14. Fejezet; Citromból limonádé

Sziasztok!

Mikor felléptem a blogra, meglepetten vettem tudomásul, hogy már !!13!! napja nem raktam fel frisset!

 Eszméletlen, mennyire elfeledkeztem a rész felrakásáról! 

Ám egy kellemes meglepetés is ért. A látogatások száma elérte az !!5000!!-et! Nagyon-nagyon köszönöm, ti vagytok a világon a legjobbak! ^.^ 

 Éppen ezért szükségem lenne a segítségetekre. Ami azt illeti Még nem jutottam dűlőre Liz báli ruháját illetően. Ugyan sikerült a kört leszűkítenem pár darabra, de valahogy... nem tudok dönteni. A menüsorba még a mai nap folyamán fogok rakni egy "szavazás" fület, ahová feltöltöm a lehetséges ruhákat megszámozva. Itt egyszerre több kérdés is lesz, de a részleteket majd ott. (A szavazás közvélemény kutatás formájában a z oldalt lévő sávban lesz megtalálható)

Most el lehetne kezdeni, hogy nem tudom eldönteni, hogyan alakuljon a történet, nem vagyok biztos a részletekben, és ezért rakok ki ilyeneket. Az igazság viszont csak annyi, hogy nekem nagyon is számít az olvasóim véleménye, a TI véleményetek!

Ó, már megint mennyit írtam... xD Komihatár nincs. Megpróbáltam lázadós számot választani. A kép nemigazán a fejezet tartalmához, sokkal inkább a címéhez passzol. Egyébként szerintem ez nem egy falatrengető rész lett, de kellett egy ilyen is, hogy kellően beharangozza a bálit, ami a Valóra Vált Álmok történelmében a legdrámaibb fejezetnek ígérkezik.

 Jó szórakozást!


Puszi: ☆ Vadóckaa ☆

Mi is az a szerelem? Szavakba nem önthető boldogság, melynek érzésén egy másik emberrel is osztozol. Földöntúli reményekbe és édeskeserű gondolatokba tuszkolt démoni mámor, ami a hatalmába kerít, ha akarod, ha nem. De ki is lenne az, aki tiltakozna ellene? 

Én biztosan nem, tehát amikor Eliottal az emelvényen félig fekve, félig ülve elcsattant az első csókom/csókunk, semmi más nem érdekelt. Ugyan ott volt az a sok riporter a megannyi kamerával, melyekből még a sisakunkra is jutott, az óriási zajt okozó látványeffektusok, a már ránk szálló este a tengernyi fényes csillaggal és az ezüstként ragyogó Holdkoronggal, valamint testünkre víztől és sártól ázott tapadtak, semmi nem számított. Csak három dolog létezett abban a pillanatban; én, Ő, és ez az érzés, noha tudtam, ez lesz a végzetem.

De mint ahogy annak lennie kell, ezt a pillanatot is megzavarták, ezt az illúziót is porig rombolták. Riasztó gyorsasággal csöppentem vissza a való világba. 

Zavartan pislogva néztem a fiú mély, szürke szemeit, amik némi bátortalanságot tükröztek. Pár, órának tűnő másodperc múlva észhez tértünk, s egymást támogatva álltunk fel. Amint tudatosult bennem, amit lent látok, elment a kedvem a boldogságtól. Hiába tükrözött Jane, Deryck, Charlotte, Brian, Charlotte, Emma, Chris, apa és a stábtagok arca örömöt, boldogságot, vagy egyéb vidám érzelmet, édesanyám szemei mindezt felülmúlták, sőt! Szúrós tekintete elmémig hatolt, ahová befészkelte magát, és kitöltötte szívem miden zugát. Gondolni sem mertem rá, milyen érzés lesz otthon szemtől szemben leülni vele, és megbeszélni a dolgokat; vagyis megvárni, amíg kiszabja a megfelelő hosszúságú büntetést.

Mintha burokba léptem volna. Az események ugyanúgy folytak, de nem jutott el az agyamig. A környezet lassított felvételben haladt, én pedig hasonló tempóban próbáltam közelebb kerülni a családomhoz. Könnyed mozdulattal csatoltam le magamról a hámot, majd igyekeztem csatlakozni a Koper család többi tagjához. Mondanom sem kell, édesanyám vezette a sort, amint melléjük értem. Harcias, erőteljes léptekkel indult el, olyanokkal, amilyeneket még sosem láttam tőle. 

A családi furgonban leghátul ültem. Egyedül. Előttem Chris Emma és Claudia foglalt helyet, noha eddig nem is tudtam, hogy a húgom is velük tartott. Apukám vezetett, mellette pedig anya ült, aki szabályos időközönként újra meg újra rám szegezte dühtől áztatott tekintetét, megfosztva ezzel egy pillanatra tőlem a levegővételi, illetve szívem kalapálásának jogát.

Otthon sem volt sokkal könnyebb. Ugyan a família legnagyobb része könnyedén túltette magát a történteken, a máskor nem túl alfahím szerepű édesanyám mindenkire rányomta a mogorva hallgatás és ideges szorongás bélyegeit. 

- Kislányom, beszélnünk kell – állt elém kimondva a már rettegett, de várt kérdést.

- Tudom- fordultam felé.

Édesanyám elsétált mellettem, megcélozva apu dolgozóját, ami épp üresen állt. Benyomta az ajtót, és villanyt kapcsolt, majd leült az íróasztal mögött álló bőr karosszékbe. Állával a kényelmetlen kinézetű, fekete ülőalkalmatosság felé bökött, ahol anyám kérésének engedelmeskedve foglaltam helyet. Haját idegesen igazgatva próbált táncolni az idegeimen.

- Öhm… anya. Akkor… ?

- Ó, persze kislányom, csak tudod, azt gondoltam, nem bánod, ha kissé megváratlak. Mivel te is napokat várattál minket! – bújt ki a szög a zsákból – az utóbbi időben alig láttalak.

- De mindig tudtad, hol voltam! Nem szívódtam fel.

- Tévedsz, ha azt hiszed, hogy kényed-kedved szerint járkálhatsz, ide-oda, úgy ténferegsz, ahogy csak akarsz – fordult el, meg vissza a karosszékben. 

 - Bármire képes lennék, hogy minél kevesebb időt kelljen itthon töltenem – néztem rá szúrós szemekkel.

- Csak nem szökéssel fenyegetőzünk? – kérdezte bájos hangon, mire lehajtott fejjel feleltem.

- Nem. De csak Claudia miatt. Nem akarom egyedül hagyni.

Édesanyám szemében hosszú idő óta először együttérzést és némi szomorúságot pillantottam meg. Tekintetét lassan, kimérten emelte rám a komor hangulatú szoba szemközti faláról. Mélykék írisze halványan csillant a koszos ablakokon át beszűrődő koraesti fényben.

- Hogy érted azt, hogy egyedül hagynád?

- Chris már felnőtt, saját élete van, ő kiesik a képből. Ha elváltok, apa is stornó. Te pedig, ha tényleg beáll az előbb említett helyzet, túlságosan elfoglalt és gondterhelt leszel, hogy kellő figyelmet tudj fordítani rá. Szóval maradok én. 

- Ebben van igazság, de ne tereld a szót. Kezdjük az elején. Mégis hogyan képzelted, hogy ennyi ideig haza sem teszed a lábad? – kérdezte nyugodtabb hanggal.

- Nem bírom ezt a hangulatot, ami itthon uralkodik – ingattam meg a fejem.

- Pedig jobb, ha hozzászoksz – mondta alig hallhatóan.

- Tessék?!

- Jól hallottad – mosolygott kajánul – szobafogságot kapsz további intézkedésig.

- Ezt nem mondhatod komolyan!

- Ó, dehogynem! – válaszolt édeskés hangon. Hirtelen újra lángra kapott bennem a parázsló indulat, a szunnyadó düh. Gyilkos pillantással meredtem a velem szemben kirívóan bámuló anyámra.

- És a bál? – kérdeztem remegő hangon, miután rémülve dőlt rám a felismerés.

- Természetesen tiltva van.

- De ez az utolsó bálom! És… - Eliottal mennék tettem hozzá magamban, de jobbnak láttam, ha anyám előtt elhalkulok.

- És?

- Nem mindegy az neked? – bukott ki belőlem a könnyeimmel küszködve – úgysem foglalkozol semmit azzal, hogyan érzek, mit érzek.

- Tévedsz. Igenis érdekel. És tudom, így lesz a legjobb. Hidd el!

- A legjobb az lenne, ha adnál még egy utolsó estét! A keddi estét. Ígérem, bármit megteszek, csak…

- Nem! – vágott a szavamba könyörtelenül – összefoglalva tehát; nincs bál, nincs barátok meghívása, nincs bandázás, és az orrodat sem dughatod ki a házból! Megértetted?

- Meg – mondtam lemondóan.

- Ó, még mielőtt elfelejtem – fordult issza az ajtóból – az internetelérés megtagadva, a telefonodat elkoboztam. Nem indíthatsz vagy fogadhatsz hívást sem a közös telefonról, és másét sem kérheted el! – mondta, majd kisétált a szobából.

Nem hagyott maga után mást, csak a szívszaggató tudatot, hogy soha többet nem találkozhatok a barátaimmal. Briannel, Charlotte-tal, Eliottal. Reménytelenül, könnyektől áztatott arccal tápászkodtam fel, és indultam meg a szobám felé. Nem lepődtem meg, amikor az íróasztalon nem találtam semmit. Furcsa volt az üres hely, a számítógép, a telefon, a kommunikáció és közösségi cyber élet hiánya.

Az ágyam lábához telepedtem. A tükörre pillantottam, de azon nyomban el is kaptam a fejem. A kép, ami visszameredt rám egyszerre volt visszataszító, szánalmas, nyomorult és sajnálatra méltó. Hiába is tagadtam volna, ez voltam én. 

Átöltöztem pizsamába, és bebújtam az ágyba. A puha matrac, a párnák sokasága, és az évszakhoz talán már túlságosan meleg paplan hármas együtthatója kellően ontotta magából az otthon szeretetét. Elkeseredve temettem arcom az ázott ágyneműgarnitúrába, hogy aztán egy velőtrázó sikollyal próbáljam meg kiadni magamból az összes érzelmet és keserűséget, ami a napokban a szívemre telepedett.

- Kicsit hangos volt, a végén még lebuksz – hallottam egy bájos női hangot az ágyam túlsó széléről. Hátra sem kellett néznem, hogy tudjam, Victoria ül ott, a valószínűleg Seamus is a közelben van.

- Ki kellett adnom valahogy – válaszoltam arcommal még mindig a párnát nedvesítve.

- De mégsem sikerült.

- Mit tehetnék? – tornáztam fel magam az ágyon, majd ősanyámmal szembe fordulva törökülésbe helyezkedtem, hogy aztán ebben a pozícióban igazgassam meg rakoncátlan vörös tincseimet, melyek makacsul tapadtak az arcomra.

- Hihetnél édesanyádnak.

- Komolyan? Csak a legjobbakat akarom! Bízz bennem! Ez a te érdeked! Így lesz a legjobb! Ugyan, már, sablonos szöveg, disznószájba való moslék!

- Hé!

- Bocsi, ideges vagyok – mélyet sóhajtva folytattam – én ebbe bele fogok őrülni!

- Dehogy fogsz. Most pontosan mi a célod?

- Meglátni a fényt az alagút végén, ami lehetőleg nem ad ki kamiondudához hasonló hangokat.

- Mióta lett neked ennyire fárasztó humorérzéked? – kérdezte kajánul vigyorogva.

- Ezt hozza ki belőlem az idegesség.

- Érdekes. A legtöbb ember ilyemkor magába fordul és sírógörcsöt kap, lapáttal tömve magába a fagylaltot, miközben bőg a latin-amerikai szappanoperákon – magyarázta hevesen gesztikulálva, és értetlenül kíváncsi szemekkel vizslatva szobám egy éppen üres szegletét. Meglepetten vettem tudomásul, hogy Victoria nem látszik a tükörben. A háta mögött tisztán láttam a fenyőkerettel ellátott fényvisszaverő üvegdarabot, amiből azonban csupán egy vörös, kócos hajú lány kerek szemei meredtek vissza rám.

- A legtöbb embernek nincs egész mágikus világban ismert ősanyja, óriási hatalma, sem katasztrofális emberi családja – dőltem hátra, melynek erejére a párnák egy része a hajammal együtt emelkedett meg, hogy aztán együttes erővel hulljanak az arcomba – de én nem vagyok „legtöbb ember”.

- Pontosan. Sokkal több dologra vagy hivatott, de előbb a saját életedet kell elrendezned. 

Rémülten kaptam fel a fejem a párnák rejtekéből, mire a homlokomon nyugvó kispárna vidáman bucskázott le a mellkasomra.

- Milyen dolgokra? – kérdeztem kigúvadó szemekkel.

- Minden a maga idejében – intett le egyszerűen. 

Államat a mellkasomra szorítva bámultam üres tekintettel a szobába beszálló szitakötőt, kiről tudtam, Seamus az. Ép elmével arra számítottam, neki sem lesz tükörképe, de nem így lett. A bútordarab előtt elrepülve egy megkínzott, keserű lelkű férfit láttam a tükör túl felén sétálni. Lélegzetvisszafojtva ültem fel és követtem tekintetemmel az apró rovart.

- Ez … ez normális? – kérdeztem ujjammal Seamusre mutatva.

- Ó, megláttad a tükörképeket.

- Mert téged nem látlak, de Seamus emberi formájában tükröződik.

- Biztos, hogy én láthatatlan vagyok? – kérdezte a tükör elé sétálva.

A mozgásával egyetemben egy eddig a takarómba burkolózott barnás szőrű bolyhos macska ívelt kecsesen a tükör elé.

- Macska?

- Pontosan – mosolyodott el – és te is ez leszel.

- Mikor? Hogyan? És…

- Lassabban a kérdésekkel. Majd ha eléred azt, amit el kell.

- Hát ezzel nem mondtál el sok mindent – ingattam meg a fejem.

- Édes lányom, nem akarlak ezzel is terhelni! Elég lesz csak akkor, ha eljön az ideje.

- Ha eljön az ideje, ha eljön az ideje! De honnan tudjam, hogy mikor jön el az ideje? – förmedte rá.

- Hidd el, addig még sok időd van. De inkább most pihenj. 

- Ó, ugyan! Miért kéne? Nappal úgysem csinálhatok semmit, éjszaka meg legalább tudok veletek beszélgetni.

- Én tudnék egy tippet adni, mit csinálhatnál.

Figyelemmel követtem, amint lobogó, barna hajával a szekrényemhez sétál, és könnyed mozdulattal feltárta azt. Karcsú alakjával kis híján elbújt a kétszárnyú antikolt hatású gardróbban. Néhány másodperc keresgélés után kiemelt egy fekete nejlonzsákba csomagolt karfára bújtatott szettet vett elő.

- Ugye tudod, mi ez? – kérdezte.

- Persze. De nem lesz rá szükségem.

- Tényleg? Én nem úgy ismerlek, mintha ez téged ennyire hidegen hagyna.

- Hm. Talán igazad van – mosolyodtam el, és Victoria mellé sétálva lehúztam a zipzárt a tisztítószalon csomagolásán, szemeim elé tárva a csillogó selyem és ragyogó szatén mesteri keverékét. A lágyan csillogó anyag látványa is mesés volt a harmonizáló színekkel és hozzáillő kiegészítőkkel.

***

A vasárnapot duzzogva töltöttem, ahogy a hétfőt is, egészen ebédig. Mivel még körülbelül egy hónapig Emma állandó lakótárskánt volt jelen a Koper család életében, így a családi lakomán is lehetett rá számítani. Hogy enyhítsek édesanyám lankadni nem akaró ellenszenvén, segítettem a szőke lánynak a mosogatásban.

- És mentek Chris-szel a bálba? – kezdtem bele, amint a família többi tagja felcaplatott a lépcsőn.

- Igen, már a ruhám is megvan. És te? Tényleg kihagyod?

- Ami azt illeti – pillantottam lopva a nappaliba, hátha ott maradt valaki -, eszemben sincs. Azt reméltem, ha kocsival mentek, marad még egy hely a számomra.

- Mondtam, hogy ránk bármikor számíthatsz – mosolygott, és mosószertől habos kézzel simított egyet a hajamon – és azzal a fiúval nem akarsz beszélni?

- Mégis hogyan? Elkobozták a mobilom és…

- Itt az enyém – ingatta meg előttem érintőképernyős ultramodern készülékét.

- Tényleg szabad? Végül is nem kértem, szóval nem szabályszegés.

- Hát persze! És a sminked és a hajad miatt sem kell aggódnod – kacsintott rám.

Hálásan mosolyogva kezdtem bepötyögni a már kívülről ismert számot, amikor Emma a kezét megtörölve elhaladt mellettem és az udvarra indult.

- Ha kell, őt is el tudjuk vinni – szólt vissza, majd az ajtó halk becsapódását követően teljesen egyedül maradtam a lakás alsó szintjén. 

Három csengés után kíváncsi hang szólt bele a vonal túlsó végén.

- Haló?

- Szia, Eliot! Liz vagyok.

- Szia, Hercegnő! Miért nem a sajátodról hívtál?

- Elkobozták a… úgyis tudod, mi miatt – legyintettem, noha tisztában voltam vele, hogy a fiú nem láthatja. A hercegnő megszólításra kevéske pír úszott az arcomba.

- Persze, értem.

- Azért hívlak, mert igaz, totális szobafogságra és elszigeteltségre vagyok ítélve, de ugye áll még a báli meghívó?

- Természetesen – hallottam Eliot vidám válaszát, ahogy a készülékbe szuszogott – de nem azt mondtad, hogy szobafogságban vagy?

- Bízd azt ide! A lényeg, hogy meg kéne beszélni, mikor és hol találkozzunk. Esetleg érted mennyünk?

- Hm. Szerintem a szüleim bevisznek. A buli hétkor kezdődik. Olyan fél hét fele, ha találkoznánk a Club-Love teraszán?

- Tökéletes – mosolyogtam, máris elmerengve a másnap estén. Fények, magas sarkú cipők, szép ruhák, tánc, puncs, ami elengedhetetlen, és romantika az esti holdfényben a csillagok alatt… kezemmel hessegettem el a gondolatban körém gyűlt rózsaszín felhőket, hogy ismét a fiúra bírjak figyelni – mit is mondtál?

- Azt kérdeztem, milyen színű nyakkendőt vegyek fel? Csak azért, hogy passzoljon hozzád… - mondta félénken, mire én felkuncogtam.

- Nem segítek, mert azzal elárulnám, milyen színű lesz a ruhám, azt pedig nem szeretném. Legyen meglepetés! – kúszott felfelé a szám széle, miközben a konyhapultnak támaszkodva a kopott márvány felületet, és a bele karcolódott, vagy direkt karcolt jeleket, emblémákat vizslattam.

- Ahogy akarod. De azért viszek tartalékot, ha nagyon melléfognék. És még mielőtt elfelejtem; eszedbe se jusson jegyet venni! Az legyen az én dolgom.

- Oké – nevettem fel, amikor lépteket kezdtem hallani a szülői háló felől – nézd, Eliot, én most lerakom. Majd még beszélünk, szia – hadartam el egy búcsú félét, majd a fiú válaszát meg sem várva nyomtam ki a hívást.

A pultnak vetve a hátamat kikerekedett szemekkel próbáltam higgadtnak tűnni, amikor legnagyobb meglepetésemre Chris mosolygós arcába ütközött a tekintetem. A kopott kék póló és fekete halásznadrág keveréke hűen tükrözte divathoz való érzékét.

- Nyugi, csak én vagyok – mosolygott, mire én megnyugodva fújtam ki a levegőt.

- Alaposan rám hoztad a frászt. 

- Ennyire ijesztő volnék?

- Csakis!

- Egyébként megbeszéltétek Emmával a bált?

- Igen, köszönöm – bólintottam.

- Igazán nincs mit. Ilyenkor van a legnagyobb szüksége a lázadó huginak egy kis támogatásra.

- Ezt észben tartom, míg Clau is eléri ezt a kort – mondtam, mire halovány bánatos fátyol telepedett a szóváltásra. Ugyanis eszünkbe jutott, Chris akkorra már szinte biztosan nem lehet velünk. A gondolat maga már szívet tépő volt, de testet öltött formában maga pokol. Keserédes mosollyal az arcán a bátyám kiszivárgott az ajtón, mire én újból egyedül maradtam. 

A szőnyeg borította lépcső félig-meddig elnyelte a lépéseim zaját, de a már kiszolgált vöröses zöldes kárpiton a megannyi futó talp nyoma itt-ott fehérre koptatta az egykoron díszes szövetet. Chris szobája fenyőfa ajtót kapott, amit a lakk sötétbarnává varázsolt. A bútorlap halkan nyikorogva nyílt ki előttem. Némán az ágyra tettem Emma mobilját, majd sarkon fordulva a saját szobámba siettem.

A nejlon zsákból kivéve a ruhámmal a tükör elé siettem, és magam elé tartva próbáltam elképzelni, hogyan festhetnék benne. Éppen visszafele indultam, hogy a fogasra visszaakasztva a szekrény előlapjára lógassam, amikor a szemem sarkában megláttam egy sötét szőrű cirmost.

- Victoria – kezdtem mosolyogva.

- Igen?

- Minek köszönhetem ily hamar a látogatásodat?

- Csak látni szerettem volna, milyen csinos leszel a ruhádban.

- Arra még holnapig várnod kell – fordultam vissza a gardróbomhoz, ahol a felső polcra egy kupacba gyűjtöttem a kelendő kiegészítőket, a cipőmmel egyetemben.

- Kár. De tudod, nagyon szép leszel.

- Köszönöm. Bár ebben lenne mit megkérdőjeleznem. Mindegy is. Akkora szívás ez így – dőltem hassal az ágyra, ahol most a szokással ellentétben nem volt megigazítva a paplan.

- Micsoda? 

- A szobafogság, meg ez a… ez a karantén. Tudtommal nem vagyok fertőzően halálos beteg. Maximum fertőzően és halálosan idióta – epés megjegyzésemen Victoria jót kacagva folytatta.

- Én azért még mindig édesanyád pártját fogom, de ha egyszer nem engedsz a makacsságodból…

- Abból az egyből soha. Meg még van egy-két dolog, amitől nem tágítok – tornáztam fel magam, majd az állam alá húztam a térdeimet – ez én vagyok, és ne javítson belém senki!

Emmával letisztáztuk a smink és fodrászügyeket, valamint hogy a továbbiakban se zavarhasson meg minket senki, és hiba nélkül eljuthassak a bálba.

Hálától telve hajtottam fejem a puha párnára, és húztam az államig a selymes paplant, miközben csupán egy gondolat járt a fejemben; Bármit, egy utolsó éjszakért!