?

-Igen, még szeretnék valamit kérdezni.

-Itt az alkalom.

-Nos, ez már máshoz kapcsolódik. Valamit nem értek. Ha Lori jobb vizsgát írt, hogy lehet, hogy a rangsorban ketten is megelőztük.

-Ez igaz!- kiabált be, zaklatott hangon Lorelei.

-Gondoltam, hogy lesz, aki megkérdezi majd- mosolyodott el immár őszintén az osztályfőnök- Azért lett ez a végeredmény, mert igaz, hogy Lo több ötöst szerzett, de összességében Eliotnak és neked több pontotok lett. Ráadásul plusz pontokat jelentettek azok az órák, amiket az alsósok korrepetálásával töltöttél- Ebbe a kijelentésbe belepirultam. 

-Valakinek még valami óhaja, sóhaja?- kérdezte igencsak sürgetően a töri tanárunk, s mivel senki sem jelentkezett, intett a tanárnőnek, hogy folytassa. Így is tett.

-Mint már említésre került, ez egy rendkívül különleges hét. Ez ugyanis a „Nosztalgia és Búcsúzás” hete- „Bingo!” -gondoltam magamban. Ahogy körbepillantottam az osztálytársaimon, láttam, hogy nekik is leesett a tantusz. Erről a hétről nagyon sokat mesélt nekem otthon Chris. Párokban dolgoztak, bizonyos feladatokat megoldva, s bár ő utálta a srácot, aki az ő partnere volt, egész jól összekovácsolódtak. Állítólag néhányan cseréltek társat, hogy a hőn áhított lánnyal/fiúval dolgozhassanak együtt.

A nosztalgia részt azért kapta, mert itt igazából visszatekintünk arra, mi is történt velünk az elmúlt nyolc, vagy netán kevesebb évben. A búcsúzás pedig azt jelképezi, hogy néhányaknak (sajnos jelen esetben mindannyiunknak) ez az utolsó év, amit ebben a suliban töltenek, és legalább ez az utolsó hét legyen az, amire tiszta szívből, mosolyogva emlékeznek majd vissza idősebb korukban is.

-Úgy látom mindenki rájött, mi következik- szólt az osztályfőnöknőnk, majd elővette régi, fehér laptopját-, a párokat elektronikus úton sorsoljuk ki, ez egy újítás. Ha senki nem akar hozzáfűzni semmit, akkor akár el is kezdhetnénk. Így is elég nagy késésben vagyunk.

Kérdés nem akadt, de látszott, hogy mindenkinek jobban tetszett a régi, kalapból kihúzogatós módszer, mikor rengeteg baki történt közben. Olyat húztak, akinek már volt párja, vagy valaki kihúzta saját magát. Mókás lehetett.

-Lássunk is hozzá- majd elindította a programot, és beírta az osztály nevét. A gép véletlenszerű sorrendben dobta ki a neveket.

-Bale, Missy- Olvasta fel a képernyőre kiírt nevet a tanár úr, aki idő közben a tanárnő mögé állt- a te párod nem más, mint… James, Alan.

Kuncogni kezdtünk, ugyanis Missy ki nem állhatta Alant, és ezt nem rejtette véka alá. Azt a fejet, amit akkor vágott, amikor megtudta, hogy ki lesz a párja, sosem fogom elfelejteni. Majd folytatták is a sorsolást.

-Bite, Brian- szólt ez úttal a tanárnőnk- te… Charlotte Frank-kel leszel együtt- Char örült ennek, mi tagadás, már rég szemet vetett a fiúra. Csakhogy Brian más lányok után kajtatott, szegény Charlotte-ot még csak számításba sem vette, de őt, ezt nem érdekelte. Bízott benne, hogy eljön a megfelelő alkalom, amikor bedobhatja magát a fiúnál. S úgy vélte, ez most jött el.

Erről, illetve a különféle pasizási módszerekről beszélgetve el is felejtettük, mi folyik körülöttünk. Csupán akkor tértem észhez, amikor Lucy megbökte a karom.

-Itt vagytok lélekben?- kérdezte mosolyogva- együtt leszek Angival! Nem fogom kibírni! Így is fáraszt a hülyeségeivel!- Ezt persze csak viccből mondta, de Angela néha tényleg az ember idegeire tudott menni. Épp fordultam volna vissza Charlotte-hoz, hogy tovább elemezzük a pasi-témát, mikor meghallottam a nevemet a tanári asztal felől, az osztályfőnöktől.

-Koper, Elizabeth. Akivel te közösen fogsz dolgozni, az nem más, mint… Nasmith, Eliot.

Először megdöbbentett, hogy így alakult, annál is inkább, mert nem vetettem be semminemű mágiát! De tényleg! Charlotte barátságosan odasúgott nekem egy „Hajrá csajszi!”-t, amit én egy apró bólintással vettem tudomásul. Majd Elhez fordultam és nem kicsit meglepődtem, amikor megláttam, hogy ő kifejezetten örül az eredménynek. A haverjai oldalba lökték és kezet ráztak vele. Nem tudtam mire vélni. Eliot viszont újra rám kacsintott, és én nem álltam meg, hogy ne nevessem el magam. 

A sorsolás befejeztével a tanárnő közölte, hogy neki itt most semmi dolga, ugyanis a mai nap folyamán a töri, tanárunkkal leszünk, majd kisétált az ajtón. Valami azt sugallta, hogy most kezdődött el egy hét, ami nagyon meghatározó szerepet fog játszani az életemben.

Hogy jó, vagy inkább rossz értelemben? Hm… Jó kérdés. Majd meglátom, mit tartogat számomra Fortuna Asszony...