15. Fejezet; Utolsó éjszakánk

Sziasztok!

Újra lecseszve érzem magam, amiért ennyit késtem. Kérlek, bocsássatok meg, de nem tudok mit kezdeni sem a tavaszi vírusokkal, sem az akadozó szerverrel!

Remélem a rész valamennyire kárpótol. Őszintén szólva nem lett olyan drámai, mint akartam. De ez csak az én véleményem, és sokkal jobban érdekel a tiétek!

De tessék, íme itt is van!

Oh, még mielőtt elfelejtem, ne érjem senkit meglepetés, nem az a ruha lett Liz ruhája, amit itt megszavaztatok. Aki valaha is küldött nekem e-mailt a bloggal kapcsolatban, annak átküldtem egy bővebb listát, ahonnan válogathatott, és a győztes ruha összesítettben 4-gyel több szavazatot kapott. De az itt kiválasztott fekete ruha is benne lesz... A szavazás alapján harmadik pedig Charlotte estélyije lett.

Kellemes olvasást!

Puszi;  ☆ Vadóckaa ☆

Fényesre vakszolt hajópadlón diákok sokasága táncolt, vagy a melléktermekben elhelyezett asztaloknál beszélgetett társaival. A fal néhol mélyvörös, néhol üde zöld színben pompázott, de szinte minden felület alsó harmadát lambéria takarta. A nagy gonddal felhelyezett léggömbök valahogy kellemes hangulatot teremtettek, míg a padlón kopogó sarkak megőrizték eleganciájukat. A főteremben nem égett egyetlen lámpa sem, békés félhomály uralkodott az élőzenére modern táncot ropó fiatalok felett. A kapukat mind kint, mind bent virágokkal ékesítették. A szabad ég alatt egy pavilont díszítettek fel külön a lassúzni vágyó pároknak. Itt rádióból szólt a válogatott, dallamos zene, miközben a képet egy szökőkút víg csobogása tette teljessé.

Szinte hihetetlen, de egy ilyen rendezvényen is ugyanazokkal az emberekkel futsz össze, mint egy átlagos iskolai napon. Valami mégis más. Nem csőfarmerben botlasz a másikba, hanem díszes ruhát viselsz, lábadon pedig tornacsuka helyett magas sarkú cipő csillog. Ennyit változtatna az embereken a küllem?

A zsúfolásig telt terembe Eliottal kéz a kézben léptünk be. A tér remekül elnyelte a diáksereget, ugyanakkor elegendő helyet biztosított az újonnan érkezők számára. Szótlanul a már előre megbeszélt helyre siettünk, ahol már három pár várt ránk. Az asztalnál elfoglaltuk az utolsó két fennmaradó helyet, és zavartan beszélgetni kezdtünk a kedves ismerősökkel. Kis idő múlva aztán felcsendült a kedvenc számom, és Eliot táncolni hívott. 

Nem az a rongyrázós, de kellemes dallam volt hallható, az eddig élénken topogókat lassabb tempóra fogva.  Bevallom, kissé zavarban voltam, ugyanis sosem voltam a táncparkett ördöge. Ennek ellenére nem tűntem ki a tömegben botladozó többi lány közül, ami valamilyen szinten megnyugtatott. A szám végeztével vissza akartam menni, de Eliot visszahúzott.

- Maradjunk még egyre – szólt csendesen, mire elé léptem. A zenekar egy jóval lassabb tempóval indított, s tartotta is azt. Tipikus lassúzó szám volt. Körülöttünk mindenki átkarolta a párját, s halkan beszélgetni kezdtek.

Mivel nem volt mit tenni, lassúznunk kellett, tökéletes alkalomnak találtam, hogy előrukkoljak az otthon előkészített tervemmel. Kíváncsi voltam, mit szól majd hozzá. Le mertem volna fogadni, hogy nincs hozzászokva a meglepetésekhez, az ilyesfélékhez meg pláne nem. Mégis ki kellett várnom a tökéletes pillanatot, ami végül eljött. 

De még bele sem kezdtem a mondandómba, mikor az álmok és a valóság közt húzódó vékony hártya megszakadt, és egy szempillantás alatt vált díszletté a terem, a diáksereg, de még Eliot is. Mint kupola, hullott alá a harmatos vászon. A padlót érve tökéletesen semmivé lett. Mikor pedig az utolsó gyűrődés is kisimult a valóság talaján, az álmom véget ért, szemem pedig hirtelen nyílt ki, elém tárva a szobámban uralkodó félhomályt.

Nyögve fordultam át a másik oldalamra, és pár másodperc után végre eljutott az agyamig; nem vagyok egyedül. Az íróasztalnál Victoria terpeszkedett lábát hanyagul a bútor lapján nyugtatva.

- Jó reggelt! – köszönt rám – hogy tetszett a kis utazás?

- Miféle utazás?

- Álmodban.

- Nem tudom – néztem meredten magam elé. Furcsának tűnt a gondolat, de lényegében igaz volt.

- Remélem azért, hogy emlékszel valamire belőle.

- Miért? Fontos volt?

- Nagyon is – bólintott – ugyanis most láthattál egy szeletet a mai estéből.

- Komolyan? – képedtem el még mindig félálomban. Amint megpróbáltam felállni, a testem súlya visszahúzott az ágyba. Mintha alvás közben magamra szedtem volna 200 kilót, bár a kezeimen ez nem látszott.

- Pontosan. De a többit majd később. Most készülődj, este nagy nap vár rád!

Ősanyám kérésének eleget téve a fürdőszobába indultam. Az arcomról mostam le a szappant, amikor a hátam mögött nyikorgó hangra lettem figyelmes; kinyílt az ajtó. Nem lepődtem meg igazán, hisz a házunkban jelenleg két hatalmas erejű lélek, mondhatni, szellem tartózkodott, és a Claudiával és Chirs-szel közös fürdőnkbe pedig sem a testvéreim, sem más nem nyitna be.

Ázott arcomat egy törülközőbe temettem, majd amikor többé-kevésbé szárazan felpillantottam belőle, a tükörben egy aranybarna hajú, borostás arcú férfi meredt rám. Alacsony termetű volt, szakadt pasztell inget és nyúzott farmert viselt, amit egy nagycsatos bőr övvel tartott a derekán. A lábát nem láttam teljesen, mivel csupán egy tükörkép volt, de feltételeztem, ha van s rajta cipő, csak egy régi kopott darab, ami már jó párszor látott házi cipész technikákat. Tekintete átható volt, s sütött belőle a gyötrelem és a fájdalom, ugyanakkor hatalmas szeretetről tett tanúbizonyságot. Haja hanyagul volt fésülve, szög-egyenes szálakban borította fejbőrét, míg arcán néhol borotválatlan foltok villogtak. Az összhatást nézve egy fiatal, mégis sokat megélt, tapasztalt, jóképű férfi állt velem szemben. Pontosabban röpködött mögöttem.

Mire hátrafordultam, kissé meglepődtem. Ugyanis amíg a tükörképét tanulmányoztam, el is felejtettem, milyen Seamus az emberek világában. Hatalmas szárnyai kecses lendítése egyáltalán nem vallott néhai valója öblös lépteihez. 

Jobb kezemet kinyújtva oldalra tartottam az egyik ujjamat, mire az apró rovar vidáman indult meg felém – de csak látszólag. A tükörben ugyanolyan fájdalmas maradt az arca. Míg miniatűr rovarlábaival az ujjamra telepedett, „odaát” csupán annyi történt, hogy mellém állva ujjait az enyémre kulcsolta. A kis szárnyas élőlényt a tükör előtti vékony párkányra helyeztem, így furcsa helyzet állt elő. A mi világunkban egy szitakötő ült meg a fehér porcelánon, az övében pedig egy fiatal férfi támaszkodott ugyanannak a párkányzatnak. Elképzelhetetlen volt, de ez ugyanaz az ember volt. 

- Hihetetlen – ingattam meg a fejem.

- Nem az. Hidd el, megszoknád! – hallottam hirtelen, egy halk, fojtott hangot, ami nem e világból származott. A tükörbéli ember bátortalanul mosolygott, majd újra nekirugaszkodott, míg rovar valója szórakozottan rebegtette szárnyait, akár emberi látszatja a szempilláit – ne haragudj, ha megijesztettelek. Én csak így tudok veled, veletek kommunikálni. 

- Csupán ismételni tudnám önmagam. Ez még mindig…

- Hihetetlen?

- Sőt több! – nagyot sóhajtva folytattam – másnak képzeltelek.

- És milyen értelemben?

- Mindenképpen… hát… nem is tudom… másnak. Igazából, amikor a történeteteket először hallottam, egy izomagy csávónak képzeltelek, de amikor a szitakötő mivoltodról hullt le a fátyol, egy nyurga, erőtlen emberkének hittelek, aki könnyen pánikba esik, és ilyenkor nem tud mit kezdeni. De most itt áll előttem… vagyis… egy ember, aki mindkét jellemzőnek a szöges ellentéte.

- Most milyennek látsz?

- Gondoskodónak. Kissé esetlennek. Keménynek. Rettenthetetlennek, mégsem megtörhetetlennek. Életre valónak, mégis törékenynek.

- Értem. Köszönöm, hogy őszinte vagy velem. Tudod, nagyon hosszú idő óta ez az első alkalom, hogy Victorián kívül valaki mással is beszélni tudok. Nagyon hiányzik a társaság – sóhajtott.

- Ebben nem kételkedem. Amikor szitakötő vagy, az emberek hogy látnak a tükörben?

- Szitakötőnek. Ez ugyanolyan szabály, minthogy Victoriát is csak azok láthatják, akinek értő szemük van hozzá. Nos, csupán ezek az emberek képesek engem is embernek látni.

Óvatosan az arcomat törölgetve zavartan felnevettem.

- Tudnék veled találkozni máskor is? Mármint egy pár szót váltani akár, mint most.

- Akármikor. Rejtőznöm kell, mert sokan szeretik lecsapni a rovarokat, de szinte mindig a közeledben vagyok.

- Remek. De még egy kérdés. Szitakötőként is örökké élsz?

- A rovarok egy idő után elhaláloznak, erre célzol? Ha én eszerint, a séma szerint élnék, már vagy 2000szer meg kellett volna haljak. Jó ez így nekem – mosolygott, majd integetve felröppent, és eltűnt a szobából. Az ajtó becsukódott utána, én pedig mérget vettem volna rá, hogy valóban egy csupasz talpat láttam elillanni a küszöbön.

***

A nap fő családi eseményét, a déli étkezést követően szüleim kijelentették, hogy van némi elintéznivalójuk apa cégénél, ami az áthelyeztetést és a felmondást illeti. Amint kitették a lábukat az ajtón, Emmával munkához láttunk. Először besütötte és csatokkal és egyéb mütyürökkel beállította a hajamat, majd ugyanazzal a lendülettel kifestette az arcomat. Furcsa érzés volt, mivel azelőtt még nem igazán volt smink rajtam. Már értettem, miért használják egyesek naponta; hihetetlen önbizalmat és szépérzetet kölcsönöz.

- Ne mozogj! – szólt rám, amikor éppen a szememet húzta ki tussal.

- Ha egyszer csiklandoz?

- Csikizz vissza! Sietni kell! Amint kész vagyunk mindennel, Chris elvisz téged a találkahelyre, én pedig megcsinálom saját magamat is. 

- Ne segítsek inkább?

- Nem kell, köszi. Boldogulok.

További tíz perc volt szükséges, hogy elkészítse a sminkemet. Nem kapkodtam, mivel még bőven időben voltam. A szobám ajtajából már láttam a fekete ruhakölteményt, melyet az este magamra öltök. Rengeteg tervem volt az estét illetően. Én akartam lenni, akit mindenki megnéz. A „fekete özvegy”. Oké, Eliottal volt tervben az éjszaka, de a név tetszett.

Szórakozottan bújtam bele, majd lehajoltam, hogy lábamat a koromfekete lakkcipőbe csúsztassam. Ekkor viszont meghallottam egy hangot, melytől ilyenkor mindenki retteg. Egy hangos reccsenés, egy feszülő tapintás hirtelen megszűnése. Igen, a ruhám elszakadt. Amint kikerekedett szemekkel, félig cipőben a tükörhöz andalogtam, félve fordultam meg, hogy a hátamat is szemügyre vehessem.

- Ne! Ez nem lehet! Pont ma, ez lehetetlen! – mondogattam magamnak, mikor tudatosult bennem a derekán húzódó világosabb átkötéstől majdnem a tetejéig terjedő hasadás – Miért nem a zipzáros változatot vettem meg? – kérdeztem önmagamtól, majd elkiáltottam magam – Emma! Azt hiszem, gáz van! Nagy gáz!

- Mennyire? – hallatszott a válasz az alsó szintről.

- A lehető legnagyobb gáz van!

- Jó akkor, nézzük csak. Elmosódott a sminked, vagy… Te jó ég! – termett a lány a küszöbön, majd mikor meglátta a hosszú szakadást, a kezében tartott üvegpohár a benne lévő itallal együtt hangos csörömpöléssel kenődött szét a padlón. A hangra már a bátyám is felfigyelt.

- Lányok, jól vagytok? – kérdezte, de választ nem kapott. Emma mögém rohant, hogy felmérje a helyzet súlyosságát. Még a tükörből is sokkoló volt az arca.

- Liz, Emm, minden oké? – szólt újra, immár közelebbről. Nemsokára az ajtóban állt.

- Igen, tudom, tényleg sokat híztam tavaly óta. Akkor még nagy is volt…

- Nem a te hibád, mindenesetre ezt most vedd le – vette a kezébe az irányítást Emma.

- De ez volt az egyetlen báli ruhám! Mit veszek így fel? – tiltakoztam. Chris és a lány jelentőségteljes pillantást váltottak, majd a szőkeség szótlanul kirohant a szobából. A bátyám és én a szülői gardróbig követtük.

- Öhm… szívem. Biztos, hogy ez jó ötlet? – aggodalmaskodott Christopher.

- Nem rég beszélgettem édesanyátokkal. Említette, hogy még a dédnagymamátok varrt a lányoknak három csipkés ruhát. Egyet már elrakott Claudiának, de a másik kettőt még magánál tartja. Magyarul itt kell lennie valahol…

A szekrény előtt térdelve szüntelen dobálta ki a ruhákat a gardrób aljából a szülői ágyra, mígnem előhalászott egy világos rózsaszín csipkeruhát. A derekán ennek is átkötés húzódott, de fekete színben.

Még a szavam is elakadt. Csodálkozó szemmel érintettem meg a könnyed anyagot, ami már-már túl elegáns volt egy magamfajtának.

- És én még azt hittem, hogy a szakadt ruha a szép.

- Az is. De ez gyönyörű – mosolygott Chris, majd nekilátott visszapakolni a kidobált ruhákat a szekrénybe. 

Emma utánam sietett, segített átöltözni. Ahogy a tükör előtt állva csodáltam a kézzel varrt varázslatot, szinte elhittem, hogy szép lehetek. Valóban gyönyörű lehetek.

- Azt hiszem, kész vagyunk. A fekete kiegészítők ehhez is passzolnak, és így legalább nem leszel halálangyal.

- Kösz – húztam oldalra a számat gunyorosan.

- Ugyan már! Nagyon szép vagy. De ami azt illeti, a rózsaszínhez nem igazán megy a vörös haj… - viccelődött Christopher.

Egy gyors vizit, hogy minden megvan-e, majd a magas sarkúban botladozva megindultam a kocsi felé. Vagyis csak indultam volna, de a küszöbről még visszafutottam a szobámba. Nem bajlódtam a cipőmmel, ugyanis azt az előszobában lerúgtam a lábamról. Emma kíváncsian és kissé rosszallóan kiáltott utánam, de én elintéztem egy „rögtön jövök”-kel. Az íróasztal elé térdeltem, és kirántottam a helyéről a jobb oldali fiókot. Kicsit sem törődve az így keletkező rendetlenséggel, a teljes tartalmát az ágyamra borítottam. Tisztában voltam vele, hogy le fogok bukni, akkor meg nem tök mindegy? A fülbevalóim közül előhalásztam egy aprócska ezüst kulcsot, amit a fiók hátsó sarkában található zárba illesztettem, felnyitva a titkos második fiókot. Gyorsan kivettem belőle azt, amire nekem szükségem volt, majd a maradék holmival és a titkos rekesszel együtt a tartalma után hajítottam a fiókot magát is.

Magyarázkodásokat mellőzve, cipővel a kezemben pattantam be az autóba. A második sarkon is befordulva sikerült belecsúsztatnom a lábamat a báli cipőmbe. A maradék úton szótlanul a bátyám mellett, miközben megnyugtató érintésekkel nyugtáztam, a fiókom elcsent tartalma a táskámban van.  

- Claudia hol van? – kérdeztem, mikor a napon elmélkedve rájöttem, hogy alig láttam párszor.

- Még ebéd után elment, anyáék elvitték az egyik osztálytársához.

- Értem. Ti mikor jöttök?

- Negyed nyolcra jövünk, ahogy a többi öregdiák – szólt lefékezve 200 méterre az épülettől – nehogy ciki legyen, hogy a bátyád hozott – válaszolt kérdő tekintetemre.

- Csak akkor ciki, ha a szüleim hoznak.

- Héj Liz! - szólt utánam.

- Hm?

- Vigyázz magadra! – szólt búcsúzóul, majd elment.

Útközben igyekeztem természetessé fejleszteni a tudományomat az 5 centinél magasabb sarkú cipőket illetően, ám akármennyire is próbálkoztam, sosem ment tökéletesen. Amikor becsaptam magam mögött a kocsi ajtaját, a kijelző hat óra huszonkettőt mutatott, vagyis még nyolc percem volt. 

A teraszon nem voltam egyedül. Már öt ember várakozott ott rajtam kívül; két pár a kinti asztaloknál beszélgetett, egy fiú pedig a korlátnak támaszkodva bámulta az egyre erősebben világító csillagokat. Nem láttam túl sokat, mivel a lehető legromantikusabb hatás kedvéért erre az időre és erre a helyre lekapcsoltatták az utcai lámpákat, a Napot pedig már majdnem egy teljes órával korábban elnyelte a horizont homálya. 

Úgy döntöttem, átsétálok a balkon másik felére, a bejárathoz közel. Az első pár előtt gond nélkül elmentem, majd az égen merengő fiú mögött is, viszont a második pár felkeltette a figyelmemet. Ismerősek voltak, de nem tudtam beazonosítani őket. Ám amíg a kilétükön merengtem, lábam megingott a számomra hatalmas sarkakat tartalmazó cipőben, és magatehetetlenül vetődtem hátra.

A várt hatalmas csattanás azonban elmaradt. Az egyedül álldogáló fiú villámgyors reflexeinek hála nem estem a földre, ehelyett az ő karjaiban landoltam. 

- Liz? – kérdezte. Félve tekintettem rá, noha pontosan tudtam, ki az.

- Eliot?

- Meg sem ismertelek – csodálkozott miközben felsegített – remekül nézel ki ebben a ruhában.

- Örülök, ha tetszik – pirultam el, majd a fiú átölelt, és úgy indultunk meg a terasz épület háta mögé futó részéhez. Amint elértük az elhagyatott részt, lelassítottunk, majd nagyot sóhajtva szembe fordított saját magával.

- Gondolom sejted, miről akarok veled beszélni – kezdte, mire én bólintottam – Nézd, ami szombaton történt, az… egyszerűen…

- Ne magyarázkodj, kérlek! – állítottam le – az úgy volt, ahogy. Már nem tudunk rajta változtatni, de én nem is akarok.

- Tényleg így gondolod? Csak mert olyan hamar leléptél…

- Én pedig erről akartam beszélni – sütöttem le a szemem, miközben óvatosan megfogtam a kezét – anya ultimátumot adott, hogy búcsúzzak el mindenkitől, mielőtt elmegyünk, de én áthágtam a határait, és megtiltotta a bált. Mint látod, itt vagyok. Fogalmam sincs, mit tervez nekem ezek után, és – mélyet sóhajtottam, majd apró, hűvös cseppeket kezdtem érezni a szemem aljában – és én csak azt akartam, hogy tudd, miután ma este, vagy holnap hajnalban elbúcsúzunk, lehet, hogy már… nem találkozunk többé – fejeztem be immár leplezetlenül is sírva. Kezével gyengéden mégis határozottan törölte le a könnyeket, majd arcomat maga felé fordította.

- Legyen akárhogy, én hálás vagyok neked, amiért eljöttél ide ma este. Ha ne adj Isten, mégis valóra válna a félelmed, használjuk ki az időt, és tegyük felejthetetlenné az estét – zárta le a beszélgetést egy bátortalan csókkal.

Majd kéz a kézben indultunk a bálterembe, hogy találkozzunk a Charlotte – Brian párossal, ahogyan azt előre megbeszélték a fiúk.

Minden pontosan ugyanolyan volt, mit az álmomban. A falak, a díszítés, még a puncs mellett álló poharak is teljesen azonos alakzatban voltak elhelyezve. Egyetlen különbség volt csupán; még senki sem táncolt a parketten. Mivel még nem volt meg a köszöntő beszéd és a nyitótánc, nem volt szabad birtokba venni azt. 

Reflexszerűen követtem az utat, noha Eliot tudomása szerint még meglepetés a számomra, hogy merre tartunk. Az asztalunknál két ember kuporgott, egy – a hajszínét és egyéb sajátosságait leszámítva – kiköpött Eliot volt. A márkás öltöny, fehér ing, mindez lazára engedve, nyakkendő persze sehol. Haja hátranyalva, mégis fiúsan felborzolva. Brian mellett Charlotte ült, haját a fodrász félig kontyba fogta, félig pedig felcsatolt tincsei lógtak alább a fejéről. Egy könnyed, kék ruhát viselt, melyre fekete csipkebetétet varrtak, a kiegészítők terén pedig ő is a feketék mellett döntött. 

- Sziasztok! – ugrott elénk rögtön Bar, „tesós pacsival” köszöntve a mellettem tanácstalanul álldogáló fiút. Míg a srácok váltottak pár szót, odacsúsztam Charlotte mellé.

- Angela kivel jön?

- Öhm… szerintem legyen meglepetés – mosolygott – amúgy szép vagy.

- Köszi, de a nyomodba sem érhetnék.

- Liz.

- Tereljünk. Na szóval? Mi történt, míg én remeteségre voltam ítélve?

- Nem pasizott be, ha erre gondolsz – kezdte kifejteni a témát, amit én egy vicces kis féloldalas mosollyal nyugtáztam.

- De hát nem is volt kötelező párral jönni.

- Az már igaz, de… Időközben Lori és Ben eléggé egy hullámhosszra kerültek.

- Na ne!

- Na de. És akkor már Cody sem akart agglegényként ide jönni. De tisztázták, hogy csak barátok.

- Na ja. De na! Elég a „ná”-kból.

- Nem én kezdtem! – emelete fel két kezét, mire jóízűen nevetni kezdtünk.

- Hé, Liz. Ott van a magányos szőkeség – mutatott valahova a terem másik felébe.

- Ki?

- Jaj, hát Cody! De akkor hol van Angela? – kérdezte Char a nyakát nyújtogatva. Reflexből vágtam volna rá, hogy talán a párjával, de ekkor megláttam a keresett lányt. Charlotte épp a másik irányba nézelődött, tehát ő nem lehetett szemtanúja az eléggé feltűnő jelenségnek.

- Azt hiszem, én látom – tört ki belőlem a határtalan kacagás, amint a lány még közelebb ért. Angela rövid, sárga ruhát viselt. De nem egyszerű sárgát. Ha valaki távolabbról nézte, sőt, akár közelebbről is, felfedezhetett benne egy népszerű rajzfilmfigurát. Angi SpongeBob arcát húzta magára az estére. Haja a megszokott módon hullt a vállára, és a zöld oldaltáskától a füléig fülhallgató húzódott, míg lábát szintén zöld, a tőle elvártnál ünnepibb cipőbe csúsztatta.

- Angi!- visított fel Charlotte, a kelleténél talán egy picit hevesebben.

- Neked is szia – vigyorgott – és neked hogy tetszik a ruhám, Liz?

- Egészen… különleges. 100% te! – dadogtam hülyén mosolyogva. 

Nem is nagyon taglaltuk tovább a ruha témát. Angela velem szemben foglalt helyet, mellettem két helyet kihagyva Eliot és Cody számára. Kis idő múlva Lucy is megérkezett. Fekete, kurta szoknyája egy kirívóan rövid ruhához párosult. Természetesen Lionel oldalán érkezett. Az igazat megvallva örülök, hogy nem az én oldalamra ültek. 

Ahogy lassan közeledett a 7 óra, a fiúk – Eliot Brian és Cody – is csatlakoztak hozzánk. Ugyan csupán nyolcan voltunk, látszott, ki kit nem lát szívesen az asztalnál, s csak remélni tudtuk, hogy nem hatalmasodnak el felettünk az ellentétes érzelmeink. Egy perccel egész előtt egyszerre álltunk fel, hogy a megnyitót láthassuk/hallhassuk. A tömegben ez aligha tűnt lehetségesnek, de Charlotte jóvoltából ketten előre jutottunk. Első sorból, premier plánban nézhettük végig a kissé elhúzódott ünnepséget, melyet az öregdiákok bevonulása követett. A sor közepén megpillantottam Christ, amint egy szőke, vékony lányt kísér, kit hosszú, lila ruhába bújtatta. Emma.

Körülbelül fél órával később Char és én gyanútlanul szambáztunk ki kettecskén a táncparkettre, hogy őrültségünkhöz mérten ott is tiszteletünket tegyük. 

Ám egy nem várt meglepetéssel kellett szembenéznünk. Épp ekkor lépett be az ajtón egy hármas fogat. Élükön Missyvel a három, magát bálkirálynőnek képzelő alak magabiztos léptekkel viharzott át a táncterem, hogy aztán megvető pillantásokkal kísérve megálljanak előttünk. A „főhős” balján nem nagy meglepetésre Catlin ontotta magából a gúnyt, de a másik oldalon egy magából teljesen kivetkőzött személy állt. vagy mindig is ilyen volt, csak én ismertem félre? Mindenesetre Lori is ugyanolyan fehér ruhát viselt, mint Cat, Missy pedig ugyanez rózsaszín változatát. Míg ők magukra próbálták felhívni a figyelmet, tekintetemmel Bent kerestem. Ha állítólag Lorival jár…

- Sziasztok – köszönt bájmosollyal Missy.

- Sziasztok – próbáltam természetesnek hatni – hogy érzitek magatokat?

- Áh remekül, köszönöm. Tudod, jobb így, pasik nélkül – vetett néhány becsmérlő pillantást a hátunk mögé. majd folytatta, mintha csak ketten lennénk – Bent is le kellett koptatni. Most kint várja a meg sem rendelt pizzát.

- Pizzát? Egy bálra? – vontam fel a szemöldökömet.

- Azt a szerencsétlent mindenre rá lehet venni. Jó választás, Lori.

- Igaz ez? – fordult Char az imént dicsérthez – csak szórakozol vele?

Lori bizonytalanul nézett fel mentorára, aki hatalmas elvárásokat ruházott a bunkóságban gyakorlatlan lányra egyetlen határozott pillantással. Az a fehér ruháját csavargatva felelt.  - Igaz.

- Ez esetben óriásit csalódtam benned – szólt Charlotte, majd sarkon fordulva elviharzott. Egyedül maradtam a három hárpiával. Noha Catlin ez idő alatt meg sem szólalt, tudtam, az ő szándékai mások. Ő csendben támad. 

- Öhm… Én azt hiszem, most megyek. Jó bulizást. Egyébként tetszik a ruhátok – mondtam kevés bájjal, majd barátnőm nyomába eredtem. 

Szinte biztosra vettem, hogy az esténk tökéletesen el van rontva, de megfeledkeztem valamiről. A szemem kikerekedett, s összerezzentem, amint felcsendült a kedvenc számom. Az már szinte nem is okozott meglepetést, amikor Eliot táncolni hívott.

Pontosan, minden részletében ugyanaz volt az egész tánc, mint álmomban. Ugyanakkor botlottam meg, ugyanakkor léptem majdnem a lábára, ugyanakkor jött nekünk egy ismeretlen srác. Eliot is pontosan ugyanúgy marasztalt. S én maradtam.

Amint meghallottam a számot, ereimet elöntötte a forróság, s tudtam, itt az én időm. Nagy levegőt vettem, s megpróbáltam többnyire összeszedni magam. Egy lassú szám volt, ami alatt tökéletesen lehet beszélgetni. Vagy egyebeket csinálni. Épp amikor belekezdtem volna, félbeszakítottak. De nem úgy, ahogy vártam volna.

- Liz. Amit mondtál, az igaz? Mármint, lehet, hogy nem fogunk már találkozni?

- Sajnos, és…

- Akkor kérlek – szakított félbe – fogadj el tőlem valamit. Remélem, nem veszed megbántásnak, mivel tőled kaptam de… - nagyot sóhajtott. – Úgy érzem, ez a legjobb módja annak, hogy szavak nélkül is tisztában légy az érzéseimmel, és mindennel. Ebben az egy kis tárgyban benne van minden. És amíg ez veled van, együtt leszünk, akár több száz kilométer távolsággal is. Együtt – mondta, majd a zsebéből előhúzott valamit, és a tenyerébe szorította, hogy aztán kézfejemet összezárva rákulcsolja az övét, s belegyömöszölje az ajándékot, s kezemre puszit nyomjon.

- Köszönöm. Tényleg köszönöm. De most én jövök – a becsomagolt ajándékot a táskámba csúsztattam, s elővettem azt, amit én készültem. Szemem sarkából zúgolódásra lettem figyelmes. – Én is valami olyasmit szeretnék adni, amit korábban tőled kaptam. Tudod, ehhez két ember kell, és én csak egyedül vagyok – kezdtem bele, majd sietősebb tempóra kapcsoltam, mivel a tömeg forrongása egyre erősödött, ami nem sejtetett jót.

- Mire célzol?

- Tudod, a nyár azon szakaszára már biztosan nem leszek itt, és nem akarom, hogy kárba menjen, és…

És megláttam a megtestesült rémálmomat. A felbőszült tömeg legfőbb mozgatórugója, az újonnan legősibb ellenségemmé vált anyám volt. Még mielőtt bármit mondhattam volna, a családom alfanősténye karon ragadott, s elhurcolt. Ez az én szememben pontosan ugyanolyan hatást keltett, mint amikor az álmok vászna hullt alább. De ez a valóság volt. 

Akármennyire is próbáltam, egyre gyakrabban veszítettem el az egyensúlyomat. Chris sietett a támogatásomra, aki Emmával együtt próbált rajtam segíteni. De szinte hiába. Mert minden eddig mulató ember, diák, de még a tanárok is csendben figyelték a szó szerinti kitoloncolásomat a teremből.

Szép kis búcsú volt ez az iskolától, az osztályomtól, a várostól… Kielégítő búcsú a barátaimtól, s Eliottól…