5. Fejezet; Sportnap

Sziasztok!

A szünet miatt rengeteg szabadidőm van, így gyorsabban tudom hozni a részeket.

Pár nappal a negyedik fejezet után itt van az ötödik is!

Sajnos ismételten nem érkezett egy komment sem. 

Ezért mostantól komik fejében válhatjátok ki a legfrissebb részeket.

A hatodik fejezetig legalább 3 komit kérek

>Tartalmaz némi erőszakot... gondoltam jobb, ha előre szólok<

Jó szórakozást!

Vicky ^.^

 

Elképzelésem sincs, mennyi időt tölthettem így. Arcomat a párnák közé nyomva, nem törődve semmi mással. Csak sírtam, üvöltöttem, tomboltam.

Elképedve gondoltam vissza a nap eseményeire. A suli-csőd, a válás, és a tetejébe még ez az egész költözéses dolog. Mégis, hogy képzelhették ezt a szüleim? Mit gondoltak? Majd mosolyogva belemegyünk az egész új élet kezdős játékukba? 

Én megértettem azt is, hogy nekik erre van szükségük, de egy 15 és egy 11 éves gyereket kiszakítani az addigi környezetéből úgy, hogy addig nem is jártak sehol, az ország más részén? Itt nem nyaralásra gondolok, hanem arra, hogy sosem vették fel más települések életritmusát, ezt az egyet ismerik, s köszönik szépen, ez számukra tökéletes. Chris már 19… Ő már sok helyen lakott koleszben, rengeteg ismerőse van szerte az államokban. Alig látni itthon. Ő boldogulna a nagyvilágban… 

- Igazságtalanság!- ordítottam a párnáim közé.

Kicsit kezdtem kényelmetlenül érezni magamat. A ruháim át voltak izzadva, s jó néhány helyen benyomódott foltot hagytak a bőrömön. Feltápászkodtam, s meglepetten láttam, hogy hajnali három óra felé járt az idő. Nem emlékeztem arra a pillanatra, amikor elaludtam, sem arra, amikor felkeltem. Pedig biztos, hogy aludtam, mert kicsit sem érzetem magam álmosnak. Nem láttam álmot, sem semmi ahhoz hasonlót.

Felkeltem az ágyból, és elkezdtem összekészíteni, amire az uszodában szükségem lehet. Úszósapka, úszószemüveg… Ezek nélkül sosem ugrottam volna bele a vízbe. Törölköző, papucs, fésű, hajszárító, némi pénz a belépőre és a szekrényre, és természetesen az úszódresszt se felejtsük ki. Pluszba hajgumik és a bikinim - ha kimennénk a strandra is. Mindezt bepakoltam a kis sporttáskámba. Vagyis a fürdőruhám kivételével mindent. 

Elkezdtem öltözködni. Furcsán, gyorsan készülődtem aznap reggel. Ideges voltam. Rég nem jártam az uszoda közelében sem. Féltem, talán túlságosan is berozsdásodtam ennyi idő alatt.

Az úszódresszemet felvettem a ruha alá – egy régi trükk, aminek nincs semmi látszata, de mégis lényegesen gyorsabban leszel készen. Amikor még versenyúszó voltam, sokat számított az a két perc, amit így nyertem.

Koptatott csőfarmer, egyszerű póló, és egy hosszú lánc. Nem is kell több. Alig 20 perc alatt elkészültem mindennel. Nem akartam visszafeküdni, mert féltem, hogy visszaaludnék. 

Volt pár órám nyugodtan végiggondolni a dolgokat. Belátom, egy kicsit túlreagáltam. De tartottam magam ahhoz, ami a legjobban összefoglalja bennem kavargó érzéseimet: Igazságtalanság!

De mit is jelent egyáltalán? Ha van igazságtalanság, akkor van igazság. Az igazság az, amit megérdemlünk, ami jár nekünk.  Az igazságtalanság pedig pont az ellenkezőjét takarja. Tűz és víz. Jin és Jang. Mert igazságtalanság nélkül sosem tudhatnánk, mi is valójában az igazság.

Az ágyamon ülve rezzentem össze, amint az ébresztőórám vad pittyegésbe kezdett. Fél hetet mutatott a kijelzője. Bekapcsoltam a gépet, és felmentem az internetre. Buszt kellett találnom, ami elvisz az uszodához fél nyolcra. A visszajövetelnél majd rögtönözök valamit a suliban. Gyorsan rábukkantam egy járatra, ami ugyan kicsit korai, de nekem megfelel. Még húsz percem volt, hogy elérjem. 

Az utolsó pillanatokra halogattam a szobámból való kilépést. Ha nem indulok el akkor, biztosan lekéstem volna a buszt.

Remegő kézzel nyomtam le a kilincset és bizonytalanul álló lábakkal léptem át a küszöböt. A konyhában a pultra volt készítve a tízóraim. Nagy meglepetésemre a reggelimet is benne találtam, ami egy kakaós csiga volt. Futólag felkaptam egy üdítős palackot, s begyömöszöltem mindent a táskámba.

Az előszobai ajtófélfánál anya pillantott rám.

- Haragszol még?- kérdezte félve. Nagyot sóhajtva néztem rá.

- Szerinted? Igaz, tegnap kissé túlreagáltam a dolgokat, de…

- Igazad volt – szólt közbe.

- Tessék?- nem akartam hinni a füleimnek.

- Igazad volt! Mindenben!- elismerően emelte rám tekintetét, miközben én egyre közelebb lépdeltem hozzá. - De most igyekezz! Le fogod késni a buszt.

- Hoppá!- szóltam, majd kapkodva felvettem a dzsekim és a tornacsukám, vállamra pedig a táskát csúsztattam- Majd jövök! Sportnap után még be kell mennem a suliba! Ne várjatok meg az ebéddel. Szia!- köszöntem immár az ajtóból integető anyámnak.

Régi, elhanyagolt járat érkezett a megállóba. Az ülések kárpitjai felhasítva, mindenhol szemét és pattogzó festékdarabok hevertek. Leültem egy többé-kevésbé épségben maradt székre. Lassan haladtunk, és a busz minden egyes alkalommal, amikor a sofőr kicsit is rálépett a fék vagy gázpedálra, óriási csikorgást vagy gépi felbőgést hallatott. 

Az uszoda barnásszürke színű nagy ablakos épület volt, hosszú, ívelt tetővel. Üvegajtó nyílt a belső térbe. Itt volt a pénztár és néhány üzlet, ami sportszereket és vízi játékokat árultak a kicsik legnagyobb örömére. Volt itt még néhány fotel, szék elhelyezve egy-egy asztalka körül. A boltokkal szemben egy büfé kapott helyet, s néhány automata. 

A találkozó az épület előtt volt megbeszélve. A hatalmas ajtóhoz érbe belestem az előtérbe. Hirtelen egy sötétzöld-szürke pulcsis emberrel akadt össze a tekintetem.  Eliot szája széles mosolyra húzódott s nekem integetett. Én is felemeltem a kezem, majd kicsit odébb sétáltam. Mivel látta, hogy nincs szándékomban beljebb menni, kijött hozzám.

- Szia - köszönt még mindig vigyorogva.

- Szia – próbáltam meg magamra erőltetni egy halovány mosolyt.

- Valami gond van? – kérdezte aggódva.

- Nem, minden rendben – hazudtam.

- De én látom rajtad!

- Nincs semmi!

- De van!

- Eliot!

- Mond el! Kérlek!- makacskodott, s szemében megjelent az a pajkosság, amit én annyira szerettem. Nem bírtam ki nevetés nélkül.

- Hosszú történet- intettem le. El az órájára nézett.

- Még van több mint negyed óránk fél nyolcig! Különben is. Csak azért írták ilyen koraira, hogy biztosan mindenki ide érjen.

- Igen, ez Medire vall- bólintottam rá.

- Medi?

- Az edzőnő.

- Értem. Akkor mesélsz?

- Nem bánom- adtam be a derekam.

- Köszi – szólt- De hozd be a cuccodat, ne tartsd feleslegesen.

Engedelmesen becsusszantam az ajtón és Eliot táskája mellé ültem, az én cókmókomat pedig az asztal alá dobtam. Ő is felszabadította az ülőhelyét, s kérdőn nézett rám.

- A tegnapom szörnyű volt! – kezdtem -A suli-csőd volt az első csepp a pohárban.

- Aztán velem kerültél párba…

- Azzal nincs semmi bajom! Te idióta!- löktem vállba poénkodva s a fiú is elnevette magát- De annak a fogadásnak nem örültem annyira.

Erre Eliot fütyörészni kezdett, mint aki nem is tudja, miről van szó. Újra együtt röhögtünk.

- Aztán Chris, tudod, a bátyám. Útban a menza felé beavatott valamibe… méghozzá abba, hogy a szüleink válnak.

- Ó, sajnálom – mondta gyengéden.

- Áh, ez még semmi! – folytattam - A húgom és én anyánkkal leszünk, és Nashvillebe költözünk.

- Tennesseebe?

- Igen, oda – bólogattam bánatosan.

- Így már értem.

- De az élet megy tovább és meg kell próbálnom kiélvezni a maradék időt is, amit veletek tölthetek, nem igaz?

- De!- mosolyodott el- És Elizabeth..

- Igen?

- Emlékszel még arra, amikor Angela és Cody feltűnően sokat lógtak együtt?

- Már hogyne emlékeznék. De hogy jutott ez most az eszedbe?

- Tegnap kérdeztél valamit és én most arra akarok válaszolni – jelent meg újra a szemében az életvidám csillogás – Mert akkoriban Cody elkérte tőle a számodat, amit végül eljutatott nekem. Innen van meg a mobilszámod.

Képtelenség volt ezen nem nevetni. Könnyek futottak végig az arcomon, ám végre nem a szomorúságtól. Az öröm igaz gyöngyszemei rendszerint a tenyeremben landoltak.

Egyszerűen nem bírtam felfogni, hogy lehet valaki ilyen hatással rám, mint Eliot. A nevetése, a mosolya – a puszta léte is – ámulatba ejtett, s elbűvölt. A humora mindig felfelé görbítette a szám szélét. Külsőleg lehet, hogy nem mindenkinek lenne szimpatikus a legtöbbször kócos, sűrű fekete tincseivel, s a sejtelmes szürke szemeivel, de számomra épp ezek a tulajdonságai tették őt ilyenné. És az, hogy most adott egy hét, amit vele tölthetek… Együtt kellett töltenem vele a nap nagy részét! Ha ez büntetés, kívánom, hogy halálomig büntessenek! 

Ábrándomból a megérkező évfolyamtársaim zökkentettek ki. Sorra érkeztek a többé-kevésbé ismerős arcok. Hamar szóba elegyedtem pár emberrel, akikkel a suliban is beszéltem már párszor. A téma adott volt: a hét és a párok.

- Ti jöttetek a körzetiből?- kérdezte egy idős férfi háromnegyed nyolc előtt nem sokkal. Mindenki elhallgatott, a helyére ment, de válaszolni senki sem akart.

- No! Mi van, megnémultatok? Ti vagytok a körzetiből, vagy sem?

- Igen, mi- mondtuk sorra.

- Rendben, a fiúk jöjjenek velem, a kolleganőm pedig majd a lányoknak mutatja az utat – adta ki az utasítást. Morgolódva indult meg a tömeg.

- Bent találkozunk- szólt Eliot egy halvány mosollyal.

- Igen…

Fiatal, hosszú, fekete hajú lány lépett elő. Hanyag tekintetével mért minket végig.

- Kövessetek- vetette oda a rágógumiján csámcsogva.

Táskáinkat kezünkbe fogva lépkedtünk a recepciós lány mögött. Az öltöző tele volt zsúfolva szekrényekkel és fülkékkel. A hosszú folyosó végén egy lefelé tartó lépcsősorhoz értünk. Lent egy kis zugban hat zárt ajtó fogadott minket. Velük szemben üvegajtó nyílt, s a kiszűrődő zajokból ítélve a medencetérbe vezetett. Kilátás nem volt, ugyanis a panorámát egy nagy betonfal szerű építmény takarta bő másfél méterrel az ajtó előtt. nem volt nehéz rájönni, hogy a lelátók mögött vagyunk.

 A lány odasétált az egyik ajtóhoz, a kinyitotta.

- Itt átöltözhettek- kezdte a tőle már-már megszokott nemtörődömséggel- Az edző majd jön értetek, ti csak maradjatok veszteg. A kulcsot pedig el ne herdáljátok nekem!

Azzal otthagyott minket, s elindult vissza a lépcsőn. Olyan volt, mint ha meg lett volna tükrözve az egész terem. Itt is lépcső, a másik oldalon is, az ajtók szimmetrikus elhelyezése, s az üvegajtót is egyenlő részekre lehettet volna felezni. Az egyik sor lépcső a női, míg a másik a férfiöltözőhöz vezetett. Ezt az itt töltött tábor alatt tudtam meg.

Nyolc lány volt négy padra. Leraktam a táskámat a jobb hátsó padra, s elkezdtem öltözni.

Mikor én már az úszószemüveget igazítottam, a többiek még csak az fürdőruhájukkal bajlódtak. Az úszósapka felvétele sokaknak kihívást jelentett. Leültem a cuccom mellé. Éreztem, hogy szédülök, s szörnyű fejfájás tör rám. Nem akartam megadni magam, makacsul összeszorítottam a fogaimat.

- Jó reggelt tubicáim!- köszönt egy vidám, ismerős hang. Halk üdvözlések hallatszottak. Felálltam. Kíváncsi voltam a reakciójára, amikor meglát. A rövid, szőke hajú, alacsony mester a régi, kék papucsába csattogtatta léptei, ugyanúgy, mint anno.

- Medline vagyok, de nyugodtan szólítsatok csak Medinek. A versenyúszókat edzem, de nem rég indult két új csoportom. Egy kezdő és egy középhaladó. Ha valakinek van hozzá kedve, talán még be tudjuk…. Elizabeth!!- kiáltotta el magát hirtelen és nevetve ölelt át.

- Szia Medi! – mondtam kibújva a szorításból.

- Hát így kell találkoznunk? És mond csak, ki a párod innen?- mutatott körbe.

- Nincs itt.

- Nincs?! Csak nem fiú az illető?

- De – mosolyodtam el- Nem tudom, mennyire ismered Eliot Nasmith osztálytársamat…

- Ó, az a fekete hajú?

- Igen.

- Most megyek mindjárt a fiúkhoz, majd megnézem magamnak- bökött oldalba - de ha jól számolom, még egy embernek fiú párja van, igaz?- kérdésére egy lány jelentkezett. Az ő párjáról is kérdezett pár dolgot, majd felénk fordult- Csak hogy értsétek: Elizabeth régen nálam úszott, s ő volt a csapat gyöngyszeme – éreztem, ahogy elpirulok – De sajnálatos módon idő hiányára hivatkozva kilépett a csapatból, de csak ideiglenesen. Úgyhogy majd valamikor a közeljövőben örömmel várjuk a visszatérésedet.

- Majd megfontolom.

- Rendben! Tehát visszatérve. Még átmegyek a fiúkhoz, megnézem, hogy állnak, mindenki hozott-e úszósapkát, úgy látom, ti megvagytok.

- Miért szükséges?- kérdezte egy szőke lány.

- Mert a fontos emberek a higiénia szabályzat szerint kötelezővé tették- válaszolt Medi – Tehát akkor bejövök, amikor megyünk a medencetérbe. Ha mindenki kész van, ki lehet jönni ide, az előtérbe.

Azzal sarkon fordult és kiment. Én összehajtottam a törölközőm, s belebújtam a papucsomba. Az ajtón kilépve láttam, még nem volt kész senki rajtam kívül. A falnak támaszkodva bámultam a lelátó hátulját. Majd a másik oldalon kicsapódott egy ajtó, s Medi sietett útjára.

- Egy fiú nem hozott úszósapkát- magyarázkodott.

Sorra jöttek ki az imént kinyílt ajtó mögül az emberek. Mindenki fejét színes gumi fejfedő takarta. Kivéve egy fekete hajú illetőt, aki diszkréten mellém állt.

- Eliot, pont te nem hoztál?

- Erre mit mondjak?- tárta szét két karját. Eddig nem is figyeltem rá, de egész látványosan domborodott a bicepsze, s a hasizmokból sem volt hiány.

A válaszára nagy sustorgás és röhögés támadt a fiúk körében. Egy rövid, barna hajú, gebe, magas srác közelebb lépett Elhez.

- Hé, mi van, Eliot? Fürdőruhás bemutatót tartasz a csajodnak?- kérdésére még nagyobb hahotába kezdtek a társai, ha ez egyáltalán lehetséges.

Meglepett, hogy a csajának mondott. Talán ezzel dicsekedett a hátam mögött?

- Bajt akarsz, Gabe? – kérdezte El bosszúsan. Félszegen pírt láttam az arcán, ami hirtelen gyorsasággal tűnt el.

- Gyere ki a hóra, kisember! A vízben is csak kapálózol, hát ne dumálj! Majd szólj, ha elérted a szintemet- szólt a fiú. Csodálkoztam, honnan tudhatta, hogy Eliot alig tud úszni?

- Bocs, nem szándékom odáig süllyedni – válaszolta flegmán. A válla után nyúltam, hogy elfordítsam, vagy odébb húzzam, de már késő volt. Gabe arca lángolt a dühtől, s keze óriási erővel lendült El felé. Ő megemelte a karját, de nem voltak elég jók a reflexei. A fiú ütése telibe találta Eliot arcát, aki ettől hátrahanyatlott, s nekem kellett megtartanom, nehogy a földre hulljon. 

Riadtan néztem a szemébe. Bocsánatkérően pillantott rám, takarva vérző orrát, s felrepedt ajkait. Gabe diadalittasan pöccintette meg állát, s elfordult. Távolodni kezdett. El hirtelen felpattant, s utána akarta vetni magát. Most az egyszer nem gondolkodtam, jó-e az, amit csinálok, vagy veszélyes-e, csak megtettem. Ráugrottam Eliotra, s minden erőmmel azon, voltam, hogy megállítsam. Közben Gabe is észrevette, mi folyik mögötte. A harcias fiút három társa tartotta vissza. 

- Itt meg mi történik?- csattant Medi hangja- Halljam!

Lassan elengedtem Eliotot a szorításomból. Később jöttem rá, hogy tulajdonképp csak átöleltem hátulról. Nem volt benne sok erő, köztudottan nem vagyok valami izomkolosszus, de mégis vissza tudtam tartani.

- Téged meg mi a csuda lelt?- jött oda az edző aggódva Elhez – Sürgősen irány az orvosi. Liz, kísérd el! Úgyis a te párod- erre újra összesúgások kezdődtek, de egy gyilkos pillantás elég volt, hogy elhallgattassa őket. 

A medencetérből nyílt az elsősegély stand, ami egyben átjáró is volt a strandra. Lassan mentünk, ahogy visszhangoztak a lépteink az üres teremben.

- Beképzelt állat- szólalt meg hirtelen.

- De te is hibás vagy.

- Most hagytam volna? Nem hallottad, hogy beszólt?

- Ahogy te is.

- Ez igaz…

- Na, ugye. Mégis te vagy az egyetlen sérült.

- De nincs törés. Az fájt is volna- tette hozzá kérdő tekintetemet látva.

- Nem kell hősködni- szóltam, majd betoltam az orvosi szoba ajtaját.

Az ügyeletes doki engem is megnézett, mondván, túlságosan sápadt vagyok. Eliot orra nem tört el, de ma nem úszhat.

- Szuper- mondta szemét forgatva- De megmondtam, hogy nem tört el.

Amikor visszaértünk már javában folyt az edzés.

- Tisztáztuk az ügyet, a verekedős igazgatóit kap.

- Jó ez így, utolsó héten- jegyeztem meg savanyúan.

- Ez már egy fokozat, nem ez neki az első. Nos, Eliot, te mennél szépen, és öltözz fel, ma pihensz egyet.

- Na, de!

- Semmi vita! Mars! Elizabeth te pedig ugrás a vízbe! Még csak a bemelegítés van, úgyis beéred majd őket.

A szemüvegemet a helyére rakva a rajtkőre álltam. Szokatlanul csúszós volt, el is rontottam az ugrásomat.

A medencét nyolc egyenlő részre osztották. Színes műanyag „kötél” volt kifeszítve adott távolságonként.

A vízben volt időm gondolkodni. Ez volt ilyen célra a kedvenc helyem. Ilyenkor nem zavarhat senki vagy semmi- csak az edzőtársaim és a fal. A hatodik hossz után Medi kiszállíttatott mindenkit. 

- Lássam az ugrásaitokat- adta ki a parancsot- majd két hossz gyorsúszás.

Sorban álltunk, a végére maradtam. Ekkor jött vissza El, a sötétzöldes pulcsijában. Leült a székre, s figyelte, ahogy az emberek sorban csobbannak a vízben. Egy-egy nagyobb fröccsenés után mosoly futott át az arcán.

Körülbelül a negyedik beugrós feladatnál újra sajogni kezdett a fejem. Nem törődtem vele. Én következtem. Meg kellett mutatni a csoportnak, s főképp Medinek, hogy milyen fából faragtak. A rajtkő most még vizesebb volt, mint előtte. Kitámasztottam a lábam, s elrugaszkodtam. De nem jutottam messzire.

A hátrébb lévő lábam kicsúszott alólam, így a térdem hatalmas csattanással csapódott a fém rajtkőnek. Mozdulni sem bírtam, mikor a gravitáció magával ragadott. Az utolsó emlékem, hogy szörnyem fáj a térdem, emberek kiabálnak s rohangálnak, én pedig egyre csak zuhanok a semmibe…

Egy pillanat múlva az iskolai farsang fogatagában találtam magam, egy régi jelentben. Hirtelen rájöttem mi történik velem. Egy köztes állapotba kerültem, élet és halál között… Újra átélem azokat az eseteket, amiket egyszer már megtörténtek.

Zombi est volt, s én ki nem állhattam a zombikat. Féltem tőlük, mindennél jobban rettegtem az élőhalott szörnyetegektől. A termet díszítettük, amikor én az édességeket hordtam be.

- Ne segítsek?- kérdezte Angela.

- Nem, köszi, bírom.

Nagy levegőt vettem, mert az volt az utolsó doboznyi süti. Kiontottam, s felsikoltottam.

- Minden rendben? – kérdezte Eliot, aki éppen beleharapott egy parti-szendvicsbe.

- A doboz, a… a süti… - dadogtam. A süteményeknek emberi ujj és szemgolyó-formájuk volt.

- De jó!- ámuldozott a fiú- Tényleg, te félsz az ilyenektől. De ez nem igazi- lebegtetett meg az orrom előtt egy ujj-sütit.

- Tudom, de akkor is!

- Jó, ahogy akarod!- szólt, majd egyben megette a kezében tartott édességet.

A terem bő fél órára teljesen kihalt, elmentek zombi jelmezt ölteni. Én addig az utolsó simításokat végeztem, amikor mozgást észleltem az egyik asztal alatt. Gyanútlanul hajoltam le ellenőrizni.

Hirtelen egy félig zöld színű bőr borította, félig lógó húscafatos zombi-maszkkal találtam szemben magam. Óriásit sikítottam, amire –mint valamiféle jelre- mindenhonnan zombik jöttek elő. Egyik törött bokájú, lábát húzó, másik kiakadt vállú, harmadik földön kúszó, és még ezer meg ezer fajta.

Nem tudtam hozóvá menekülni. Lekuporodtam az egyik térválasztó fal elé és velőtrázó sikolyokat hallatva vártam, mit tesznek velem. Teljesen bekerítettek, nem volt hová hátrálnom. Remegő kezemet az arcom elé tettem. Nem akartam látni.

- Hé! – hallatszott egy szó, valahonnan a távolból- Ti is tudjátok, mennyire fél. Minek még így is szekálni vele?

- Jaj, Eliot, miért kell ennyire ünneprontónak lenned?- a hangban Brianre ismertem.

A zombik sorban elmentek, immár normálisan járva, de én nem mertem mozdulni. Sokkos állapotban néztem fel Elre. Ő nem viselt jelmezt, átlagos ruhában volt, akárcsak én.

- Minden rendben?- kérdezte, de a válaszomat nem várta meg. Leguggolt mellém, s átölelt- Nem kell félned- mondta, s hangjából nyugalom áradt- Elmentek, nem jönnek vissza.

- Nem igaziak… tudom… de annyira élethű... és én annyira féltem- érzetem, ahogy arcomon legördülnek a könnycseppek.

- Gyere le a normális bulira. Ott nincsenek zombik.

- Megígéred?

- Megígérem.

Azzal felálltam, együtt ballagtunk le a valódi farsangra.

A továbbiakat csak egyszer éltem át. Ugyanis távolról láttam, amint elhagyjuk a termet, s az örvény újra magába rántott. És én megint zuhanni kezdtem. Ki ebből, a köztes állapotból.

Már csak egy megválaszolatlan kérdés maradt: Az élet, vagy a halál felé?