6. Fejezet; Más szemén át...

Sziasztok!

A hatodik fejezet kicsit más, mint a többi. 

Ez Eliot szemszögében készült. Így kicsit más oldalról is megismerhetjük annak a bizonyos keddi nap történéseit.

Igazándiból ez a rész nem mond el túl sok új dolgot, csak összeköti az előtti és utáni fejezetet. (És rövidebb is, mint egy átlagos fejezet.)

Nem ez az utolsó Eliot szemszögű rész, úgyhogy kérem a kommenteket!

Írjátok meg, mennyire tetszik, mennyire nem! Mit javítsak, mit tegyek bele, mit vegyek ki!

A következő fejezethez is maradjunk a 3 komiban. 

Kellemes olvasást!

Vicky ^.^

A suli vége felé elérkezett a különleges hét. A nyolcadikosok hete. A „Nosztalgia és Búcsúzás” hete.

De sajnos alig volt, aki észbe tudta volna tartani a vizsgák alatt. Bár az évfolyam második helyezés megért ennyi áldozatot.

A hagyomány szerint párokban dolgoztunk, s Elizabeth Koper lett az én társam.

Elizabeth… Nem tudom, hogyan, miként, és főleg, hogy miért, de az a lány az orromnál fogva tudott volna vezetni – ha akart volna. De még egy olyan kedves, figyelmes, mégis vad, életvidám természetű lányt még sosem hordott a hátán a föld. Ennek ellenére nagyon is sebezhető volt. Ezt azon a bizonyos napon is észrevettem.

A hét második napján, a sportnapon, az uszodába mentünk. Reggel anyu hamar indult, így eldobott kocsival.

- Köszi, a fuvart- csaptam be a fekete autó ajtaját.

- Szívesen kicsim! Vigyázz magadra!- köszönt el anyukám.

A válltáskámat ledobtam az egyik székre az előtérben. Nem nagyon jártam ezelőtt ide, tehát volt mit megnézni magamnak.

A sárgás árnyalatú falakat olimpiai sportolók poszterei díszítették, az óriási üvegszekrényben pedig trófeák sorakoztak.

Kezdett zavarni, hogy egyedül vagyok. Felálltam, hogy megnézzem, nem-e jött meg valaki. Sugárzó zöld tekintetbe ütköztem. Integettem, de nem akart bejönni. Kimentem köszönni neki.

- Szia – szólítottam meg fülig érő szájjal.

- Szia – köszönt bágyadtan.

Látni lehetett; valami nagyon nincs rendjén vele. Addig-addig győzködtem, míg engem is beavatott. Bement az előtérbe, én utána. A táskám mellett lévő üres székre ült. A cuccaimat elvettem, és letettem magam.

- A tegnapom szörnyű volt! A suli-csőd volt az első csepp a pohárban.

- Aztán velem kerültél párba- találgattam.

- Azzal nincs semmi bajom! Te idióta!- lökte meg a vállam - De annak a fogadásnak nem örültem annyira.

Fejemet elfordítva elfütyültem pár hangot, majd nevetve néztünk össze. Az a fogadás nekem az egyik kedvenc pontom volt a tegnapi napban. Magamhoz húzhattam, s a fogadást is nyertem. De a legjobb része az volt, amikor ő is átölelt. Szerettem volna azt hinni, hogy akkor ébren volt.

- Aztán Chris, tudod, a bátyám. Útban a menza felé beavatott valamibe… méghozzá abba, hogy a szüleink válnak.

- Ó, sajnálom.

- Áh, ez még semmi! A húgom és én anyánkkal leszünk, és Nashville-be költözünk.

- Tennesseebe? – képedtem el. Az lehetetlen! Nem költözhet el! Nem hagyhatom!

- Igen, oda.

- Így már értem.

- De az élet megy tovább és meg kell próbálnom kiélvezni a maradék időt is, amit veletek tölthetek, nem igaz?

- De! És Elizabeth… - kezdtem nagy levegőt véve.

- Igen?- nézett rám.

- Emlékszel még arra, amikor Angela és Cody feltűnően sokat lógtak együtt?

- Már hogyne emlékeznék. De hogy jutott ez most az eszedbe?

- Tegnap kérdeztél valamit és én most arra akarok válaszolni- mosolyodtam el önkéntelenül is - Mert akkoriban Cody elkérte tőle a számodat, amit végül eljuttatott nekem. Innen van meg a mobilszámod- kissé félve vártam a reakcióját.

Harsány kacagásban tört ki. Apró könnycseppek szaladtak végig enyhén sápadt arcán. Kissé aggódtam, jól van-e, de nem akartam rákérdezni. Azt hittem csak a családi gondok miatt.

Alig tíz perc alatt megérkezett mindenki. Az évfolyam túlnyomó többsége a sportcentrumba ment, de legalább nem kellett nyomorogni azon a kevés helyen.

- Ti jöttetek a körzetiből?- jött oda egy ősz hajú ember. A várt választ sajnos nem kapta meg senkitől.

- No! Mi van, megnémultatok? Ti vagytok a körzetiből, vagy sem?

- Igen, mi.

- Rendben, a fiúk jöjjenek velem, a kolleganőm pedig majd a lányoknak mutatja az utat- azzal mindenki a cuccáért indult, s a sereg ketté vált.

- Bent találkozunk.

- Igen… - válaszolta Liz elhaló hangon.

Szekrényektől és fülkéktől túlzsúfolt labirintus volt az öltöző. A leghátsó sarkában lefelé irányuló lépcsők kezdődtek. Lent hat zárt, s egy nyitott műanyag- vagy üvegajtó várt. Az egyik csukott ajtót kulccsal kinyitotta az ősz férfi, majd ott hagyott minket.

Bementünk, s öltözködni kezdtünk. Hamar kész voltam, nagyon örültem a fejemnek. Közben beszélgettünk, s kiderült, hogy rajtam kívül mindenki nagyon jól tud úszni. Én viszont örülök, ha kapálózva átjutok a túloldalra.

Aztán feltűnt valami. Csak én nem hoztam úszósapkát, mindenki más fején színes gumi rikított.

- Jó reggelt!- köszönt hirtelen egy alacsony, rövid, szőke hajú, kék pólós nő- Mindenkin van fürdőgatya? Helyes. Én Medi vagyok, az edző. Az én csoportomba járnak az itteni legjobb versenyúszók, de van két kezdő csapatom is. Ha valakiben van tehetség, s van kedve, még talán befér. Ha jól látom, egy ember nem hozott úszósapkát- tette hozzá pár másodperc után.

Mindenki felém fordult, s én kezdtem zavarba jönni.

- Hozok neked, addig itt az ajtó előtt gyülekezhettek.

A tömeg megindult, s vele együtt én is. Kint egyetlen lány állt – persze, hogy Elizabeth.

- Eliot, pont te nem hoztál?- kérdezte kikerekedett szemekkel.

- Erre mit mondjak?

Közelebb sétáltam hozzá, s hallottam, amint a hátam mögött mindenki röhögni kezd. Egy magát nagymenőnek képzelő alak elém állt.

- Hé, mi van, Eliot? Fürdőruhás bemutatót tartasz a csajodnak?- kérdezte. Erre mindenki még nagyobb hahotába kezdett. És mi az, hogy a csajom? Nem az… bár az igazat megvallva kicsit sem bánnám, ha az lenne…

Éreztem, ahogy lassan pírba borulnék, de a düh elhatalmasodott a zavaromon.

- Bajt akarsz, Gabe? – vettem oda.

- Gyere ki a hóra, kisember! A vízben is csak kapálózol, hát ne dumálj! Majd szólj, ha elérted a szintemet!- ez övön aluli volt! Felhasználta a gyenge pontomat... hogy nem vagyok jeles úszó…

- Bocs, nem szándékom odáig süllyedni- szóltam felvéve a „nemtörödőm-semmivel” stílust.

De Gabe arca lángra gyúlt, s egy pillanattal később az ökle az orrommal ütközött. A padlóra zuhanás helyett valaki karjaiban értem földet. Felnéztem, s Liz féltő szemei ragyogtak rám vissza.

Nem hagyhattam annyiban. Nem maradhattam alul! Főleg nem előtte…

Talpra ugrottam, s Gabe nyakának vetettem magam. De hirtelen két gyengéd kar ölelte át a felső testemet. Nem a benne lévő erő, hanem sokkal inkább a szándék, az érintésből sugárzó féltés volt az, ami végül visszatartott. Közben a fiú is észbe kapott, s neki nem volt elég egy ember a lecsillapodáshoz.

- Itt meg mi történik?- hallatszott egy kissé rémült női hang- Halljam!

Elizabeth elengedett, s én elgondolkozva bámultam magam elé.

- Téged meg mi a csuda lelt?- emelte fel a fejem az edzőnő – Sürgősen irány az orvosi. Liz, kísérd el! Úgyis a te párod- parancsára újabb vicc témája lettem. Nem is a büszkeségemet sajnáltam, hanem azt, hogy Liz így lát… De nem nevettek sokáig ezúttal.

A medencetér ívelt tetőt kapott. A kövekkel kirakott padló csupa víz volt, mint ahogy bármilyen felület két méter magasságig.

- Beképzelt állat- mondtam szinte csak magamnak.

- De te is hibás vagy- válaszolta hidegvérrel.

- Most hagytam volna? Nem hallottad, hogy beszólt?

- Ahogy te is.

- Ez igaz… - ismertem el.

- Na, ugye. Mégis te vagy az egyetlen sérült.

- De nincs törés. Az fájt is volna- hazudtam. Valójában szörnyen fájt még az orvosi szobába lépve is.

- Nem kell hősködni- válaszolta fejét ingatva.

A doki egy idős, „nagyi-feeling”-es néni volt. Szerencsére valóban nem tört el semmim, de ma ki kellett hagynom a foglalkozást. Liz-t is megvizsgálta. Elismerést és egyben nyugtalanságot éreztem tudva: igazam volt, túlságosan sápadt.

- Szuper!- szóltam kilépve a nővértől - De megmondtam, hogy nem tört el.

Medi jött elénk, a többiek már a vízben voltak.

- Tisztáztuk az ügyet, a verekedős igazgatóit kap.

- Jó ez így, utolsó héten- mondta Liz.

- Ez már egy fokozat, nem ez neki az első. Nos, Eliot, te menjél szépen, és öltözz fel, ma pihensz egyet.

- Na, de!- próbáltam tiltakozni, de esélyem sem volt.

- Semmi vita! Mars! Elizabeth te pedig ugrás a vízbe! Még csak a bemelegítés van, úgyis beéred majd őket.

Bosszúsan nyúltam a kulcs után, majd az öltözőhöz indultam. Még éppen láttam, ahogy Elizabeth a medencébe ugrik. A lába láthatóan megcsúszott, s nagyobb csobbanással érte el a vizet, mint kellett volna.

Az üvegajtón túl egyedül voltam. Sehol egy lélek. Leültem az egyik padra az öltözőben, s csak néztem a szemben lévő falat. Majd öltözni kezdtem. A medencetérbe nem jutott be a júniusi levegő melege, úgyhogy eléggé hűvös volt.

A zöld, kapucnis pulcsimat is hanyagul magamra vettem. Kifelé menet megnéztem magam a tükörben. Nem kaptam monoklit, szerencsére. Viszont az arcom jobb fele, valamint az orrom, eléggé vörös és érzékeny volt. A legkisebb érintésre is felszisszentem.

Ráfordítottam a kulcsot a zárban, majd visszasétáltam a medencékhez. Épp kiszállóban voltak, s Medi magyarázott nekik valamit, amit nem értettem. Leültem egy kevéssé nedves padra, s néztem, ahogy ugrálnak.

Nagyon is meglátszott Elizabeth úszói múltja. Majd valami olyasmi történt, amire senki sem számított.

Az egyik ugrás előtt a lány hátrébb lévő lába kivágódott alóla. A hangja visszhangzott az egész helyiségben. Arca tömör fájdalmat tükrözött, majd megdermedve dőlt bele a vízbe. Esés közben a feje a hullámfogónak csapódott, s élettelen tárgyként csobbant a medencében. Sikolyok hallatszottak, ahogy kétségbeesetten rohantak a medence széléhez.

Nem bírtam tovább, odafutottam én is. Mindenki dermedve bámulta a helyet, ahol csukott szemekkel, s nyitott szájjal egyre inkább nyeli el a nagy kékség.

Nem tudom, mire várhattak, hogy nem csináltak semmit. Pár pillanatig tétlenül néztem, majd… utána ugrottam.

Talppal érkeztem a vízbe. Vakon hadonásztam, de nem sok sikerrel. Nagy nehezen kinyitottam a szemem, de a klór csípése elhomályosította a látásomat. Hirtelen megpillantottam a lány testét, amint tompa puffanással éri el a medence alját. Gondolkodás nélkül fordultam irányába, de csak nehezen bírtam mozogni a vízben.

Egyik kezem a válla alá csúsztattam, a másikkal pedig a lábát tartottam. Lassan indultam el felfelé. A vízben alig volt súlya. Amint levegőt értem, vadul kezdtem kapkodni a friss oxigén után. Kiemelni már nem volt egyszerű feladat, szerencsére kicsit távolabb emelkedtem fel, így pont egy létra volt mellettem.

Ahogy némi nehézségek árán kimásztam a vízből, Liz feje hátrabukott. Teljesen el volt sápadva, az élet semmi jelét nem mutatta.

- Elizabeth! Liz! Jaj, istenem!- hangzottak mindenfelől.

Amint egy kis helyet kaptam, letérdeltem, s gyengéden leraktam a földre. Bőrig ázva ültem mellette, s úgy lihegtem, mint valami hűséges eb.

- Hívjátok az orvost- szólt egy lány.

- Nem. Ide a mentők kellenek!- helyesbített egy másik.

Ledöbbenve néztem a mozdulatlan, kihűlt testet.

- Meghalt? – súgta egy hang valahol a háttérben.

- Nem!- kiáltottam válaszképp. Nem tudtam, mit kell ilyen kor csinálni, hogyan kell újraéleszteni valakit. Elkezdtem finoman pofozgatni, de eredménytelenül.

Kétségbeesetten hagytam fel arca ütögetésével. Valami halvány emlékem azt súgta, ellenőriznem kéne a pulzusát és a légzését. Az arcához hajolva semmit nem észleltem.

Riadtan tudatosult bennem: nem lélegzik!

Majd a kezét szorítottam meg, hogy kitapintsam a szívverését. Hihetetlenül lágyan, de éreztem az apró erekben áramló vért. Legalább még pulzusa volt. Rengeteg ember állta körül, de csak én próbáltam tenni érte valamit. Igaz, érthető, mindenki le volt sokkolva.

- Nyitva volt a szája, tehát lehet, hogy vizet nyelt. Vagy belélegezte- találgatott mögöttem pár ember.

Feltérdeltem, s két összekulcsolt kezem a mellkasára tettem. Erős, mégis lágy nyomásokkal próbáltam meg egy kevés életet lehelni belé.

A sokadik próbálkozás után sem mutatott semmi életjelet. Kezdtem feladni a reményt. Időközben odacsődült minden uszodai dolgozó, s a mentőket is riasztották. Legtöbbjük csak távolról nézte a történéseket. Ahogy szegény, ártatlan lány kileheli önmagából az utolsó csepp életet…

De nem hagyhattam meghalni… Mint utolsó, kétségbeesett próbálkozásképpen megint nyomást kezdtem gyakorolni a mellkasára. Majd riadtan kaptam el a kezemet.

Hirtelen hörgő hangot hallatva kezdett levegő után kapkodni. Később átváltott fuldokló köhögésbe, s a száját a kézfejével takarta.

Épp ekkor érkeztek meg a mentők. Elizabeth mellé siettek.

- Menj arrébb öcskös- lökött félre az egyik rohammentős.

Végre megnyugodhattam, hisz biztos kezekben volt. Hordágyra rakták, s úgy vitték a kint várakozó mentőautóhoz.

A parkolóban láttam a családját. Nem értették, mi történt. Medi ment oda hozzájuk, hogy felvilágosítsa őket a történtekről. Majd ő is beszállt a Koper családdal együtt a kocsijukba, s a mentő után eredtek.

- Gyertek be- szólt egy unalmas hang az ajtóból. Hosszú, fekete hajú, rágózó recepciós lány támaszkodott az ajtófélfánál.

Kedvetlenül engedelmeskedtünk, s szép lassan mindenki betódult az előtérbe a maga egy szál törülközőjével együtt.

- Öltözzetek át- folytatta fejét vakarva- te pedig, ázott fiú- bökött rám- várj itt. A szüleid mindjárt itt lesznek.

Lehuppantam az egyik fotelba, s a némán várakozó autókat néztem. Körülbelül tíz perc múlva egy fekete autó csikorogva fékezett, majd az anyósülésről kiszállva anyu ugrott ki. Amint meglátott, eszeveszett rohanásba kezdett.

- Eliot!- ölelt át- úgy örülök, hogy jól vagy!

- Nyugi anyu, nincs semmi bajom!

- Mindent elmondtak nekünk. Hadd nézzem az orrod!

- Anyu, nincs semmi bajom! – ismételtem meg.

- Majd a kórházban kiderül. Irány a kocsi!

Beszálltam a fekete autóba, s apukám elindult vele. Pár percig tartott csak az út, nem volt olyan hosszú. A kórházba érve a totális káosz érzése fogott el. Mindenhol orvosok és nővérek futottak egyik kórteremtől a másikig.

Majd eszembe jutott, hogy Elizabeth is itt van valahol. Hihetetlen, hogy egy veterán úszó, egy rutinnak számító ugrást annyira el bír rontani, hogy de kerüljön.

Az ügyeletre mentünk, ahol azonnal be is hívtak. Az ottani orvos sem tudott mást mondani, mint hogy nincs törés. Csak be fog kékülni, de két-három nap alatt lemegy majd…

- Azt a lányt is ide hozták?- kérdezte anya.

- Igen- válaszoltam a padlót bámulva.

- Meg akarod látogatni?

Megálltam, s felemeltem a fejemet. Féltem, ugyanakkor kíváncsi is voltam. Látni akartam.

- Mindenképp- feleltem egyszerűen. Anyu a recepcióhoz sétált.

- Elnézést. Meg tudná nekem mondani, hogy melyik szobában van Elizabeth Koper? Nem rég hozták be.

- Azonnal nézem asszonyom- felelte a duci recepciós - 27-es kórterem. Második emelet, jobbra a harmadik ajtó.

- Köszönöm – mosolyodott el anyukám, s elindult a lépcső felé.

A második emeletre érve a szívem már a torkomban dobogott. Némán lépdeltem édesanyám mögött, aki hármat kopogott a 27-es számú ajtón. Bentről egy halk „szabad” hallatszott. Lassan lenyomta a kilincset, s belépett. Én követtem, s becsuktam magam után az ajtót.

A teremben kép ágy volt. Az ajtóhoz közelebbi érintetlen maradt, míg az ablak mellettit emberek állták körbe. Felismertem köztük Medit, az osztályfőnököt, valamint Liz szüleit és testvéreit. Felemelték a tekintetüket az érkezésünkre, s helyet szorítottak nekünk is az ágy mellett. Damin tanárnő és Mrs. Koper között álltam. Elizabeth jobb oldalán.

Amint meglátott, arca mosolyra húzódott, s szemei ragyogni kezdtek. Infúzióra kötötték, s látszott, hogy még nincs teljesen magánál. A szokásos, kék kórházi „ruha” volt rajta, s a takaró az álláig húzva. Felemelte a kezét, s rám mutatott.

- A zombik… elmentek a zombik… - motyogta. Senki sem értette, mit akar mondani, eleinte én sem. Zombik? Aztán eszembe jutott egy régi farsang, ahol a hígagyú osztálytársaink élő-halottaknak öltözve ijesztették őt halálra. Elmosolyodtam.

- Igen, elmentek- feleltem, mire visszarakta remegő kezét magam mellé- Hogy van?- kérdeztem az anyukájától.

- Szerencsére semmi komoly baja nem lett, és ez nagyban neked köszönhető.

- De hisz nem tettem semmi rendkívülit!

- Dehogyisnem! Kihúztad a vízből, ezzel megmentetted az életét- vette át a szót Medi.

- Ugyan már! Csak eltúlozzák!

- Nem, Eliot- szólt ezúttal az osztályfőnöknőnk- valóban így van.

Liz apró nyöszörgésbe kezdett, ezért abbahagytuk a beszélgetést.

- Köszönöm- látszott, hogy nehezen beszél. Ez a pár szó, amit eddig kimondott, óriási erőfeszítést igényelt tőle. Éreztem, ahogy a pír elterül az arcomon.

- Nagyon szívesen- válaszoltam neki- És meddig kell bent maradnia?- fordultam vissza Mrs. Koper felé.

- Holnap ki is engedik. De sajnos nem mehet be a feladatokra.

- Reggel csak plakátot készítenétek. Délután a Clubba vagytok beírva… Akkor talán már tud csatlakozni- szólt a tanárnő mire Liz bólintani próbált- A délelőtti feladatot meg akár itt is megcsinálhatjátok.

- Jó ötlet, így nem marad ki semmiből!- mondta Lizbet anyukája.

- Rendben, majd behozom akkor a kórházba Eliotot- ajánlkozott anya- már nem is zavarkodnánk. Viszlát.

- Köszönjük, hogy beugrottak- intett búcsút Mrs. Koper.

Az ajtóból még visszanéztem, s láttam Liz vidáman csillogó szemét. A tekintetével mintha csak azt mondta volna: Holnap várlak…