Kattanj rám! ;)

Sziasztok!

Tudom, késik az új, rész de ez még nem az. A héten felrakom, ígérem!

Az ok, amiért most igazából írok, az az új blogom. Ugyan említettem az előző bejegyzés elején, többek szerint nem szántam neki elég figyelemfelkeltő szerepet. Remélem egy teljes bejegyzés elég lesz :D

Ha az emberek a blog szót hallják, automatikusan arra gondolnak, hogy a saját gondolataidat, érzéseidet, gondolataidat osztod meg az olvasóiddal. Eddig magyarázkodhattam, hogy nem éppen úgy van ez.... De most már nemrégiben megnyitottam a "Lány a maszk mögött" névre hallgató oldalt, ami éppen erről szól.

Első hallásra egy Eric Saade fanfiction-nek hangozhat, de nem, nyugi :D Az a zene már messze nem az én stílusom.

Ha érdekel, milyen gondolatok rejlenek a sorok mögött, és kicsoda az a lány valójában, akinek a történeteit olvasod, vagy csak szeretnéd látni a novelláimat is, kattanj rám! ;)

Íme a link: http://thegirl-behind-themask.blogspot.hu/

18. Fejezet; Autóspihenő

Sziasztok!
Ahogy ígértem, itt a rész :D

Tudom, a címe nem túl kreatív, de nem jutott jobb az eszembe. Ez egy eléggé rövid fejezet lett - szerintem, mármint a többihez képest, de kulcsfontosságú lesz később.

Az új blog! pedig hivatalosan is megnyílt. Még eléggé kezdeti stádiumban van, a fejlesztésére is még sok időt kell szánnom, de szerintem már megérdemli, hogy nyilvánosságra hozzam.
Szóval ő lenne az: http://thegirl-behind-themask.blogspot.hu/
De persze ezt sem fogom elhanyagolni, ugyanúgy jönnek majd a fejezetek ;)

És most íme a 18. Fejezet. Ne kíméljetek a komikkal! (U.I.: tudom, a színezést elrontottam, sorry! Most valahogy nem akar sikerülni, és kezdek rájönni, hogy a Blogger nem szereti a world-ből bemásolt szövegeket :/ )

Mindenkiben él egy kép. Egy kép, a tökéletes világról. Dédelgetett álmokról, megértős szülőkről, szerető testvérekről. Mindezt saját kezünkkel építjük szinte a semmiből. Vérrel és verejtékkel fizetünk, mire díszes mega poliszunk fejünk fölé magasodva hirdeti nevünk, s kezünk munkáját. Minden érzelemnek, értéknek, emléknek megvan a maga kicsin zuga, hol eltörpülve a rengetegben, önmagából mégis hatalmasan ékesíti a lét szépségét. A valóság ezen apró darabját az örökkévalóságig építgetjük, szépítgetjük, díszítgetjük, hisz hamar megtanuljuk; tökéletes sosincs. Mindig találunk egy hervadt virágot, amit meg kell öntözni, mindig van egy leesett kép, amit vissza kell akasztani.

És ez az a játszma, amit csak egyszer játszhatunk. Az élet az egyetlen út, ahol nem lehet visszafordul. Az egyetlen program, ahol nincs „restart” gomb. Születésünk pillanatában bedobnak minket a mélyvízbe minden előkészület nélkül, és rajtunk múlik, hogy fejvesztve kapálózunk az életért, vagy hagyjuk magunkat lesüllyedni, ezzel egyben életünk végét is elérve.

Egy rossz döntés után nem hátrálhatsz vissza, hisz csakis arra visz az utad. Szüntelenül, monoton előre. Ez az élet.

Ó, hányszor akartunk visszatáncolni egy-egy elszámított döntés után, hányszor akartuk visszaszívni a kimondott szavakat. Hányszor ültél az ablakodban egy esős, vagy épp csillagfényes éjszakán egyedül a könnyeiddel, és küszködtél a gondjaid súlyával, a bűntudatod mardosó erejével.  Hányszor adtál volna oda bármit, csakhogy valamit helyre hozhass, csakhogy egy napot újra kezdhess.

Mindezen érzések keverékével, az elszalasztott lehetőség tudatával és súlyával bámulta kifelé az autó ablakán. S nem éreztem, nem csináltam semmit. Nem hallottam a rádióból jövő néhol lágy, néhol kemény dallamokat, sem anyám hamiskás hangját, ahogy vele énekli. Claudia víg nevetése sem jutott el a hallótölcséremig, ha néha felkacagott édesanyja műsorán. Édesanyánk műsorán. Nem tudom, mennyi idő telhetett el így. Bizonytalan messzeségre az indulópontunktól minden elcsendesedett. A húgom és anyám által képezett halk zajok, morajok megszűntek. Hiába, a hosszú út és a vidámság előbb vagy utóbb mindenkit kifáraszt.

Nem sokára fényes, villódzó embléma került az ablak elé, amiben már igencsak a végét járta a neoncső. A kocsi lassított, majd a kerekei megszűntek forogni.

- Kicsit pihenünk - jutott el most ténylegesen a tudatomig anyám hangja – van itt minden, WC, bolt, apróbb kilátó. Itt van egy kis pénz, ha kérnétek valamit – nyújtott hátra mindkettőnknek egy-egy 10 dollárost.

- Nekem nem kell – utasítottam vissza modortalanul.

- Hát ejnye! Azért az üléseden lesz, ha kéne.

- Én ki nem szállok innen! – fontam a mellkasomra a karomat, s dőltem hátra dölyfösen.

- Kötelező kiszállni – mondta a hangjában csipetnyi tekintéllyel – csak tudnám mi ütött beléd…

Mi ütött belém? Hogy mi ütött belém?! Újra meg újra visszhangoztam a kérdést a fejemben s ezer meg ezer helytálló és – többnyire - kézzel foghatóválaszt találtam ki rá a másodperc töredéke alatt, de inkább tartottam a számat, és kezemet ökölbe szorítva szálltam ki a kocsiból.

Egy nem különösebben puccos környéken álltunk meg. A táblán a benzinárakat egy idétlen sárga manó mutogatta. Az említett bolt a benzinkút tulajdona volt, ahogy az elhanyagolt, bűzlő mellékhelység is. A kilátó az út túloldalán volt. kb. 5 méter magasságból lehetett szemlélni a kietlen pusztát, az egyenes autóutat, tulajdonképpen a nagy semmit.

Kelletlenül ültem le az út mellé, az elgazosodott fűbe. Ahogy a tájat szemlélve elmerengtem a messzi hegyeken, s lágy szél hordta arcomba a hajamat, már csak néhány ördögszekeret hiányoltam az összképből.

Hirtelen hatalmas déjà vu érzés tört rám. Nem tudtam hova tenni. Elkezdtem fázni, közben pedig vert a víz. A puszta mosódott, a föld keményedett, míg a semmi közepéről egy nyirkos, visszhangzó cellában találtam magam. Kikerekedett szemmel pattantam fel, s futottam körbe – vagyis csak futottam volna. A testem valamiért nem akart engedelmeskedni.

A kezem remegett, arcomat könny áztatta, s tincseim szokatlan esésben takarták a külvilágot. Majd nagy levegőt véve önszántamból adtam át magam az idegen emlékképnek.

Csak ültem és bámultam a szoba padlóját. Némán sírtam már napok óta. Nem ettem, nem aludtam, s ennek erősen kezdtem megérezni a hatásait. A gyomrom hangosabban korgott, mint ahogy az ég dörgött, a fejem hasogatott, a látásom a kimerültségtől és a könnyektől volt homályos. Az ablakara tekintve megcsapott a szél. A Hold épp akkor haladt el a templom csillaga felett. Éjfél. Még tizenkét óra. Ennyim van az életben. A rácson inkább ki sem néztem: az üres cellákban vér maradéka, félig lebomlott ismeretlen eredetű csontok látványa fogadott a szanaszét hagyott személyes holmik között. Minden egyes cellában. Valószínűleg egy-egy ember lakta őket, aki a rendetlenségből ítélve sietősen, önkéntelenül távozott. Vagy – a csontokat elnézve – talán soha.

Végigfutott a hátamon a hideg. Végleg egyedül maradtam, s az a fél nap is örökkévalóság lehet. A hamu-szívet már elfújta a szél, s a szitakötő is tovaszállt. Nagy nehezen felálltam, s a rácsokhoz sétáltam. Kezemet óvatosan fontam a fém rudak köré, s századszorra is elkezdtem hevíteni. A vas hamar felizzott, de a vörösen szikrázó fémből aligha érzékeltem valamit.

Révült szabadulási kísérletem szokatlanul jól haladt. Már órák óta nem jártak felém az őrök, s Seamus kihurcolása óta már a csapdákat is hatástalanították. Ám mielőtt még komolyabban beleélhetem volna magam a szabadságba a már-már hiányolt vödör hideg víz ébresztő jelleggel talált telibe. Az izzás elállt, s kezeim lassan visszahulltak a testem mellé. Durcásan köptem ki egy adagot a mocskos csatornavízből, ami mindenhonnan csöpögött rólam.

- Ejnye már! Azt hittem a kis halandó talpnyalód kivégzése után nem fogsz ilyenekkel próbálkozni – gördült a lábam elé a méretes vödör, melynek még nedves volt a belseje, majd a tulajdonosa is kilépett a homályból. A macskaköveken ütemeseket lépve egy feltűnően csinos és gonosz nőszemély vigyorgott rám tettetett meglepettséggel. Szőke hajához remekül illett a ragyogó zöld ruhája, palástja. Mi mást várhattunk volna a hercegnőtől?

- Lucinda, sosem voltál túl só színész. És Seamus nem…

- Nem a talpnyalód volt és kicsit sem halandó, ismerem a szöveget – szakított félbe – de tényleg nem értelek, miért pont őt választottad. Ezer meg ezer pasi heverne a lábad előtt, ha tudnának a választásról, neked mégis az a mihaszna paraszt kellett – ingatta meg a fejét. A választás olyan képesség volt, amit Lilth leszármazottai közül mindenki birtokol, mégis kevesen tudnak róla. Ha a mágiát már kellőképpen sikerült elsajátítani, egy szabadon választott embernek képesek vagyunk átadni egy darabot az energiánkból. Ez még az első generációktól maradt ránk, mivel akkor is ritka volt a boszorkányvér. E rituálé segítségével egy teljesen halandó embert a mágián belüli kívánt terület gyakorlott mesterévé tehettünk, persze ez függött a mi fejlettségi szintünktől is.

- Néha egyszerűen nem hiszem el, hogy lehetünk rokonok!

- Ikrek, drága. Csupán engem megtartottak, téged meg… nos… nem.

- És nézd meg, melyikünk lett hatalmasabb!

- Nyugodtan használd a hatalmadat a penészes celládban!- vágta a fejemhez.

- Ide is te juttattál, édes testvérem – forgattam meg a szememet.

- Kötelességből. Bár belátom, alaptalan volt a félelmem, miszerint ha egyszer visszakerülsz a palotába, elveszed tőlem a trónt. Lehettél volna hercegnő, hisz te mindig is szebb, okosabb és tehetségesebb voltál nálam, még abban a porfészekben is, mint én a legnagyobb pompa közepette!- ordította önmagából kikelve.

- Néha több kell, mint apuci pénze és a palotád kényelme.

- Mindegy is – hajolt közelebb a rácsokhoz – Neked alig tizenkét órád van hátra, és utána senki sem emlékezni rá, hogy te valaha is léteztél. És hivatalosan is egyke leszek.

- A túlvilágon találkozunk – szóltam utána, amikor magabiztos lépteivel elindult, felfelé a lépcsőn. A kopogás elhalkult, majd megszűnt.

Leültem az ágyra, és kinéztem az ablakon. Kint száz meg száz csillag ragyogott az égen. A hold telítve fénylett, s mellette hullócsillag tűnt fel. Lehunytam a szemem, és kívántam. Szabadságot és új életet. Nem magamnak. Rebeccának. Mert róla még mindig nem tudott senki, s ez az egyetlen dolog vígasztalt a nyirkos kövek és edzett vasak fogságában, épülő máglyámat nézve.

Hirtelen pattant ki a szemem, s zihálva vettem levegőt. Felkészületlenül tértem vissza a való világba, belefeledkezve a látomásba. Az nem én voltam. Nem a saját gondolataim kavarogtak a fejemben, más érzelmei emésztettek. És az a nő… furcsa volt vele szemben állni. Idő kellett, hogy rájöjjek, ő volt, aki a piknikes álmomban Rebeccának szólított.

Az „utazás” alatt nyilván Victoria, a saját ősanyám bőrébe bújtam. Megmosolyogtató volt a tény, hogy talán a hullócsillag tényleg valóra váltotta a kívánságát. Bár nyilván ennél többről lehetett szó. Ő azt hitte, senki nem tud reinkarnált valómról, de Lucinda, aki nagy valószínűséggel a nagynéném volt, valahonnan mégis megtudta. S megtalált.

Hatalmas megdöbbenéssel járt a tudat, hogy kicsoda ő. Hogy mit akar. S hogy miért pont most mutatatta meg nekem ezt a látomást… ki is?

Automatikusan Victoriára gondoltam, de sehol még csak nyoma sem volt macskának 10 mérföldes körzetben. Akkor meg kicsoda lehetett?

- Hé, te! – lökött meg valaki oldalról. Ekkor eszméltem rá, hogy még mindig az út mellett kuporgok, és üveges tekintettel meredek a semmibe.

- Ébresztő, térj magadhoz! – próbált helyre rázni a kishúgom.

- Te jó édes… mióta ülök itt?

- Nagyjából egy fél órája – mondta egyszerűen. Fél óra? Na, az kizárt! – Egyébként meg mindenkit halálra rémisztettél. Csak ültél itt is motyogtál valami furcsa nyelven miközben egy idétlen színű pillangót követtél a szemeddel. Nem is tudtam, hogy tudsz kancsalítani.

- Milyen pillangó? – szakítottam félbe.

- Valamivel nagyobb az átlagnál, piros a szárnya zöld pöttyökkel. Nem is. Kék pöttyökkel.

Ledöbbentem. Sosem láttam még hasonló lepkét. Lehet hogy… talán Victoria egyik küldönce? De ezt az emléket nem ismerhette más. Óriási kérdőjelek ugráltak a fejemben: ki? hogyan? miért?, de nem engedhettem, hogy ez Claudiának is feltűnjön.

- Kancsalítani?

- Igen, mikor az orrodra szállt a két szemed egymásra fordult.

- Valahogy így? – kérdeztem, majd erősen koncentrálva megnéztem az orrom hegyét, mire Clau elnevette magát. Jó volt végre vidámnak látni a kishúgomat. Ám arca hamar visszaváltozott kísérteties komolyságba.

- Idefigyelj, jó lenne, ha magadhoz térnél végre!

- Tessék? – leesett az állam a viselkedésétől.

- Valami nem okés veled, és ezt kezdem unni. Szerintem eleget vártam, kihisztizhetted magad, úgyhogy most ideje visszatérni a valóságba. Anyáék elváltak, Eliotnak annyi, na BUMM! Lépj túl rajta és gyere a kocsihoz 5 percen belül, vagy itt hagyunk – hadarta el fenyegető tekintettel.

Szívem szerint rávágtam volna egy sértődött választ, de nem tudtam. Annyira elképesztett ez a hirtelen hangulatváltás. Felért egy komolyabb pofonvágással.

Halálra vált arccal, és nem kicsit gyanakodva ültem be a kocsiba, ahol már ketten vártak rám. Anya gázt adott, Clau pedig édesen rám vigyorgott. A mosolya a régi volt, de a szemében valami új csillant.

Hivatalos visszatérés!

Sziasztok!

*Pofon, pofon, pofon*... *gyomorszájon rúgás*
Mindezt, és még többet is megérdemelnék, nagyon jól tudom. De!

Most már ki merem jelenteni, hogy sikerült magamban felállítani egy fontossági listát, úgyhogy ennek a szigorú betartásával minden visszatér a rendes kerékvágásba. Vagyis nem. Ugyanis a második blog megnyitása csúnyán elkésett s ez csakis az én hibám. Viszont igyekszem néhány napon/órán belül pótolni a hiányosságokat.

Részletesebben a blogról: jóval gyakrabban lenne friss, szinte naponta. Hogy miért? Az új ismerőseim közül (akikből mostanság sok van) néhánynak elmondtam, hogy van egy blogom, és ha visszakérdeztem, hogy szerintük miről szól, nem a várt választ kaptam. Akik korábban tudtak róla, sokan hangoztatták, hogy miért nem egy fanfiction-be kezdtem bele. Akiket viszont megkérdeztem, rögtön rávágták, hogy biztosan olyan, ami az életemről szól. Öhm... nemigazán. Bevallom, eleinte annak indult. Egy nyilvános napló álnevekkel. De sajnos hamar rájöttem, hogy ha valaki az álnévvel felruházott személyek közül rájön, hogy ki vagyok, minden féltett titkom oda, mert nem lenne nehéz kirakni a puzzle-t, hogy ki kicsoda. Így nem kockáztattam.

Most viszont azt hiszem eljött az idő, hogy megnyissam azt a blogot, kicsit másképp. Kis újítással, kicsit több mindennel. Például a novelláim is átkerülnek majd, felrakom azokat, amik eddig súlyos magányban csak a gépemen voltak, illetve a soha még senki által nem bírált/olvasott szereplőjellemzések, az Érzék sorozat (ne kérdezd miért az a neve) a karcolataim, és egyebek, az esetleges képek/videók feltöltése se lepjen meg senkit :D

Dióhájban ennyi - mondom ezt három bekezdés javarészt süket duma után :))

Hogy mikor jön a 18. Fejezet? Holnap. Vagy azután. De ez már fix!

Most pedig nekilátok válaszolgatni a levelekre, elolvasni az időközben felkerült részeiteket, a banner és/vagy link cseréket elintézni.

További szép estét mindenkinek!

Puszi: Vadóckaa

Hupsz, a zene majdnem lemaradt:

Most ilyen a hangulatom... Nem tudom miért, de imádom azt a részt amikor a srác (sajnos a nevét nem tudom) saját maga két személyisége, két énje találkozik. :)

Életjel!

Szisztok!

Azt hiszem nagyon naaagy bocsánatkéréssel tartozom nektek!
A felismerés felért egy pofoncsapással, miszerint már több mint két hete nem hoztam frisset! És ami azt illeti nagyon mással sem haladtam.

Úgy érzem, kezdem megérteni, hogy tavaly, amikor nyár elején elkezdtem még egy kis füzetbe írni a sztorit, miért csak november környékén raktam fel.

De nagyon remélem hogy a héten végelegesen is sikerül felvennem a suli ritmusát és jut időm a 18. Fejezet fejezet megírására és felrakására, a szereplőjellemzések megírására, a novelláim átvitelére, az "Érzék" sorozat továbbírására, a második blog beüzemelésére, stb... Hű, azt hiszem lesz mit csinálnom...

Valamint egy dizájnváltásnak is nagyon ideje lenne.Ötleteim, vázlataim, gondolataim, füzetmargóra írt kezdetleges soraim már vannak, csak össze kéne rakni őket.

Zenét természetesen  most is kaptok, az egyik személyes kedvencemet. Ha jobban belegondolok, az utóbbi időben is csak a favoritjaimat hoztam, és szerintem ezután is így lesz.

De nem is nagyon papolok a tovább, a lényeg; nagyon is élek, és dolgozom a lemaradáson, mind a blogot, mind az üziket, mind a kommenteket illetően! Csak kitartás. Ígérem, hamar visszatérek!

Addig is puszi: Vadóckaa ^^

17. Fejezet; Vég

Sziasztok!

Meghoztam a 17. Fejezetet, ami nagy mérföldkövet jelent. A történet 4-5 (vagy több) gerince közül ez az egyik, s sokáig talán a legfontosabb is. Nem lett olyan hosszú fejezet, de remélem, élvezni fogjátok!

Az előző részhez 2 megjegyzést kaptam, amit teljesen reálisnak tartok. No, azért remélem, még gyarapítjuk egy kicsit. :D

Közben  versenyen is indultam, ahol harmadik lettem. Itt a bizonyíték:

A díjat majomkától kaptam, nézzetek be hozzá bátran! 

Nem is húznám tovább az időt, íme a fejezet! Jó olvasást! Lepjetek meg engem pár sor komival! ;)

Van úgy, hogy azt érzed, senki vagy. Van úgy, hogy nincs rá okod. De van úgy, hogy van.

Ha azt hiszed, van rá okod, gondolkodj el rajta egy kicsit. Mit tettél, amivel kiérdemelted? Milyen következményekkel járt? Sajnos van, amikor a lelkiismeretedből álló esküdt cég bűnösnek ítél. De biztos, hogy nem játszanak közre a rég elfeledett vétkeid?

Amikor óvodás korodban az udvaron rohangálva ellökted az egyik barátodat, és ő lehorzsolt térdekkel, könnyes szemekkel kiáltott rád „Megmondalak!” Amikor kicsi korodban szüleid orra előtt becsaptad az ajtót és kiordítottad „Nem szeretlek”. Apróságok, de rengeteg van belőlük, s az idő távlatából nő a jelentőségük. Egytől egyig bűntudatot hordoznak, s elrejteni, elfelejteni őket csakhogy nem lehetetlen.

Mielőtt azonban durván magadba fordulnál és elkezdenéd önmagadat ostorozni a globális felmelegedés miatt, néz körbe egy kicsit. Biztos találsz a környezetedben néhány olyan embert, akik ellened követtek el „bűnöket”. Nekik még sincs bűntudatuk, vagy ha van is, nem mutatják. Bátran mosolyognak a szemedbe csillogó tekintettel. Elfelejtették volna? Meglehet. Sokkal valószínűbb viszont az az opció, hogy a jelen problémái sokkalta súlyosabban érintik őket, s ezek mellett a régi sérelmek elvesznek.

Ám ez aligha volt vigasz az én helyzetemben.

Amit tettem, arra nincs mentség, akármennyire is reménytelen a jelen állapotom. Az eddig bennem ólálkodó bomba felrobbant, és sajnos ártatlan embert sebesített meg. A düh és lázadás helyét bánkódás, belső felemésztődés, bűntudat és végtelen fájdalom vette át. Nem tudtam volna úgy szembeszegülni anyámmal, mint a minap. Nem lettem volna képes olyan hangon beszélni velük, mint ahogy azt tettem. S azt is megbántam, hogy valaha így cselekedtem.

Összeomoltam. Totálisan, s talán végegesen. Nem érdekelt többé a válás, a költözés, nem érdekelt semmi. A padlóra görnyedve ontottam szemeimből az enyhén sós könnycseppeket, érezve, ahogy egyik a másik után siklik végig az arcom vonalán, és összetömörülve egyként zuhan a mélybe, a keményfa parkettán összegyűlt csillámló tócsába.

Hiányomra kis idő múlva Claudia figyelt fel. Lassan, óvatosan nyitott be a szobámba, s lépdelt oda hozzám, mintha csak attól félne, hogy felébreszt. Amikor meglátott az ágy takarásából, halkan guggolt le mellém, s suttogva kezdett szólongatni.

- Liz. Liz, minden rendben?

- Nem. Nem, Clau, semmi nincs… de minden rendben lesz- fejeztem be némi változtatással a mondatomat. Attól, hogy nekem nem volt reményem, a húgom nem érdemelte meg, hogy az övét is száműzzem a szívéből.

- Anya üzeni, hogy pakolj össze, és készítsd ki, mi lesz rajtad holnap. Hoztam neked kartondobozokat.

- Nagyon köszönöm, de mégis minek?

- Holnap jönnek a költöztetők. Indulunk Tennessee-be, amint felpakolták a kocsira a cuccokat.

Amint felfogtam, mit is jelent, mérhetetlen fájdalom járta át a szívemet. Hát igaz volt. Itt volt, adott volt a búcsú ideje, és én elszalasztottam. A hatalmas, lelkemben tátongó űrt már nem volt hivatott betölteni semmi. És senki. Ezt jól tudtam.

- És Clau – szóltam utána – te ilyen jól bele tudtál törődni?

- Mármint mibe?

- Ebbe az egész válós-költözős dologba.

- Eleinte nagyon felzaklatott, de most már tudom, hogy úgy sem tehetünk ellene semmit. Nem mondom, hogy beletörődtem, de elfogadom. És így is úgy is kénytelenek leszünk új életet kezdeni anyával, ha tetszik, ha nem.

- Én a „ha nem”-et választom – mormogtam.

Végül is a kérésnek eleget téve a nap végére majdnem az összes holmimat kartondobozokba pakoltam, s le is ragasztottam azokat. A tankönyveket, s a többi olyan holmit, amire tudom, hogy nem lesz szükségem, vagy úgyis csak erre a helyre emlékeztetne, egyenes dobással hajítottam az utca végére lomtalanítás céljából kihelyezett konténerbe.

Este nem tudtam aludni. A csupaszon bútorozott szobából eltűnt az élet, és komor magányával bámult vissza rám az éjfélhez közeli sötét órákban. Az ablakból egy árva utcai lámpa el-elhalványuló fénye szolgáltatott némi világosságot az ablakomtól nem messze. Kisírt szemekkel támaszkodtam a párkányra, s merengtem el az éjszakai tájon. Az épületek a gyéren megvilágított utcában kihalt árnyakként tornyosultak a sablonszerű sötétségbe. Néhány házzal arrébb embert körvonalazott az éji homály, ki az éjféli harangszóra összerezzent, s futásnak eredt. Vicces volt látni, ahogy lélekszakadva szedi a lábát, s az útpadkában megbotolva kis híján orra esik, s ettől csak még nagyobb fokozatba gyorsul. Talán egy betörő lehetett? Vagy kukkoló? Akármi is volt, akárhova is indult, a cél teljesítése nélkül tért haza. Kár. Legalább neki lehetett volna egy jó estéje.

Az ébresztő megszokott, idegesítő dallama helyett a költöztetők kamionszerű furgonja keltett. Hangosan csikordult a régi gumi a fehér kocsi alatt, majd a használt, kiért duda szava verte ki szememből az álmot. Hatalmas meglepetésemre csak a dobozokat vitték. Eszükbe sem jutott a bútorokat is bepakolni.

Az indulás még messzebb volt, a ház mégis majd’ teljesen kiürült. A végén három furgonba pakolták a holmikat: egy a miénket, egy másik apáét is bátyámét, egy megint másik pedig a feleslegessé vált tárgyakat volt hivatott a megfelelő helyre szállítani. A kopott lépcső ugyan semmit sem változott, mégis ontotta a magányt és az elhagyatottságot. A lecsupaszított falak és a szobám színtelen ajtaja tökéletesen illett a képbe. Csupán egy gond volt. Ez nem a mi házunk. Nem lehetett ugyanaz az épület, ahol 15 évig töltöttem a napjaimat. Megannyi emlék fűzött ide, mégis elveszettnek éreztem magam az idegen környezetben. Hiába az ajtóm ismerős, jól csengő nyikorgása, hihetetlen volt, hogy valaha ez a hely volt az én szobám, „az én birodalmam”… Ahol most csak a halkan kopogó padló és a falak átható színe emlékeztetett a világ valaha volt legotthonosabb helyére. A Nap nem tűzött be az ablakon, de a lámpa hiányában életerős félhomály uralta a szobát. És tulajdonképpen ennyi. Ennyi volt ott, s ennyi maradt ott az eltelt tizenöt évből.

A lakásban akárhová mentem, mindenhol ugyanaz az idegen üresség fogadott. A kerti tó eltűnt, a virágainkat kiirtották. Gyomorforgató volt mindezt látni. A veranda lépcsőin csendesen pityeregve talált rám Claudia.

- Már mindenütt kerestelek.

- Nem voltam sehol.

- Anya beszélni akar veled.

- Minek? – vetettem oda kurtán.

- Nem csak a te mobilodat kobozták el – veregette meg a vállam, és húzott elő a zsebéből egy teljesen új okos telefont.

 - Ezt most kaptad?

- Rád is hasonló vár – bólintott a húgom.

- A tiédet miért vették el egyáltalán?

- Nem volt furcsa, hogy amióta büntetésben voltál, alig találkoztunk?

- Kilógtál? – meredtem meglepetten Claudiára.

- Lényegében igen. Meg széttéptem anya vörös estélyiét és letörtem Chris szekrényének ajtaját, megjegyzem, utóbbit véletlenül.

Halványan mosolyogva tápászkodtam fel a lépcsőről.

- Köszönöm, kis lázadó! – simogattam meg húgom fejét, s kezdtem lépdelni a bejárat felé.

A konyhában idegen bútorok illegették magukat, az ablakon is másik sötétítő lebegett.

- Hát itt meg mi történt?

- Csak nem gondoltad, hogy örökké üresen fogjuk hagyni? Á, dehogy. Holnap érkeznek az új lakók – mosolygott rám negédesen anya – Ó, és jut eszembe, ez a tiéd – nyomta a kezembe a testvéreménél jóval profibb mobilkészüléket.

- Ez most komoly? – képedtem el – onnan ez a fene nagy jókedv? Hogy bírsz ilyen vidám lenni? És mégis: lázadó gyereknek nem okostelefon jár jutalomként! Apropó, pénzünk honnan volt rá?

- Csak hátrább az agarakkal! – szólt anyám, mire arcáról felszívódott a mosoly, s a már megszokott, szinte elvárt ördögi szempár meredt vissza rám – A jókedv csak álom…

- Nem csak neked – mormogtam közbe alig hallhatóan.

- … Ha vidámnak akarsz látni, próbálkozz máskor! Ez pedig koránt sem hitalom. Korlátozott rajta minden. Ráadásul akármit csinálsz, hívsz, üzenetet küldesz, valakire rákeresel a neten, azonnal értesítést kapok róla. A pénz meg csak ne érdekeljen.

- Nyomkövető rendszer?

- Úgy is veheted.  A lényeg, hogy apádon és Chrisen kívül már senkivel nem kommunikálhatsz ebből a városból, megértetted? Új életet kezdünk, és ebbe ez is beletartozik.

- Ez abszurdum!

- Ez van – vonta meg a vállát, mire furcsa érzés futott végig rajtam. Kezdtem elveszteni a türelmemet.

- És ha máshonnan akarok rákeresni? Mondjuk egy internetkávézóból?

- Jó öreganyád erre is gondolt. Nem csak ők vannak letiltva rólad. Te is le vagy tiltva az ő keresőjükből.

- Tessék?

- Ha úgy tetszik, eltűntettünk az internetükből. Vagyis ott vagy, de ők nem látnak téged.

- Ez lehetetlen! – fakadtam ki.

- Kicsit sem. Megcsináltam – kacsintott rám negédesen, majd otthagyott a csodamasinával az új arcot öltött konyhában.

Egyedül maradt a gondolataimmal. Szinte reflexből dőltem a pultnak, tekintetemet a padlóra szegezve. Képtelenség! Egyszerűen elképzelhetetlennek tartottam ezt az opciót. Józan emberi elme számára biztosan az volt. De ha természetfeletti erők játszanak közre, a dolog kicsit sem abszurd.

Félszegen emeltem fel a fejem. Mi van, ha anyám valaki vagy valami által mágiát vetett be? Bár hamar rájöttem, hogy bizonyítás nélkül találgatni a hogyanját csupán annyi hasznot hoz, mint rámondani a pizzára, hogy nem szereted a sonkát, de lehet, hogy a sajt alatt szalámi lapul. Gyomorkorgató példa.

A dolog végül nem került kipróbálásra, mert az egész utcában sem volt sehol nyílt wifi. Még bőven a dolog hihetőségén gondolkodva toppantam be a házba, amikor egy komplett családi tanács fogadott az ajtóban ácsorogva. A telefont a zsebembe csúsztattam és kérdőn néztem körbe.

- Ez… ez akarna lenni a végső búcsú – világosított föl végül Emma.

Ekkor hirtelen rengeteg dolog futott végig az agyamon. Végső zavar kerített hatalmába, s nem tudtam pontosan, miért, de sírtam. Könnyezve borultam be a családi ölelésbe. A családom szétszakadt, s most már késő bármit is tenni. A megannyi bántás és sérelem után most itt volt a vég.

Ami után nincs tovább. Ahonnan nincs kiút. Ahol már csak a káosz vár…

A könnyes búcsú és az utolsó ölelések, jókívánságok után kisírt szemmel ültünk autóba. Letekertem a jobb hátsó ablakot, s sápadt arccal néztem, ahogy Emma, Chris és apa is kocsiba ülnek.

- Minden oké? – bújt hozzám a mellettem ülő húgom, mire újra rám tört a bőgés.

- Csak menjünk már! – bukott ki belőlem – Nem bírom!

Szokásához híven anya szállt be utoljára. Mire a kulcs a helyére került, az én könnyeim is felszáradtak.

Halkan, szó nélkül indultunk meg a szokatlanul üres utcákon. Az ismerős táj szíven szurkált, a belváros csinos butikjai hívogatóbbnak látszottak, mint valaha, mi mégis könyörtelenül gurultunk el mellettük.

A külváros békés, nyugodt ereje ezúttal nem segített. Csak epekedve néztem, ahogy néhány gyerek egy játékosan egy kölyökkutyát kerget, s egy ismerős, fekete, kócos hajú srác a fejére hajtja a zöld pulcsija kapucniját, míg mi végleg elhagyjuk szeretett kis városunkat.

I.     szakasz vége

"A lélek fájdalmánál nincs súlyosabb sérülés.

A sebek begyógyulhatnak, de az igazi fájdalom

nem gyógyul és nem enyhül,

és gyógyírja csakis a halál lehet."

16. fejezet; Fájdalom, gyűlölet, keserűség

Sziasztok!

Több hónapos kihagyás után újra itt vagyok. Remélem akad még olyan az egykori olvasóim között, aki megajándékoz engem egy pár soros hozzászólással. Nagyon remélem, hogy a nyári pihenőm után nem kell előröl kezdenem majd' egy év munkáját. 

Ez a fejezet kissé szomorkásra sikerült, de azért nem tiszta depressziós. 

Viszont kíváncsi vagyok, mennyire vagytok kreatívak. Liz az álmában találkozik néhány különös teremtménnyel. Ti milyen nevet adnátok e fajnak? Hogy neveznétek őket? Írjátok le komiba, és a legjobbakról szavazást indítok. (Vagy ha egyöntetű, egyből "elnevezem" a szörnyeket.)

De körítésből legyen elég ennyi. Ne kíméljetek a kommentekkel :D 


Puszi: Vadóckaa

Ira furor brevis est. A harag egy rövid őrület. Így tartja egy latin szállóige. De vajon igaz?

Ha tényleg így van, a harag egyfajta őrület, mely a talán évekig tartó szenvedést, amely apró részekről még apróbb részekre haladva, lassan emészti fel az ember idegeit, hogy aztán a végső megbolydulásba sodorja egy, az emberünkhöz sokkal kíméletesebb módszerrel oldja meg. Ezzel ellentétben a harag, vagy mondhatni; egy dühroham gyorsabban végzi a dolgát. Ugyan kevés idő kell hozzá, a hatása nem elhanyagolható. Mint amikor az ember meggyújt egy rúd dinamitot. A kanóc gyorsan leég, s a robbanás elég nagy távolságban mindent - és netalántán mindenkit is – eltöröl a föld színéről, hogy senki arra a helyre látogató sem tudná megmondani, létezett-e valaha. 

De mi van olyankor, amikor ez a két érzés egyszerre uralkodik el rajtad? Amikor érzed, hogy a belsőd már szétesőben van, mégis tombolsz és pusztítasz, akár egy rúd robbanó dinamit. Vagy TNT. Akármelyik robbanószert is válaszd, gyökeresen megváltoztat. Nem leszel már többé ugyanaz, aki voltál. Ha csak ideiglenesen is, de egy teljesen másik ént kapsz, nem is emberré formálódsz, új lény leszel. Egy szörnyeteg.

Nem érdekel semmi és senki, a kín a keserűség és a nyomor teljes egészében a hatalma alá kerít, hogy aztán tábort üssön a szívedben, és kővé szilárdítsa azt. Ha a szád ordításra nyílik, valójában segítségért kiáltasz. Kár, hogy ezt soha senki nem hallja meg, vagyis nem úgy, ahogy te szeretnéd. 

Pedig nagy szükséged lenne rá. A benned ólálkodó haragnak, gyűlöletnek vagy őrületnek mély oka lehet, amit ha senki nem ért meg, még szörnyűbb következményekkel járhat, mint egy balul elsülő Hulk-átváltozás. 

Ugyan én nem szándékoztam zöld bőrt növeszteni, nagyon közel jártam hozzá, hogy a bálteremben eszeveszett tombolásba kezdjek. Mégis tűrtem, ahogy megvető és szánakozó tekintetektől övezve cipőm sarkát koptatva anyám kivonszolt a Clubból, és szó szerint bedobott a kocsiba. Fél füllel még hallottam,a mint Chris megpróbálja nyugtatni, de csak úgy, mint apa, ő is minden alkalommal kudarcot vallott. 

Szememet lesütve a koszos szürke üléshuzatot kezdtem vizslatni. Máskor jó emlékekkel járt beülni a családi furgon hamuszín belterébe, de most inkább nyeltem volna mérget, mintsem így menjek haza. De választásom nem révén a sötétített ablakon keresztül kezdtem bámulni az így is koromfekete eget, s rajta a milliónyi apró fénypöttyöt és az ezüstösen ragyogó korongot. Legalább ezek nem változnak. A csillagok és a Hold… talán még 20 év múlva is ugyanaz az égbolt fog rám visszabámulni, ha néhanapján reá téved tekintetem.

Dühtől morgó, csikorgó kerekekkel indult meg az öreg Audi vissza a Koper házhoz. Nem attól féltem, mi vár rám otthon. Kicsit sem izgatott az egész hajcihő. Sokkal inkább attól, hogy ebből az egészből mi jött le az egykori osztálytársaimnak, tanáraimnak, barátaimnak. Vajon minek tartanak most? Egy hisztis dívának? Elkényeztetett lotyónak? Vagy apuci(inkább anyuci) pici lányának? Esetleg egy különc senkinek? Hiába. Már sosem tudom meg. 

Az utcánkba fordulva egy apró, hűvös csík szaladt végig az arcomon a fülledt éjszakába, majd az ajtó műanyag felületén siklott tovább. A büszkeségem nem engedhetett meg magának egyetlen könnycseppet sem, ezért egy makacs mozdulattal a merev és libabőrös alkaromra töröltem, ahol lenge fátyolként csillant meg. De én ezt már nem láthattam.

A felhajtón a becsapódáshoz hasonló hévvel nyílt ki az ajtó, s ugyanaz a csontos, kissé remegő kéz ragadta meg a karom, hogy a lakásba vonszolhasson. Az előtér és nappali falai most még barátságtalanabbak lettek, mint az elmúlt napokban. A konyha egyenest egy feketelyuknak látszott, míg az egyre közeledő távlatok is a pokolba vezettek. A lépcsőn nagy nehezen felbotorkálva jobban is szemügyre vehettem a kárpitot – nem egyszer elestem, s a cipő a bene sajgó lábammal csak megnehezítette az újra talpra állást, amit termésesen rabszolgahajcsárom nem várt meg. Könyörtelenül belökött a szobámba, de mivel a fokok tetején épp félig feltápászkodni készültem, a taszítás eredményeképpen lefejeltem az ágy fakeretét.

Homlokomat dörzsölgetve fordultam meg, hogy láthassam, amint az ajtó újra bevágódik. De ha ez nem lett volna elég, a zárt kétszer kattant. Bezárt. Ekkor kerültem igazi karanténba, jobban mondva börtönbe. Rab lettem, a saját házam rabja.

A fiókom szanaszét heverő tartalmát egy hanyag mozdulattal a földre söpörtem. Pattogó és koppanó hangok hangos csattanásával kísérve, ordítva zuhantam az ágyra. Magamra nézve elmerengtem, hogy anyám vajon a ruha miatt is dühös-e? Legyűrtem a földre, akár holmi rongyot, majd belebújtam a bő pólóba és lógós sortba, ami pizsama gyanánt szolgált. Méregtől fortyogva markoltam meg az egyik kispárnát, ami néhány másodperc múlva égetőre hevült, s karomat elkapva izzó tenyérnyomot fedeztem fel rajta. Kezemet rázogatva jobbnak láttam hanyagolni a párnaszorongatós témát, így a semmibe kiáltva próbáltam kiadni a rengeteg igazságtalanságot és gyűlöletet, ami a napokban belém gyűlt. Sikertelenül, persze.

***

-Biztos, hogy jó ötlet? – kérdezte Charlotte bizonytalan pillantásokat vetve a motorcsónakra. A hajó lágyan ringott a tenger hullámain, amik könnyeden törték meg a lenyugvó Nap fénylő sugarait. Fodrát időnként megtörték az elemózsiát leső sirályok szárnycsapásaikkal, valamint a mólót tartó cölöpök. Char a deszkákon állt, karját tehetetlenül lóbálva. Senki nem tartózkodott a kikötőben. A nap ezen szakaszára már mind visszajöttek, most pedig a többnyire fehér vitorlások némán imbolyogtak a helyükhöz kötözve. A piros csónak messze kitűnt mind közül. Ezen álltam én a dolgaimat pakolgatva, hanyagul ellenőrizve, amit ilyenkor kell. 

- Nyugi, nem lesz baj!

- De ha oda kimegyünk, akkor...

-Akkor?

- Nem lesz ott senki!

- Csak a nyílt óceán. Pontosan ez a célom, Char! Csak az a kérdés, hogy jössz-e velem.

- Én nem akarok bajba kerülni – védekezett.

- Mégis hagynád, hogy a legjobb barátnőd egyedül vágjon neki egy ilyen útnak? Ha nem térnék vissza, egyedül te tudnád, hol vagyok. Vagyis csak azt hinnéd, hogy tudod- próbáltam meg aljas módon megzsarolni, majd kérdő tekintetére választ adtam – nincs rá biztosíték, hogy oda mennék. Ezer meg ezer másik sziget is van a környéken.

Habozott. Szemében a bizonytalanság vegyült némi félelemmel, de én már kezdettől tudtam, mit fog válaszolni. – Jó, rendben. Veled jövök.

Amint mindkét lábával a csónak fenekén állt, én gyenge gázt adtam, mire barátnőm morcos arccal huppant a sarokba.

- Kapaszkodj – adtam ki az utasítást, majd elindultam a végtelen kékség felé. 

Egyre nagyobb és nagyobb tempóra váltottam, mígnem a gázkar a maximumon nyugodott. Hajamba vadul belekapott a tengeri szél, a motorcsónak pedig el-elhagyta a víz felszínét, hogy felemelkedve nagyobb erővel érkezzen vissza a víztükörre. Néha hátrapillantottam a halálra rémült lányra, aki falfehér arccal markolta a masina falát. Sosem bírta a sebességet. A hajó mögött hosszú hullám húzódott, mely valahol a távolban lassan simult ki. Alig 5 perc alatt odaértünk a legközelebbi szigethez. Nem álltam meg, csupán lassítottam kicsit, így a motorcsónak vagy kétméteres csíkot húzva maga után, mélyen a homokba ívódott.

Választ, reakciót nem várva, megindultam a sziget belseje felé. Tudtam az utat, hisz már vagy ezerszer jártam ott azelőtt. Keskeny ösvények és sűrű bozótok garmadáján keresztül vezetett. A keményre taposott földút mellett a trópusi élőlények számtalan példányban képviselték magukat. Míg feltűnően megcsodáltunk egy-egy különleges lepkét, az egzotikus pókoktól inkább távol maradtunk. A zöld levelek mögött színes madarak uralták a kék eget, míg felettük a Nap foglalta el helyét a felhőtlen trónján. 

A tisztás egy apró forrás mellet volt, a ragyogó zöld pázsit és a csobogó patak tökéletes idillt alkottak. Mégis a mohaszín egyveleget karmazsinpiros folt törte meg- egy hatalmas pokróc. A kockás mintázaton fonott kosárból teremtek elő a finomabbnál finomabb fogások. Jöttünkre két szempár csillant fel. Ekkor még azt hittük, egyedül vagyunk. Tévedtünk.

Gyors üdvözlő ölelés, egy két puszi után letelepedtünk mindannyian, és hamar kellemes hangulatot teremtettünk. Charlotte, Brian, Eliot és én úgy két órán keresztül szórakoztattuk egymást mindenféle történetekkel, viccekkel, ami még jobban megerősítette bennünk a biztonságérzetet. 

Kis idő múlva feltűnővé lett, hogy a keleti égbolton gyülekeznek a felhők. Nem törődtünk vele, keletről sosem kaptunk esőt. Ám ahogy a vihar jelei egyre erősebbek lettek, halvány árnyékként fertőzött meg minket a gyanakvás. Mégsem mentünk sehová, a fiúk meggyőztek minket, hogy vaklárma az egész. Bár az lett volna.

Néhány percen belül feltámadt a szél, és kénytelen-kelletlen, de elkezdtünk csomagolni. Ahogy gyakoribbak lettek a széllökések, úgy nőtt a villámlások és a mennydörgések, valamint csökkent az utóbbi kettő közt eltelt idő. A vihar egyre közeledett. 

A pokróc és az egyéb felszerelések mind egy táskába kerültek, ami pedig Brian hátára. Így indultunk meg kifelé a szigetből, de még a tisztás széléhez sem jutottunk. Az azt határoló fák árnyékából vicsorgó, szőrös fenevadak törtettek előre minden irányból, és hosszú szőrzetük alól kikandikáló szemükben vékony pupilla húzódott. Termetileg hatalmas farkasok, tekintetileg óriási macskák. Hosszú farkuk és tekintélyes szárnyuk pedig a Harry Potterből ismeretes hippogriffekéhez volt hasonlatos, morgós álkapcsuk hosszú, éles fogakat rejtett.

- Mi a francok ezek? – mondta ki Bar a kérdést, mely mindenki elméjében jelen volt. Mik ezek?

Mielőtt bármit is csinálhattunk volna, lábunk a földbe gyökerezett, pulzusunk az ez egekbe szökkent, arcunk pedig fehérré vált. A tisztás közepébe villám csapott, fekete kört égetve a zölden hajlongó fűszálak helyére. Nem is kör volt, inkább csillag.

A megszámlálhatatlan ágú alakzatot formázó izzásnyom közepén zölden csillogó hamuszín ruhában egy magas kalapos nő illegette magát, kinek 10 centis műkörmei között hosszú, mahagóni fapálca feküdt kecsesen. Lábát magas szárú csizmába bújtatta, válláról padig éjszín köpeny lebegett. Szőke haja megzabolázhatatlanul lengett a palástjával párhuzamban. Szeme vadul csillant, ahogy meglátott.

- Rebecca! Hát itt vagy! – mosolygott rám negédesen, mire a vadállatok újra vicsorogni kezdtek. Sőt, némelyik elrugaszkodáshoz készen hajlította be mellső mancsait. Amint a nő meglátta a gigantikus szőrmókokat, arca falfehérré változott. Hát nem neki dolgoznak? Hamar visszanyerte hidegvérét, és kihívóan tért vissza rám tekintete.

A hatalmas állatok támadásba lendültek, s minket átugorva az ismeretlen asszonyra vetették magukat, aki higgadt pálcalendítéssel és halk varázsigével idézette úgy újabb villámot, s ezúttal úgy tűnt el, ahogy jött.

A vadállatok az izzó helyét kezdték vizsgálni, majd mintha halkan morogva beszélték volna meg az imént történteket.

Eliot rémült arccal fordult felém. – Ki ez a nő? És miért hívott Rebeccának?

- Nem tudom- ingattam meg a fejem, noha a második kérdésre tudtam volna felelni. Annyit tudtam, hogy boszorkány volt. Méghozzá hatalmas. De a kiléte számomra is rejtély volt.

Még mielőtt bármit is tehettünk volna a fenevadak felénk fordultak – pontosabban felém. kecses ívben meghajoltak, megadták magukat. Egy szikrázóan fekete bundájú teremtmény egyenesedett fel először, majd míg a többiek követték, elém sétált. Valamit közölni akart. Azt hiszem.

Ekkor viszont őrült fuldoklásba kezdtem. Szabályosan nem kaptam levegőt. Két kezemmel a torkomat szorongattam, míg számat kétségbeesett tátottam ki egyre nagyobbra, hasztalanul. Éreztem, ahogy minden elhomályosodik, s az égen ragyogó fénykorong mindent beborított vakító erejével.

Levegő után kapkodva, vergődve találtam magam újra az ágyamon, a valóságban. Nem láttam, érzékeltem semmit, egy párna takarta el előlem a külvilágot.

Rángatózva vertem le magamról, hogy aztán félig felülve partra vetett hal módjára szívjam magamba az éltető levegőt. Néhány mély sóhajtás után bosszúsan döntöttem oldalra a fejemet. A székemen látszólag ült valaki, de mivel az ablak felé fordult, nem láthattam. Arra számítva, hogy Victoria lesz az, mérgesen mordultam rá.

- Te tényleg ki akarsz nyírni? – sziszegtem kigúvadó szemekkel.

- Még nem. Az nem lenne elég büntetés – hangzott rá a válasz anyám hangján. A széken felém fordult és kirívóan meredt lányára.

- Még?

- Most mit kell ezen annyira meglepődni. Ha te hazudsz, nekem már nem is szabad?

- Mit hazudok? Tudtommal ti kezdtétek azzal, hogy az orrunk előtt, mégis a tudtunk nélkül döntöttétek el, hogy a család kettészakad.

- És ezért már nem is kell beszámolni arról, hogy van fiúd?

Eliot említésére elpirultam. – Ő nem a fiúm. Vagyis… nem tudom. De most nem ez a lényeg.

- Akkor mi?

- Ezt neked kéne tudnod.

- A helyzet az, hogy a véleményünk ilyen ügyekben merően eltér, kisasszony. Szerintem a legfontosabb probléma a te viselkedésed.

- Legyen így. De mégis mit hittél? Hogy ezek után karba tett kézzel fogom nézni az utcát, mígnem egyszer csak útnak indulunk Nashville-be? 

- Én szóltam, hogy búcsúzz el mindenkitől. Nem mondhatod, hogy nem!

- Szóltál, majd megtiltottad a bált. Kedves.

- Mert okom volt rá! – Mély sóhaj után folytatta – Csupán meg akartalak védeni attól, hogy fájjon a búcsú.

- Épp az ellenkezőjét sikerült. 

- Te mit tettél volna a helyemben?

- Tessék? – emeltem fel a fejem.

- Te mit csináltál volna, ha neked kellett volna döntened?

- Ott kezdődik, hogy én nem titkoltam volna el. A többit pedig ésszerűen, nem rejtegetve a dolgok miértjét és hogyanját.

- Már megtörtént. Ez van, és ezen nem tudsz változtatni.

- Ki akar? – kérdeztem epésen.

- Nos… Igazából csak azért jöttem, hogy tisztázzuk; a büntetésedet megerősítettem, és ezúton komolyan is gondolom. Ha bármi, te tényleg bármilyen úton-módon kapcsolatot próbálsz teremteni a barátaiddal, fiúiddal, ismerőseiddel, azt csúnyán megbánod!- próbált fenyegetni.

- Már ha tudomást szerzel róla. És különben is… mit tudnál te velem csinálni?

- Biztos kíváncsi vagy rá?

- Minden vágyom – forgattam meg a szemeimet.

Egyszerűen felálltam, és kisétáltam a szobából. Hátra nem nézve, anyám rosszalló szavaival nem foglalkozva indultam meg szokásos reggeli teendőim elvégzésére.

Mindent némán, érzéketlenül csináltam. Még akkor sem fordultam vissza, amikor a törölközőm széle lesöpörte az asztalról a nagyi vázáját, s az óriásit csörömpölve törött száz meg száz apró darabra. Csupán megtorpantam, a szám szóra nyílt, de egy pillanat műve volt az egész. Halkat sóhajtva lendültem bele újra a néma robotba. 

Ugyan senkihez nem szóltam, a düh tombolt bennem. Ereimben vér helyett láva lüktetett, mellkasomban szív helyett ketyegő bomba lüktetett, fejemben pedig józanész helyett a bosszúvágy, a fájdalom, a keserűség és a mérhetetlen düh egyvelege hozott döntéseket. Így telt el a napom.

Este merev szemekkel dőltem az ágyba, rezzenéstelen arccal meredtem az imént kulcsra zárt ajtómra. Egyedül voltam. Teljesen. Határozottan. Fejemet a plafon felé fordítva kesernyés bájmosoly futott át az arcomon. Mégsem vagyok egyedül. Néhány centire a mennyezettől egy narancsszín rovar írt le kecses vonalakat.

- Seamus…

- És én – csattant egy bájos hang az ágyam mellől.

- Victoria…

- Pontosan.

- Ilyenkor nem értem, hogy tudsz ilyen vidám lenni – morogtam a szitakötőt fixírozva.

- Hidd el, volt időm hozzászokni. De neked sem kéne ennyire feldúltnak lenned.

-Igen? Akkor mégis mit kéne csinálnom? Vagy hogy kéne viselkednem, ha már itt tartunk?

- Higgadj le!

- Ugyan miért? – tápászkodtam fel félig.

- Minden rendben lesz!

- A fenét lesz minden rendben! – zuhantam vissza. Az ágy felső részén a párnákat kezdtem rugdosni.

- Ha így állsz hozzá…

- Még te is ki akarsz készíteni? Nem elég, amit itthon kapok? – dühöngte egyre.

- Egyáltalán nem akarlak kikészíteni, csak kérlek, nyugodj le.

Nagyokat sóhajtva, reszkető ajkakkal próbáltam „lenyelni” a feszültséget. Lehunyt szemmel ügyeltem a légzésemre, s meglehetősen higgadtabban néztem újra körbe, noha közel sem voltam teljesen nyugodt.

- Így jobb? – kérdezte egy lágy férfihang.

- Igen, Seamus. Jobb – mondtam, majd leszállt az ujjamra. És itt ért véget a nyugalmam.

Nem tudom mi váltotta ki belőlem, de ahogy azt figyeltem, hogy rebegteti apró szárnyait és hogyan fordul lassan felém, újra átgondoltam mindent. Még egy teljes másodperc sem kellett hozzá. Ettől újra elkapott az a szörnyű béklyó, ami magával taszítva a mélybe, összefoglalja a megannyi keserűséget, dühöt és fájdalmat, amit éreztem. 

Szemem összeszűkült, arcom csúf grimaszra rándult, kezem pedig akaratlanul is ökölbe szorult. Amint megéreztem, hogy van a markomban valami, leküzdhetetlen vágy tört rám, hogy a falhoz vágjam. Felületem, s az ágyról kissé elrugaszkodva, kezemnek nagy lendületet adva a markomban szorongatott valamit teljes erővel taszítottam a sötét tapétának.

Mire rájöttem, mit tettem, már késő volt. A ráncolt homlokom egy pillanat alatt simult ki, dühös ábrázatom kétségbeesetté vált. Tehetetlenül néztem, ahogy az apró narancsszín rovar a falhoz csapódik, irreálisan nagy felületen elterül, s élettelen tárgyként zuhan a padlóra. Mintha lassított felvétel lett volna.

Egy apró, reflexszerű rendítés a csonka szárnyain, s a szitakötő ezernyi apró fehér buborékra robbant, hogy semmivé foszolva tűnjön a ködbe.

Megöltem Seamust. 

A felismerés, mint tőr hasított belém, amint Victoriára néztem, ki könnyes szemmel olvadt bele a homályba. Már nincs visszaút. Erőt adtam a dühömnek és a keserűségnek, és ez lett belőle. 

Erőtlenül rogytam a padlóra, majd zokogásban törtem ki. Sosem gondoltam volna. De megettem. Hiába való volt minden áldozat, amit Victoria és Seamus egymásért hoztak. Én tettem mindezt hiába valóvá.

Reményt vesztve bámultam a falat, bár a könnyeimtől nem láttam belőle sokat. Testem összerándult, arcomat a karjaimba tehettem. Sírtam. De mi mást tehettem volna?