8. Fejezet; Szívhez szóló ajándék

Sziasztok! 

Hát íme, meghoztam ezt a részt is.

Még egyszer bocsi a késésért, de higgyétek el, nagyon jó okom volt rá!

Hogy mi? Az még maradjon az én titkon, de ígérem, előbb utóbb ki fog derülni.

Annyit azért elárulok, hogy egy meglepetéssel készülök nektek.

A többi a jövő zenéje...

De itt sem tétlenkedtem! Amíg az új részen és a "meglepetésen" dolgoztam, újítottam a blogot.

A kinézetét nem, az igaz. De például két új modulra tettem szert.
Továbbá a blog oldalakat* is csináltam, amit a chat alatt találtok meg.

Ráadásul a fejezetek alatt most már szavazni is tudtok az az adott rész jellemére.

*Eddig négy linkre kattinthattok. Megtaláljátok a fejezetek listáját, a blog főcímdalát(!) és némi előzetest az új részről/részből. A jövőben ez még pár oldallal ki fog egészülni, pl.: szereplők.

Nem is szaporítom tovább a szót! A komment-limitem most 7 hozzászólás!

Puszi: Vickyke

Leírhatatlan érzések tömkelege furakodott egészen elmém legmélyére. Ha mégis megpróbálnám kifejezni önmagam, talán ilyen eredményre jutnék; Rettegés. Borzongás. Csodálat. Földön túli öröm.

Féltem, de mégis gyönyörködni akartam. A szívem a torkomban dobogott, mégis késztetést éreztem egy kis túrára az… álomlelkemmel. 
 
Hiába tudtam immár –majdnem- mindent az „eredetemről”, nem voltam biztos magamban. A tudatlanság néha áldás.
 
Eddig természetesnek hittem a magam fajtáknál, vagy inkább az embereknél, most meg kiderül, hogy ez egy több mint különleges adottság.
 
Apró lökések rázták meg a talajt, amin feküdtem. Nedves, puha felületet érzékeltem a fejem alatt. Mivel a taszigálás nem hagyott alább, kénytelen voltam felnyitni a szemhéjamat. Gwen világos szempárába ütközött a tekintetem.
 
- Kelj fel!- hajtogatta a lány- Kelj már fel!
- Jól van, jól van! – dörzsöltem meg a szememet, amitől az öklöm is nedves lett. 

Feltápászkodva vettem észre, hogy az egész párnám úszik a vízben.
- Csőtörés volt?- kérdeztem kómásan, mire ráeszméltem, hogy csak az ágyam felső része ázott el.
 
- Nem- pillantott rám kétségbeesetten- egész este sírtál. Hangtalanul, némán sírtál.
 
- Hogy mit csináltam?- ültem fel az ágyon. A hajam, az arcom, de még a pizsama felsőm 2011-es jótékonysági napokat hirdető felirata is sötétebb árnyalatú lett a könnyeimtől.
 
Kiteregettem az ágyneműt, reménykedve a gyorsabb száradásban, majd összeválogattam egy viszonylag tűrhető ruhapárosítást. Vászon, farmer hatású nadrág és egy rózsaszín póló kék mintákkal. Mindezt Gwen kerek szemekkel nézte, mintha azt várná, mikor bőgöm el magam megint.
 
A fürdőben alaposabban szemügyre vettem magam. Valóban pirosak voltak a szemeim, amik az esti könnyzivatarról árulkodtak. Az egész fejem úgy nézett ki, mintha most léptem volna ki a zuhany alól. Egy törölközővel megtöröltem a hajamat, majd kifésültem. Magamra erőltettem egy elfogadható arckifejezést, és visszamentem a szobába. 
 
Szobatársam egy rajzlap fölé görnyedve rajzolta az íves vonalakat.
- Az esti dolognak… - kezdte halkan – van köze a tegnapi beszélgetésünkhöz?
- Nem tudom- néztem rá- őszintén! Halványlila gőzöm nincs.
- És Victoriához?
- Bár tudnám- ingattam meg a fejem, majd többé-kevésbé rendbe raktam a bőröndöm környékét.
 
De eszembe jutott valami. Az átnedvesedett pólót a kezemben tartva álltam fel.
- Gwen?
- Hm?- válaszolt a lány.
- Tegnap… Amikor te már aludtál. Vagyis úgy láttam.
- Mi volt akkor?- emelte fel fejét a rajzból.
- Láttam egy… Hát igazából nem is tudom mit, vagy kit.
Kerek szemekkel hallgatott.
 
- Hideg szél töltötte be a helyiséget és egy fehér felhőből…
- Na nee!- szakított félbe- hogy nézett ki?
- Karcsú volt… Hullámos hajjal, azt hiszem barna színű lehetett. Szakadt volt a ruhája, mint valami rongy.
- És mondott valamit?
 
- Azt, hogy „hiányoztál”. Ja és integetett.
- Csajszi. Te tegnap láttad Victoria szellemét.
Teljesen ledermedtem. Szellem?! Az… lehetetlen.
Leültem az ágyam szélére. Holtsápadttá vált arcom mozdulatlan meredt a semmibe.
 
Felderengtek bennem a szavak, amik állítólag utolsó leheletként hagyták el ajkait: „Ha kínoztok, vagy bántotok, az a lelkemben nem tesz kárt. Viszont az emberi lét önmagában nem érdemel szánalmat. A szellemem így is örökké élni fog!”
 
Főleg az utolsó mondat volt a mérvadó. Ezeket komolyan gondolhatta? Bár az ő helyzetében az embernek nem igazán van kedve viccelődni. És miért pont most jött el? És miért pont hozzám? És „hiányoztál”? Na de kérlek… Még sosem találkoztam vele azelőtt. 
 
Gondolataim vad vágtájából Gwen zökkentett ki.
- Mikor jön az a srác?- kérdezte munkájába mélyedve fél nyolc felé. Mint a vezényszóra, hallatszott három koppantás az ajtó túlsó feléről.
- Azt hiszem most- mosolyogtam, majd lenyomtam a kilincset.
Eliot lihegő alakja fáradtan nézett rám.
- Szia!
- Szia! Segítsek?- kérdeztem a kezében tartott szatyrokra és vödörre (?) mutatva.
- Ami kint van, azokat behozhatod- szólt becammogva a nyitott ajtón. 
 
Kint csak egy óriási kartonpapírt találtam, no meg a feladatról szóló tájékoztatót. Szórakozottan kezembe vettem, és olvasgatni kezdtem.
Nem figyeltem az orrom elé, így sikeresen nekimentem az ajtófélfának. Felszisszenve tántorodtam vissza.
 
- Héj, jól vagy?- fogta meg két vállam El.
- Igen… - szóltam, majd a félfát kikerülve beléptem az ajtón.
A szemben lévő sarokban tornyosultak a holmik, amiket az imént a fiú hozott be.
- Ezek mind kelleni fognak?
- Attól tartok- állt meg mellettem.
- Akkor csináljunk egy kis helyet- vettem a kezembe az irányítást- Az ágyamat toljuk egész a falhoz.
- Én is arrébb húzódom- szólt mosolyogva szobatársam.
- Köszi Gwen!
 
Két perc múlva már szinte egész szobányi helyen pakoltuk szét a holmikat, amiket Eliot hozott. Az óriási kartonlap elfoglalta a felszabadult padlófelület felét. A vödör temperákat, festékspray-ket tartalmazott, a szatyrok pedig színes-, és selyempapírokkal voltak tele. Ecsetek és ceruzák egy kisebb táskából kerültek elő.
 
- Te aztán jól felkészültél- mondtam elismerően.
- Nézd meg mit kell alkotni – bökött a lap felé- akkor majd meglátod.
 
- Készítsetek 1,5m x 1,0m-es plakátot a „Mi osztályunk” témakörben. Tetszőleges eszközhasználattal, külső segítség nélkül. Mutassátok meg, hogy mitől tiétek a legjobb csapat az iskolában, legyetek kreatívak! A kész munkákat adjátok le osztályfőnöknél. Sok sikert kívánunk hozzá!- olvastam fel a nyomtatott szöveget- Azt hiszem nem fogunk unatkozni.
 
- Hát nem. Liz!- fordult felém- örülök, hogy jobban vagy.
- Köszi - pirultam el- De még meg sem köszöntem, hogy kihúztál.
- De! Tegnap.
- Félig kómásan… Na de most komolyan! Köszönöm!
- Igazán nincs mit. De ha már a hálálkodásnál tartunk- Eliot zavarában lesütötte a szemét – Kösz, hogy visszafogtál tegnap Gabe-től. ha egymásnak esünk, tuti én maradok alul. És akkor talán tényleg eltöri valamimet.
- Kicsit sok lesz a „köszönöm”-ökből… - mormogta Gwen alig hallhatóan, hogy csak az én fülemig jusson el. 
 
- Na álljunk csak meg! Én vagyok az egyetlen, aki köszönettel tartozik.
Ellentmondást nem tűrően El mellé léptem, és átöleltem a fiút.
- Köszönöm, Eliot!- suttogtam. Nem tudom mi ütött belém. Máskor még csak megszólítani sem mertem, most meg itt ölelgetem?! Térj észhez, Liz, térj észhez!
Először ledermedt, majd a gesztust viszonozva két kajával húzott magához.
Egy darabig így álltunk, majd szobatársam sokat mondóan megköszörülte a torkát, mire riadtan rebbentünk szét.
 
- Már elnézést- kezdte mézes-mázos hangon- szóljatok, ha rosszul tudom, de nektek most nem szerelmeskedni kéne, hanem dolgozni, ugyebár.
Szerelmeskedni?! Gwen ezzel már túl messzire ment. Éreztem, ahogy vérvörössé válik az arcom, a düh és a zavar keverékétől.
 
- Gwen! – kezdtem fennhangon – Nem kell túl dramatizálni a dolgokat! Ez csak egy ártalmatlan öle…
- Tényleg inkább a feladattal kéne foglalkoznunk- tette kezét az alkaromra Eliot. Látszott, hogy ő is megilletődött az előbbi mozzanaton.
- Oké- szóltam végső zavaromban.
 
- Van valami tervetek? Az alapján könnyebb lenne- ajánlkozott a lány, majd El szúrós tekintetét látva hozzátette- Bocsi, csak tipp.
- Szerintem nem kéne mindenkit megfesteni személy szerint- telepedett le a kartonlap mellé Eliot.
 
- Igaz, gyorsabban kész. De valami mutatóssal kéne ellensúlyozni- ültem le, tisztes távolsággal tőle.
- Mit szólnál ahhoz, ha csak alakokat rajzolnánk a többiek helyett. Az elég mutatós.
- Főleg ha különböző színekkel csináljuk- vágtam rá.
- Na, ezzel meg is volnánk.
- Nem egészen- szóltam, majd feltérdelve magam elé húztam egy papírlapot, és elkezdtem vázlatot firkálni rá- Nem tehetjük össze-vissza az alakokat, embereket.
A fiú merően bámult maga elé, amíg gondolkodott.
- És ha két észre osztanánk? - kérdezte hirtelen.
- Mármint?
- Fiúk és lányok. És így két embert kéne csak megcsinálnunk.
- Magunkat- szóltam a vázlat siralmas végeredményére mutatva.
 
- Íme, az egységes egész- szólt elismerően.
- Íme, a plakát címe –mosolyogtam rá.
- Parancsolsz?- nézett rám kérdőn.
- „Az egységes egész”. Ez lesz a plakát címe- majd felírtam a firkalap tetejére félkörívben e három szót.
- Kész a terv.
- Kész.
- A munkamegosztás hogy legyen?
- Jó kérdés. De én nem festem meg magam- emeltem fel két karom.
- Rendben, én megfestelek, ha te is engem- nyomott a kezembe egy ecsetet.
- De nehogy túl nagy legyen az orrom- löktem oldalba vigyorogva.
 
- Liz – szólalt meg hirtelen Gwen.
- Igen?
- Először a hátteret kéne.
- Köszi - válaszolt helyettem kurtán El.
- Eliot. Igaza van- védtem meg a szobatársamat.
- Oké- dobta ki a kezéből a festőecsetét - hogy legyen?
- Gondolom a lányokat lányos színekkel, a fiúkat meg fiússal.
- Kicsit pontosítanál?
- Én festem a bal oldalt pirosas, sárgás, esetleg lilás árnyalatokkal. Te pedig a jobb oldalt kékes, zöldes árnyalatokkal.
- Az alakokat oké- vette fel végre a fonalat - de az alapháttér milyen színű legyen?
- Valami világos…
- Azt mondtad, talán használsz lilát. És ha világos mályva lenne a háttér?
- Jó ötlet!
 
Azzal egy keményebb papíron kikevertem egy könnyed lilás árnyalatot, és belemártottam az ecsetem. Meglepően lágyan csúszott végig a karton felületén, kusza vonalakat húzva maga után. 
 
Eliot egy darabig csak némán nézte, ahogy a barna papírlap lassan lilába megy át, majd ő is mázolásba fogott. Két perc múlva már készen is voltunk. Nem lett túlságosan fiús, de elfogadható. 
 
- Most várnunk kell, míg megszárad?- kérdezte, amikor végeztünk.
- Muszáj lesz. De addig is belekarcolhatjuk halványan, hogy mi hova kerüljön- szóltam, majd meghúztam az ecset hegyével a cím vonalát olyan ívesen, mint ahogy az a tervben is szerepelt.
 
Gondosan kijelölgettem az alakok és a két ember helyét. Körülbelül tíz percet vett ez igénybe, míg Eliot színeket kevert ki. 
 
- Szerintem folytathatjuk – szóltam- már eléggé száraz.
- Jó- húzta oda a már előkészített árnyalatokat- az enyém a két kék és a két zöld. Tiéd a piros, a narancs, a citrom, és a meggy.
- Gyümölcskoktélt csináltál?- kérdeztem vigyorogva.
- Valami olyasmi. De jól megcsináltad a körvonalakat- mondta elismerően.
- Köszi. Hét-hét embert rajzoltam, úgyhogy... okosan kell bánni a színekkel.
- Világos- bólintott, majd belenyomta a még tiszta ecsetet a halványkék színű festékbe. Én is ezt tettem a citromsárgámmal.
 
Megkezdődött a vidám játék az árnyalatokkal. Ide világosat, oda sötétet… Majd szép lassan alakot öltött az alkotásunk.
Különböző színű alakok állva, ugorva, fekve táncoltak a lila háttér előtt, üresen hagyva a papír két szélét. Azok a helyek másra vártak.
A cím cifra betűit élénk fekete festékkel mázoltuk rá. Már csak két ember maradt hátra…
 
- Ki kezdi? - kérdeztem.
- Egyszerre kéne.
- De én nem akarom látni magam csak ha kész van.
- Megoldható- mosolyodott el Gwen.
Kíváncsian figyeltük, mire készül. Egy vastag és széles mappát állított fel a karton közepére.
- Tessék - állt fel- Így látjátok egymást, de a portrékat nem.
 
Válaszul két ravasz mosolyt kapott, majd visszasétált az ágyához.
Soha sem voltam valami nagy művész, ezért legszívesebben szobatársam segítségét kértem volna a munkához. De makacs voltam, szokásom szerint, így egyedül láttam neki a feladatnak.
 
Régebben olvasgattam mangákat, azokból indultam ki. Először a színeket vittem fel a lapra; a ruhájának sötétzöldet, arcának bőrszínt (ezeket is a fiú keverte) s végül, de nem utolsó sorban feketét a hajának.
 
Majd magpróbáltam kicsit játszani a színekkel, de csak katasztrofális végeredményre jutottam. Kissé ideges lettem a sok felesleged munkától.
Ezúttal vékonyabb, kecsesebb vonalakkal kíséreltem meg portrét festeni a mellettem ülő emberről. Első volt az arca. Nagyjából sikerült eltalálni az álla ívét, a szeme vonalát. 
 
Gyönyörű, sejtelmes tekintete néha fel-felvillant a nagy munkából. Nagy volt a kísértés, hogy rápillantsak, de a konok hozzáállásom ismét diadalmaskodott: visszatértem a saját festményemhez. 
 
Kócos hajkoronáját festettem meg ezt követően, majd legvégül a ruházatát. Egy sima, zöld pólónak indult, de ráfestettem egy sötétebb árnyalatú mellényt is. Mellkasáig ért a portré, de így is elég munka volt vele. 
 
Még itt egy kicsit sötétebbre, ott egy kis színkitöltés… Legalább fél órát dolgoztam a részletekkel, de mégis Eliot előtt fejeztem be a mázolást. Oldalra fordultam, hátam az ágynak vetettem, és néztem a fiút.
 
Arcán verejtékcseppek gyöngyöztek, ahogy koncentrált. Határozottan, mégis gyengéden mozgatta az ecsetet a kartonlap felett. Félszegen nézett rám néha-néha, mígnem egy utolsó mozzanatot követően a festőeszköz kirepült a kezéből, s a padlón landolva gurult tovább, vékony pöttyökkel színesítve a linóleumot.
 
- Kész vagyok- fújt ki egy nagy lélegzetet.
- Most már megnézhetem?- kérdeztem mosolyogva.
- Csak ha én is.
- Oké. De ne röhögj ki… Nem vagyok nagy tehetség.
- Nyugi, biztos csodásan sikerült.
- Na majd meglátjuk- szóltam, és kezembe vettem az imént eldobott ecsetet.
 
Elvette a válaszfalként szolgáló mappát. Az elém táruló látványtól leesett az állam. Jobb volt, mint a profiké. Na jó… azért nem annyira, de… akkor is zseniális munkát végzett.
 
- Ez… ez… egyszerűen… gyönyörű- suttogtam, de válasz semmi. Ránéztem, és láttam, hogy elismerően bólogat, miközben a portréját szemléli.
 
- Ez sem rossz- kezdte kezébe véve az ecsetemet, ami a kartonlap mellett hevert- De kicsit túloztál vele itt- érintette meg az orromat a még festékes eszközzel. Azt hihette, már kiszáradt.
 
Hátrébb csúsztam, de inkább csak a meglepetéstől. Arcomon hideg, nedves folyadék csordogált.
- Igen, valóban? – kérdeztem és a markomban tartott festőecsettel pamacsot mázoltam az arcára.
 
Ő még talán jobban meglepődött. Megrökönyödve bámult rám, majd arca átváltott arra a játékos kifejezésre, aminek lehetetlen volt ellenállni.
- Igen, valóban - szólt, majd e szavakat két ecsetvonással kísérte – az arcomon.
Épp ellentámadásba lendültem volna, amikor egy visító hang sértette meg a dobhártyámat.
 
- TI MEG MI A CSUDÁT MŰVELTEK ITT?- csörtetett be az ajtón egy idősödő nővér.
Választ nem kapott, csak egymásra néztünk a fiúval, s elnevettük magunkat.
- Ez hallatlan! Azonnal szólok a rendfenntartóknak! Mit képzeltek ti… ti… huligánok?! – majd kivágtatott az ajtón. Három döbbent szempár meredt utána.
- A végén még kihívja a rendőrséget, mert nevetni mertünk- dörmögte Gwen.
Okosabbnak láttuk, ha elkezdjük összeszedni a festékeket, kimosni az ecseteket és elpakolni a szerte szét heverő holmikat. 
 
Sajnos a nő nem viccelt, pár perc múlva egy biztonsági őr kopogtatott az ajtónkon. Körbenézett, elmosolyogta magát, s kisétált a szobából. Fellélegezve fojtattuk a pakolászást.
 
Tíz óra fele járhatott az idő, amikor már minden ecset a helyére került és a plakát is biztonságos állapotban szállításra várt.
- Köszi, hogy bejöttél- mosolyogtam Elre.
- Nagyon szívesen. Akkor a Club-ban találkozunk- intett búcsút - Szia!
- Szia!- szóltam utána.
 
Megpördülve hátam az ajtónak vetve csúsztam le a földre.
- Csajszi, csajszi, csajszi – ingatta meg fejét a szobatársam- kapj a fejedhez! Ti őrülten szerelmesek vagytok egymásba.
- Jaj, csak eltúlzod- tápászkodtam fel.
- Látnod kellene, hogy néz rád. És te sem tudod elrejteni az érzéseidet.
- Ez hülyeség – szűkítettem össze a szemeim.
- Nem, nem az. Hidd el nekem- lépett mellém.
 
Kezét a vállamra tette és mélyen a szemembe nézett. Fejemben a szavai keringtek: Hidd el… Minden más elhagyta az elmém. Csak egy gondolat uralt.
Amint elengedett, szédülés fogott el, ahogy az emlékeim, elgondolásaim hada visszatömörült a fejembe. Hátrébb léptem és kezem a homlokomra tettem.
 
- Többet ne csinálj ilyet!- sziszegtem a fogaim közt.
- Bocs – vetette oda - de ez az egy módja létezik annak, hogy komolyan el hidd ezt.
- Talán kicsit barátságosabban is lehetne- ingattam meg a fejem.
 
A bőröndhöz léptem, s pakolni kezdtem. Nehéz volt elhinni, hogy nem egész két nap leforgása alatt mennyi minden történt velem…
 
Először is kis híján megfulladtam. Aztán fura látomások kezdtek gyötörni. Látomások, melyek a talán már rég elfeledett emlékeimből fakadtak. Emlékekből, melyek a szívemben mindig is élénken éltek. Szívem legmélyén, az elmém titkos zugában…
 
Ráadásul találkoztam egy hozzám hasonló emberrel, egy boszorkánnyal. Reménykedtem benne, hogy egyszer, majd valamikor a távoli jövőben összefutok valakivel a magunk fajták közül, de még a legvadabb álmaimban sem reménykedtem volna benne, hogy épp ott és akkor, egy kórházban kerül rá sor.
 
És ott van még Victoria is. Ki lehet az a nő? Valóban őt láthattam múlt éjszaka? És ki ő nekem? Vele kapcsolatban csupán megválaszolatlan kérdések jutottak eszembe. Megannyi kérdés, melyekre a válasz megfogalmazhatatlan. Ha létezik eme felelet egyáltalán.
 
Számtalan dolgon töprengve húztam össze a cipzárt a táskámon, s állítottam fel, indulásra készen. Gwen szemében szomorkás fényt láttam csillanni.
 
- Elmész- állapította meg.
- Igen. Amint kézhez kapom a zárójelentést.
- De azért- tápászkodott fel- ezt neked adnám- nyújtott át egy kisméretű, összehajtogatott papír cetlit. Szétnyitottam, s egy nevet találtam benne egy telefonszámmal.
- Köszönöm- mosolyodtam el, majd átöleltem a lányt.
- És bármikor hívhatsz. De komolyan- bújt ki a szorításomból.
- Észben tartom.
Nem akartam ott hagyni Gwent.
- Meddig tartanak még bent?
- Holnap délután szabadulok.
- Meglátogatlak- ígértem.
- Ugyan, ne fáradj!
Tiltakozásra nyitottam a számat, de Tim sétált be az ajtón.
- Elizabeth!
- Igen?
- Itt vannak a végső leletek- nyomott a kezembe egy köteg nyomtatványt- most már szabad az út. De ahogy hallottam, itt sem unatkoztatok- mosolygott körbe rajtunk.
 
Megfogtam a bőröndömet, ráfektettem a kabátomat, s így húztam magam után. Nem sokat jártam a kórház ezen szakaszán, tehát megnéztem magamnak pár dolgot. Mindenhol ugyanaz a fehér fal, a folyosókon kopott asztalok roskadozó székekkel. Néhol egy-egy idős ember üldögélt újságot lapozgatva vagy kávét szürcsölve.
 
Dr. Morris egészen az előtérig követett. Ott már Chris várt rám. Lépteimet meggyorsítva ugrottam bátyám karjaiba.
 
- Szia Hugi- köszönt rám. Még Claudia születése előtt nevezett így. Az igazat megvallva akkoriban sok különös becenevünk volt. Apu legtöbbször Kölyöknek szólított, Chris pedig a Kiskrapek névre hallgatott. Aztán megszületett a Koper család kis „hercegnője”, és megszűntek az effajta tréfás elnevezések.
- Szia Chris- viszonoztam a köszöntést.
 
Tim átadott pár papírt a bátyámnak is, majd végleg búcsút vett tőlünk. A fiú húzni kezdte maga után a bőröndöt, s én a nyomában léptem ki a friss levegőre.
Hihetetlen érzés volt újra szabad levegőt szippantani. Oké, alig két napot voltam bent, de a kórház komor merevsége engem is magába szippantott. Utáltam ezt a helyet… Az a monoton hajtás, az ápolók passzívsága, ráadásul az a pocsék konyha. A hideg futkosott a hátamon, ahányszor csak rágondoltam valamelyikre ezek közül.
 
- Hogy telt a mai reggel? – kérdezte Christopher.
Először a könny áztatta ágyam jutott eszembe, de jobbnak láttam ezt a témát nem felhozni.
- Jól, köszi.
- Megcsináltátok a plakátot?- hogy tudtam, hogy erre megy ki a játék…
- Igen- bólintottam.
- És?
- Mi és?
- Tudod te azt. Na!- lökött oldalba.
- Fogalmam nincs, miről beszélsz Chris!- húzódtam félre tőle, aminek köszönhetően a bátyám majdnem a földre esett.
- Hát a fiúról! Tudod, akinek karácsonykor vittél ajándékot…
- Mert őt húztam- vágtam a szavába.
- Egymást húztátok, ez még elmegy véletlennek. De még párba is kerültök- csóválta meg a fejét.
- Ne reagáld túl!
- Ezek csupán tények- folytatta - de az már több mint furcsa, hogy ő húz ki a vízből, nem gondolod?
 
Minden erőmmel egy ütős visszavágáson agyaltam, de mivel időközben a kocsihoz értünk, inkább mellőztem.
 
A sötétkék jármű látványa most is lenyűgöző volt, akárcsak… tegnapelőtt. Nem tudtam, mennyibe került, de az igazat megvallva nem is igazán érdekelt, bár egy ilyen kocsiért rendesen ki kellhetett nyitni a pénztárcát. No ha nem is egyedül vette.
 
- És Emmát mikor szándékozod bemutatni a családnak?- kérdeztem, miközben elegánsan becsusszantam az anyósülésre.
- Valamikor a közeljövőben akartam rá sort keríteni- szomorodott el – csak ugye nekem is keresztbe tett ez az egész válás-dolog.
 
Olyan érzésem támadt, mintha most újra szembesülnöm kéne mindennel. A bent töltött éjszaka után most ismét kint vagyok a zord, kegyetlen valóságban, ahol életed 14 éve egyetlen nap alatt látszik romba dőlni. 
 
Finoman indulva gördültünk ki a nyílt utcára. Szerda, fél egy lévén mind a járókelőkből, mind az autósokból hiány volt. A délutáni rohangálás helyett most az irodákban, munkahelyeken hajtották magukat az emberek.
 
- Egyébként otthon a családi tanács már vár- szólalt meg a sofőr az út felénél.
- Már csak ez hiányzott – forgattam meg a szemeimet. Az sosem sejtet jót, ha anyuék összehívják a „tanácsot”.
- Nyugi, nem csak rólad lesz szó.
- Hű, ezzel nagyon megnyugtattál- mondtam Chrisnek ironikusan.
 
Az ajtót becsapva a járda felé vettem az irányt. Kicsit lassítottam a lépteimet, hogy Christopher is beérjen, aki épp a hordár szerepét játszotta.
Barátságosan csikordult a bejárati ajtó, amint lenyomtam a kilincsét. Belépve négy meglepett szempár villant rám.
 
Claudia virgonc fürtjei vidáman lobogtak, amint felém. A nevemet kiáltva ugrott fel, én pedig kishúgomat a karomban tartva megpördültem.
 
- Szia Clau – nyomtam egy puszit a homlokára, majd a lány a padlóra csusszant.
Velem szemben álltak a szüleim, akik egyeként szorongattak meg. 
 
Jó volt újra otthon lenni. Bár tudtam, nem sokáig nevezhetem így, mégis jó érzéssel töltött el a sok-sok emlék, ami mind ehhez a házhoz kapcsolódott. Amikor szánkón csúsztunk le Chrisszel a lépcsőn, amikor először sütöttünk palacsintát anyával, amikor apa biciklizni tanított, vagy amikor Claudiával játszottunk modelleset. Ezek az emlékek mindig mosolyt csaltak az arcomra, még a legborúsabb napokon is. 
 
Kis családom körében felfedeztem egy ismeretlen személyt. Hosszú, göndör szőke haja volt, kifogástalan alakkal. Elegáns megjelenését halvány sminkkel tette tökéletessé. Félve lépkedett felém.
 
- Liz, hadd mutassak be valakit- hívta közelebb apu az ismeretlen embert- Elizabeth, ő itt…
- Emma! – vágott közbe egy izgatott hang az ajtó felől.
Christopher állt a küszöbön, egy másodpercig kővé dermedve, majd a csomagokat eldobva rohant a szőkeség felé. A lány tiszta szívből felkacagott, amikor bátyám a levegőbe repítette. Örömük sugárzott mindenfelé, amikor Emma talpa lehuppant a földre, s Chris egy minden szónál többet érő csókkal üdvözölte szerelmét.
- Így van- szólt anya- ő itt Christopher barátnője.
- Örülök, hogy megismertelek Elizabeth – mondta a lány, kiszabadulva Chris kezei közül, de még mindig mosolyogva.
- Csak Liz – helyesbítettem.
- Örülök, Liz!
- És mond csak- kapta el újra a lány derekát a bátyám – Te hogy is kerülsz ide?
- Baj, hogy beugrottam?- vette fel Chris stílusát Emma.
- Jaj, dehogy baj! Örülünk neki- ellenkezett a fiú- csupán meglep. És mintha azt mondtad volna, hogy nem igazán jársz erre mostanság.
- Kitérőt tettem. És nem bántam meg. Csodás családod van.
- Tényleg? – vágott meglepett képet Christopher - Eddig minden csajom más véleményen volt.
- Milyen „minden csajod”? Még nem is volt csajod!- szállt be Claudia is.
 
Erre aztán az egész család felkacagott. Anya invitálására kimentünk a konyhába, ahol már hat teríték várt készen. Házi ebéd jellegzetes illata lengte be az ebédlőt.
Szokás szerint két falat között regéket meséltünk egymásnak. Mint kiderült, Emma is kimenőt kapott a kollégiumból, s úgy döntött, nálunk tölti. Kedves lánynak tűnt, tisztelettudó volt, mindenkihez volt pár kedves szava.
 
A fejedelmi mennyiségű lakoma után sütemények lepték el az asztalt. A tiramisutól kezdve, a citromtortán át, egészen a krémesig minden megtalálható volt. Komolyan kezdtem azt hinni, hogy kifosztottak egy cukrászdát.
 
- Ez amolyan „Isten hozott újra itthon, Elizabeth!” és „Üdv a családban Emma!” buli akart lenni- szólalt meg Chris vigyorogva, amikor (nem tudom hogyan, de) az összes sütit eltakarítottuk a tányérokról.
- Üdv a családban? Ezt hogy értsem?- kérdezte a lány.
- Egy pillanat- pattant fel Christopher az asztaltól- várjatok meg kint- utasított minket felfelé rohanva a lépcsőn.
 
A verandáról lelépve ismét elém tárult az udvar nagysága, mint már oly sokszor. Nem nagy szám, de otthonos. És nincs még egy ilyen hely. Olyan, ami ha akarom végtelen tenger, ha akarom kietlen sivatag, ha akarom mocsaras láp, ha akarom végeláthatatlan puszta, ha akarom vérengző vadállatoktól hemzsegő erdősség. Nem, ez az egyedi különleges hely képes csak változni úgy, ahogy azt a gyerekek fantáziája megköveteli.
 
Kezeimet a pulcsim két zsebébe dugva bolyongtam a világ leg sokszínűbb helyén. A szüleim és Emma leültek a hintaágyra, én pedig a kis tavacskánk felé vettem az irányt.
 
Két-három hal ficánkolt benne, de a tavirózsák rejtekében alig lehetett őket látni. A kővel szegélyezett mederben vízi növények méretes példányai nyújtózkodtak. Leültem közvetlen mellé, s csak bámultam a vizet. 
 
Ha úgy vesszük e három pikkelyes élőlény volt a mi kis háziállat-állományunk. Soha nem kaptunk kutyát, macskát vagy hörcsögöt, mint a többi gyerek. Chris egy ideig, még alsó tagozatban azt híresztelte, hogy én vagyok a családi kedvenc. Mindenki mosolygott rajta, de Claudia születése után felhagytunk eme tréfálkozásainkkal.
 
A legfiatalabb Koper érkezése sok mindent megváltoztatott; azóta úgy érzem, megkomolyodtunk.
 
Már nem voltak vicces kis beceneveink, állandó poénok, humoros megjegyzések, sőt szinte semmi, ami felrázta volna a szürke hétköznapjainkat.
 
Fújtatást kezdtem hallani a hátam mögött, egyre erősebben, míg egy lihegő alak csapódott a hátamnak. Elkaptam, s az ölembe húztam.
 
- Mizujs, kis rosszcsont?- kaptam ölembe a kishúgomat, s elkezdtem csiklandozni.
- Honnan tudtad, hogy én vagyok?- kérdezte két nevetés között.
- Kitaláltam- feleltem nemes egyszerűséggel.
- Nee! - sikította kacagva, mire én abbahagytam a csikizését.
- Miért is jöttél ide?- vontam fel a szemöldököm.
- Anyuék küldtek, mert Chris is megjön lassan.
- Előre félek, mire készül- tápászkodtam fel.
 
Kézen fogva masíroztunk az udvar elejébe, ahol a veranda lépcsőjén találtunk magunknak ülőhelyet. Pontosabban én leültem a gerendákra, Claudia meg az ölembe. 
 
- Liz - fordult felém Emma- úgy hallottam nem maradsz itthon sokáig
- Háromra megyek, de estefelé haza is jövök, nem tart ez olyan sokáig- legyintettem.
- És amúgy mi is ez a hét? – tudakolta- tudod, mifelénk nem voltak ilyenek.
- Hát nem is tudom, hogy mondjam… Párokba vagyunk beosztva, és így kell megcsinálni bizonyos feladatokat. ma délelőtt például plakátot festettünk, tegnap úszni kellett volna.
- Értem. És neked ki a párod?
- Eliot. Egyik osztálytársam. Normális a srác…
- Az jó- mosolyodott el.
Még tovább faggatott volna, legalábbis szóra nyitotta száját, amikor Christopher jelent meg a küszöbön.
 
- Bocsánat, hogy ennyit várattalak benneteket- szólt, maga után becsapva az ajtót.
Kezét a háta mögött tartva ugrott le a lépcsőn, s pördült meg velem szembe.
- Először is neked tartozom valamivel- szólt, majd a bal kezét előrenyújtva a markomba ejtett egy karkötőt. 
 
Fém csörrent az ujjaim között, amint jobban is szemügyre vettem az ajándékot. Nagy szemű ezüst alapra hét szív alakú medál volt fűzve. Mindegyik rózsaszín színben pompázott, és egy-két kő villant fel rajtuk.
 
- Wow. Ez gyönyörű. Köszönöm- mondtam, majd megöleltem a bátyámat, azt a nagy melák bratyómat.
De a jobb kezét még mindig rejtegette, s úgy állt, hogy anyuék még véletlenül se lássák, mit tart a tenyerében.
- Nincs mit, Lizi!- vigyorgott rám. Mindig is utáltam, ha „Lizi”-nek szólított valaki.
- Ezt szívd vissza- sziszegtem a fogaim között, amire egy kacsintás volt a válasz.
- De most – fordult a barátnőjéhez. Nagy levegőt vett, és felnézett az égre, míg a lány kíváncsian fürkészte az arcát.
 
- Igazából ezt nem most akartam, de minek halogassam, ha most úgyis adott az alkalom? Úgysem változna semmi, maximum az idő és a hely- mondta zavartan Chris. Látszott, hogy izgul.
 
Kissé engem is sikerült összekavarnia, de gyorsan kitisztult a kép. Két kezem az arcom elé tettem, így nyomva el egy kis sikkantást.
 
A bátyám lassan fél térdre ereszkedett, s jobb kezét is előre húzta. Marka rejtekéből apró ékszerdoboz bukkant elő, majd ennek fedelét felnyitva megcsillant a csiszolt, vörös rubinkővel ékesített gyűrű.
 
- Mondd csak, Emma Craig… Hozzám jössz feleségül?