4. Fejezet; Boszorkányos fájdalom

Sziasztok!

Egy kicsit előbb hoztam el a negyedik fejezetet, remélem nem baj. :)

A cím szerintem elmond mindent, nekem nem is kell mást hozzáfűznöm.

Nem is húzom tovább az időt, jó szórakozást!

Vicky ^.^

U.I.: Megint kérek szépen komikat! Nem kímélni a billentyűzetet!

Míg a suliban voltam, a gondolataimat elterelte a barátaim társasága. A menzán lefoglalt a lepukkant helyiség és a siralmas minőségű étel egyvelege. A bátyám kocsijában a gyönyör rabolta el az eszem.

De ahogy hazaértem, tudtam, innen már nincs kiút. Nem hátrálhattam meg. A kapuk zárva, s az oroszlánok kiengedve. Csak magadra számíthatsz, illetve nekem ott volt Chris. Abban a pillanatban szívesebben álltam volna egy aréna közepén, mint egy ókori gladiátor. Könnyebb lett volna dacolni a vadmacskákkal, mint fájdalmat okozni a sérülékeny lelkű kishúgomnak.

De valakinek meg kellett tennie. Nem titkolhattuk volna sokáig előle. Szívembe karóként hatolt a látvány, amikor keservesen sírva ölelte a derekamat. Hideg cseppek gördültek végig apró arcán, amik végül a felsőmön, vagy a nadrágomon landoltak.

Úgy szorított, mintha az élete múlna rajta. Én a vállát húztam magamhoz. És már nem bírtam tovább. Kibuggyant belőlem is a sírás. Mikor Christopher látta, hogy nincs miért szégyellnie a könnyeit, odaült mellém a kanapéra. Claudiát félig az ölébe húzta.

Elképzelésem sincs, mennyi idő telhetett el így. Legnagyobb megdöbbenésemre Clau bírt megszólalni először. 

- Ezt mióta tudjátok?- kérdezte hüppögve.

- Én nem rég óta. Ma délután mondta meg Chris- hangom el-elcsuklott és még nem lábaltam ki teljesen a sírógörcsből.

Bátyám felegyenesedett, majd felállt, és a kabátjához sétált. Valamit keresett a belső zsebében.

- Eddig nem voltam benne teljesen biztos. Azt hittem csak képzelgek, vagy rémeket látok. De ma reggel véletlenül rábukkantam erre… - szólt, majd egy felbontott fehér borítékot csúsztatott elénk az asztalra. Csodálkozva néztünk rá.

- Először én sem akartam elhinni, hogy ez megtörténhet… Nézzetek csak bele.

Claudia kíváncsian a hivatalosnak tűnő levél után nyúlt. Chrisre néztem és a pillantásából tudtam, mit rejt a boríték.

Lassan húzta ki belőle a lapot, mintha félne valamitől. Elkezdte olvasni, de hamar rájött, hogy nem tudja, mit, és hol keressen. Segítséget kért tőlem, s átadta a papírt.

Én rámutattam a fontos részekre, és felolvastam neki.

- A tárgyalás hatodik hó, tizenegyedik napján kerül megtartásra. Kérjük, mind a felperes, mind az alperes megjelenését a bíróságon. A másodfokú ítélet kihirdetése után a válás jogerősnek minősül.

Felemeltem a fejem a lapról és a húgomra néztem. Szemében látszott, nem érti teljesen, miről van szó.

- Ha anyáék elmennek azon a napon a bírósságra, akkor elválnak. Vagyis valószínűleg különköltözünk- próbált magyarázni Chris.

Újra megjelent húgom arcán a keserűség és a fájdalom. Könnycseppek jelentek meg a szemében, de ő makacsul visszatartotta őket.

- Nyugodj meg- húztam újra magamhoz-, vagy sírd ki magad, ha úgy jobb. Te érzed!

- Nem! Nem sírok- mondta zokogva. 

Chris a pulthoz sétált, és hozott egy csomag papírzsebkendőt, s lerakta a kávézóasztalra elénk.

- Ha kellene- fűzte hozzá. Majd diszkréten jelezte, hogy majd ha lehet, beszélni szeretne velem. Négyszemközt.

Finoman kibújtam Claudia szorításából és a bátyám után indultam. Az előszobában a lépcső előtt megállt, s visszafordult.

- Azt hittem jobban viseli majd- szólt bánatosan.

- De hát még csak 11! Épp eléggé érzékeny is!

- Tudom. 

Mély csend ült a beszélgetésre. Hosszú másodpercekig csak néztünk magunk elé. Néha-néha hallani véltük kishúgunk hüppögését.

- Most mitévők legyünk?- kérdeztem miközben könnyek gyűltek a szemembe.

- Bár tudnám- csóválta meg fejét- Csak azt kéne megtudnunk, hogy anyáék mégis meddig akarták ezt eltitkolni előlünk? Mert mindjárt itt van a tárgyalás, és egy ilyen procedúra nem két hét alatt megy végbe.

- Az már igaz. De nem támadhatjuk le őket csak úgy!

- Ha hazajönnek, úgyis látni fogják, hogy valami nincs rendben. A mostani állapotot már nem lehet nem észrevenni!

Rábólintottam, majd átöleltem. Szótlanul mentünk vissza a még mindig pityergő hugicánkhoz. Leültünk a mellette lévő üres helyekre, és igazából csak néztük egymást. A plafont. A kávézóasztalt. A cipőnket. Így telt el egy kis idő. Lassacskán Clau is abbahagyta a sírást.

Úgy pattantam fel, mint aki alatt izzik a föld. Gyorsan a zsebemhez kaptam, s kivettem belőle a mobiltelefonomat. A készülék hevesen rezgett, és a Sum 41 egyik számát kezdte ordítani. A kijelzőre pillantottam. Nem írt ki nevet, csak egy számot. Nem tudtam beazonosítani, kihez tartozik, de tudtam, valahol már láttam.

Megnyomtam a „hívás fogadása” gombot, majd beleszóltam.

- Halo?

- Halo… Elizabeth, te vagy az?- recsegett a vonal másik végéről.

- Igen…- tétováztam.

- Szia!- köszönt immár lelkesen egy nagyon ismerős hang- Eliot vagyok.

- Ó, szia, Eliot- szóltam megkönnyebbülve. Kisétáltam a nappaliból. Leültem a felfelé vezető lépcső aljára.

- Csak azért hívtalak, mert az osztályfőnök telefonált, hogy nem írtuk alá azt a könyvet a vizsgaeredmények miatt.

- Tényleg!- csaptam a homlokomra.

- És ezt holnap be kéne pótolni. Úgyhogy a sportnap után még be kell mennünk a suliba.

- Megoldható. És Lori tud már róla?

- Igen, őt is felhívta. Téged viszont nem tudott elérni.

- Ez furcsa- gondolkodtam el- Lehet egy kérdésem?

- Persze…

- Honnan tudod a telefonszámomat?

- Tudod… Ez eléggé… Vicces történet- nevette el magát.

- Oké - mosolyodtam el. Keserédes percek voltak azok, míg Ellel beszélgettem. Keserű, mert a szüleim válnak, s ettől a gondolattól lehetetlen szabadulni, akár egyetlen másodpercre is. Édes, mert van egy igaz, mellesleg fiú, barátom, aki mindig képes vidámmá tenni, a puszta létével is.

- Jut eszembe: nem tudod véletlenül, hogy holnap hova és hányra kell menni?

- A lapon, amit kaptunk, elvileg rajta van.

- Az igaz- szólt elgondolkodva- Akkor én már nem is zavarlak tovább. Szia!

- Szia - mondtam, majd fülembe csengett a hívás végét jelző hang.

Az ölembe raktam a mobilomat, s némán ültem tovább. Nem akart tudatosulni bennem, mit is jelent ez a hangulat. A búskomorság, a hiányzó jókedv, a síri csend. Nem akartam felfogni, hogy az eddigi életem romokba fog dőlni alig pár nap, vagy hét leforgása alatt. De már elkéstem. Hisz a válókereset beadásával egyértelművé vált: A sorsunk meg van pecsételve.

A szüleim el fognak válni, s ez ellen én már nem tehetek semmit. Szomorúan lépdeltem vissza. A kávézóasztal előtt megálltam, s Chrisre néztem.

- Mikor érnek haza?- kérdeztem komolyan.

- Nem sokára. Maximum fél óra, és itthon lesznek.

Sarkon fordultam és felrohantam a szobámba. Magamra csaptam az ajtót és hasast ugrottam az ágyra. Kibukott belőlem a sírás. Arcomat a párnák közé temettem. Menekülni akartam. Elszabadulni a bajoktól. Távol lenni mindentől. Menekülni… Bármi áron.

Éreztem, ahogy lassan átnedvesedik a kispárnám. Nem zavart. Ordítani tudtam volna, de nem akartam, hogy a testvéreim feljöjjenek. Már fulladozni kezdtem, ezért felemeltem a fejem. Átfordultam, hogy lássam magam a tükörben.

Zilált, felzaklatott, kivörösödött szemű, sápadt, reményvesztett lány meredt rám. Feltápászkodtam és odasétáltam a faragott fakeretes bútorhoz.

Mintha egy hullával néztem volna farkasszemet. Semmi élet, hiába is keresnéd. Felemeltem a jobb kezem, s óvatosan hozzáérintettem az üveghez. Pár centiméterig végighúztam a felületén az ujjamat.

Végső elkeseredésemben eszembe jutott egy ősi varázslat. Több ezer éves mágia. Nem kell hozzá más, mint egy sík, tükröződő felület- esetünkben egy tükör. Régen, mivel nem volt más, a mozdulatlan víztükröt használták.

Hátrébb álltam egy fél lépéssel. Ujjaimat egymásba fonva összekulcsoltam a kezeimet. Halkan elmormoltam a varázsigét. Egy külső szemlélődő számára valószínűleg csak érthetetlen zagyvaság lett volna az egész, és bizonyára idiótának nézett volna. De nem érdekelt az sem, ha lebukok. Ott és akkor semmi sem érdekelt.

Felemeltem a fejem, s félve néztem a tükör béli énemre. Látszólag nem változott semmi. De ahogy én azt már sokszor megtapasztalhattam: A látszat néha… mindig csal.

Közelebb hajoltam. Elszörnyedtem a saját arcomtól. A kócos haj, a beesett szemek…

- Te meg mit bámulsz ennyire?- kiáltott rám a tükörképem felegyenesedve és csípőre téve a karját. Ijedtemben hátra estem. Szerencsémre a tükör az ágy lábánál volt, tehát csak lehuppantam rá, s így nem esett semmi bajom.

A varázslat minden kétséget kizáróan sikerült. Ott állt, és nézett rám megvetően a „tükör énem”. Tekintete dühös volt s zaklatott. Majd szépen lassan, ahogy odasétáltam elé, ellágyult.

- Rég nem találkoztunk- szólt immár sokkal kevésbé hevesen.

- Igaz. Tudod, nem lehet ezt olyan gyakran megcsinálni. Kissé fura, hogy egy, a miénkkel párhuzamos világ vagy dimenzió… nem is tudom, hogy mondjam.

- A világ barátságosabb- segített ki.

- Akkor kissé fura, hogy egy, a miénkkel párhuzamos világban élő „énemmel” beszélgetek.

- Jogos – nevette el magát.

- Lenne egy kérdésem, vagyis kérésem.

- Mondd csak bátran. Hallgatlak- mondta, miközben ő is leült az ágyára. Az ő világuk is ugyanolyan volt, mint a miénk. Majdnem. Csak náluk másképp alakultak a dolgok, ezáltal a tükör énem élete szöges ellentéte volt az enyémnek.

- Mesélj el nekem valamit! A szüleid…

- Nem válnak- vágott a szavamba.

- Honnan…

- Elfelejted, hogy az előszobában is van tükör.

- … tudod?- fejeztem be elhaló hangon az imént megszakított mondatomat.

- Én mindig látlak, amikor te engem. Előttem nincsenek titkaid. Ha akarod, ha nem. Én tudok rólad mindent. Jelen vagyok minden tükröződő felületben, a legapróbb harmatcsepptől a hatalmas üvegablakokig. Szinte az életed része vagyok- szólt nagyon is határozott hanglejtéssel.

- Azt elfelejted, hogy emellett még éled a saját életed a saját világodban- szándékosan megnyomtam a „saját” szót.

- Hidd el, nem egy mámor a tükörvilág. És annyira saját az életem, amennyire te akarod!

- Nem akaratfüggő! Különben is; nálatok a legtöbb dolog éppen fordítva történik! Nincs testvéred, és Hollywood-ban éled a szinte már mámoros életedet! Van egy helyes pasid, mire vágysz még?

Szomorúan nézett fel hadonászó alakomra. Hirtelen elszégyelltem magam a mondottak miatt.

- Kérlek, ne haragudj!- próbáltam mentegetőzni- Nem úgy értettem! Én csak…

- El vagy keseredve. Tudom. De nehogy azt hidd, nekem olyan „hű de jó”! Itt sem fenékig tejfel az élet! Én sokat, nagyon sokat vagyok magányos. Sok barátom van, addig el sem tudok számolni… De olyan barátokról, mint neked Char, Lucy, vagy Angela, még álmodni sem mernék. Elvagyok velük, mert muszáj, de ha bajom lenne, vagy bajba kerülnék, ők nem segítenének rajtam. Hagynának elveszni, ha úgy van még meghalni is!

Megdöbbentett a kijelentése. Szemében felfedeztem egyfajta lángot. Az elhivatottság, vagy a pillanatnyi düh az, ami odatette. Nem tudom. De az érzelmek tengeréből egy parányi szikra- tűzként lobbant fel a zöld szempárban.

- Igaz, hogy van pasim, de most ezzel hogy vagyok előrébb? Mivel jobb, ha van pasim?

- Van valaki, aki lelki támaszt nyújt, ha kell – makacskodtam - Akire számíthatsz. Aki ott van melletted a bajban, ha már a barátaid cserbenhagynak. Van valakid. Van valakid, aki szeret!- az utolsó mondatot már jóval lágyabban mondtam.

Meglepte, hogy szembeszálltam vele. Döbbenet és büszkeség furcsa keveréke látszott az arcán. A tűz a szemében nem hunyt ki, de a ravasz csillogás átvette a helyét egy pillanat alatt.

- Tehát neked tetszik Eliot- mondta hirtelen vidáman.

- Mi? Ez most hogyan jön ide? Ne terelj témát!

- Úgy látom valaki elpirult- csicseregte víg kedéllyel. A nevetésétől felfeküdt az ágyára és a plafont bámulta- Egyezünk meg valamiben. Egyikünknek sincs tökéletes élete. Ami a tiédből hiányzik, az nekem megvan, és fordítva.

- De néhány ember, vagyis szám szerint úgy… mindenki. Csak azt látják, mijük nincs. Nem látják azokat az értékeket, amik nap, mint nap körülveszik őket. Már természetesnek veszik. De ha egy napon megkapnának mindent, amire vágynak, és elveszítenének mindent, amijük van, meglátnák, mennyi mindent nem becsültek meg. Mennyi mindenük volt, amit mások, emberek ezrei hiányolnak.

- Ha már van tető a fejed felett, van valamennyi étel a hűtődben, és van valamennyi pénzed a bankban, illetve a pénztárcádban, ráadásul egészséges vagy, és nem utolsó sorban van munkád, már igazán szerencsésnek mondhatod magad. Ha pedig van számítógéped, tudsz olvasni, mert iskolába jársz, vannak emberek, akiket szerethetsz, vagyis van családod, akkor igazán nincs jogod reklamálni, mert neked rossz sors jutott- tett pontot a monológ végére.

-Igazad van- mondtam, s leültem az ágyam végébe. Felhúztam az egyik térdem, és vártam- De elég rendesen eltértünk a tárgytól- mosolyogtam.

- Hé, Liz!- szólt be valaki az ajtón kívülről. Megállt a szívverésen és némán meredtem a kilincsre. Oldalra pillantva láttam, amint a tükör béli énem búcsút int, s újra hétköznapi tükörkép látszik.

Visszatereltem a tekintetem az ajtóhoz. Valaki kopogott rajta.

- Liz, bejöhetek?- kérdezte Christopher.

- Persze, nyitva van.

- Kivel beszéltél az előbb?- támadott le a félt kérdéssel, rögtön, miután átlépte a küszöböt.

- Én csak hangosan gondolkodtam- mentegetőztem.

- Pedig kétemberes társalgásnak tűnt. Önmagaddal vitatkoztál? Vagy inkább a tükörképeddel?- mutatott a tükröződő üvegre.

- Öhm, igen. A tükörképemmel, vagyis saját magammal… vagyis…- jobb választ nem bírtam össze hebegni-habogni.

- Értem én, nyugi. Csak nem tudtam, hogy szoktál magadban beszélni.

- Pedig nagyon is szoktam! Többet is, mint gondolnád.

- Jól van, Lizbet, de most inkább gyere le te is. Anyuék mindjárt megjönnek- váltott vissza bátyám újra a világfájdalmas hangulatba.

- Rendben. Azonnal jövök- válaszoltam felvéve stílusát.

Kisétált az ajtón és lerobogott a lépcsőn. Belöktem utána a nyitva felejtett átjárót. Mikor visszafordultam, ismét a „tükör énem” meresztett rám szemeket.

- Csak búcsúzkodni jöttem- szólt lágyan- Azt hiszem, itt az ideje, hogy újra elköszönjünk egymástól. Hosszú időre.

- Még nem olyan biztos az.

- Ismerlek- nevette el magát. Majd mindketten az üveghez sétáltunk -Vigyázz magadra!

- Igyekszem! Te is!

- Meglesz!- mondta, majd hátrébb lépett.

Egy félénk mosolyt küldött felém, s alakja halványodni kezdett. A színek összefolytak, és túlvilági fény áradt a tükörből. Pár pillanat múlva már csak egy átlagos bútordarab látszott előttem. Benne pedig én, amint nagyot sóhajtva elindulok a nappaliba.

Nem mentem le. A lépcső tetejéről visszafordultam. Nem volt lelki erőm lelépni a lépcsőfokokon. Hátrálva mentem vissza a szobámba. Becsuktam az ajtót és körbe-körbe kezdtem sétálni. Féltem. Féltem lemenni, újra szembesülni mindennel. Féltem, mi lesz, ha a szüleink is megtudják; fény derült a titkukra.

Némán tettem egymás elé újra meg újra felváltva a lábaimat, mint egyfajta néma rendszer. Jobb, bal, jobb, bal…

Az asztalomra emeltem a tekintetem. Ott volt egy régi kép, a családomról. Még akkor készült, amikor Clau megszületett. Anyu és apu álltak hátul, kezükben tartva az kis jövevényt. Chris és én pedig az előtérben félig guggolva, félig állva pózoltunk a kamerának. 

Mivel akkoriban én voltam a legkisebb, anya elhívott egy kis beszélgetésre. Semmi komoly, csakhogy megértsem azt, mivel jár egy kisbaba érkezése. Már a terhessége során felvilágosított pár dologról, de ekkor fejtette ki bővebben is a témát.

Ekkor hangzott el egy ominózus mondat, ami a mai napig tisztán cseng a fülemben.

„- Jól jegyezd meg, Elizabeth, amit most mondok neked! Történhet bármi, még az évek során, bármi! Én akkor is ugyanúgy foglak szeretni benneteket! Nem számít semmi! Csak az, hogy mi, most már mind az öten, egy családhoz tartozunk! És semmi sem állhat közénk, megígérem!”

Ködös kép derengett fel édesanyám akkori alakjáról. Ahogy gyengéden végigsimította az arcomat, majd magához ölelt.

Könnyek szöktek a szemembe a nosztalgiától. A pulcsim ujjával kezdtem dörzsölgetni a szememet. Egyre csak az utolsó mondata járt a fejemben… „Semmi sem állhat közénk, megígérem!”

Ígéret… Egy szó, mely mögött sok mondanivaló, s szilárd jelentés áll. Megígérni valakinek valamit egyfajta kötelezettséget jelent; Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó! De mi van akkor, ha nem? Mi van akkor, ha valaki olyan ígéretet tesz, amit nem tud megtartani? Nem azért, mert nem akarja, hanem mert egyszerűen úgy hozza az élet. 

Ezen gondolkodva néztem a semmibe percekig. Mély levegőt vettem, s elindultam a lépcső felé. A legfelső fokon megfagyott benne a vér. A földszintről hangokat hallottam felszűrődni. A szüleim hangját.

Olyan lassan és élettelenül baktattam le a lépcsőn, mint egy zombi. A harmadik fokon megálltam. Hallgatóztam.

- Mi a baj?- kérdezte aggódva anya- Látom rajtatok, hogy valami nagy baj van! Ki vele- körbenézett és látta, én nem vagyok lent- Elizabeth jól van? Vele történt valami?

- Az nem lehet- emelte meg a hangját apa.

- Itt vagyok - Léptem elő rejtekhelyemről- Nincs semmi bajom.

- Anya – tért vissza a témához Chris- Tudod, ez olyan dolog, amit nem igazán nekünk kéne magyaráznunk.

- Inkább mi lennénk kíváncsiak pár dologra- szipogta kishúgom.

- Nem értem miről beszéltek- értetlenkedett apu.

Míg én odasétáltam a kanapé mellé, a bátyám átnyújtotta a szüleinknek a levelet.  A döbbenet, a félelem és a düh sajátos keverékét véltem leolvasni az arcukról. Lesütöttem a szememet, mert nem akartam látni a reakciójukat.

- Ezt mióta tudjátok?- kérdezte higgadtan apa, anyu pedig helyet foglalt az egyik fotelban.

- Ma reggel találtam meg, de ne higgyétek, hogy nem sejtettem semmit. Ez csak a hab volt a tortán. Aztán suli után elmondtam Liznek, s hazajőve Claunak is- mondta Chris.

A két felnőtt egymásra nézett. Tudták, nincs okuk titkolni előlünk a valóságot.

- Tehát minden világos- szólt anya.

-Kicsit azért beavathatnátok pár dologba. Mégis meddig akartátok titkolni? És mi lesz velünk ezután?- kezdtem félénken- És mi vezetett idáig.

- Ennek nagyon egyszerű magyarázata van- zendített rá édesapánk- csupán anyátokkal rádöbbentünk, mennyire nem illünk egymáshoz.

- És békében válunk el, mint a barátok- vette át a szót anya. Meglepett, hogy milyen higgadtan tudnak a témáról beszélni, annak ellenére, ahogy titkolták, s tudatában, hogy ezzel szétszakítják a családot.

Üveges tekintettel meredtem a két szülőmre. Az nem lehet, hogy őket ez ennyire hidegen hagyja…

- De nem lehetne az, hogy együtt maradtok, mégis? És akkor a család sem szakadna darabokra- próbálkozott Claudia.

- Jaj picinyem- szólt apa megsimítva kisebbik lánya arcát- ez nem így megy. Tudod, anyunak és nekem megvan az igazi társunk valahol a nagyvilágban. Ő csak ránk vár, s keres minket. De ha mi csak itt ülünk, tudva azt, hogy nem az az ember van mellettünk, akit a sors szánt nekünk, akkor sosem találunk rá, s ő még csak esélyt sem kap, hogy velünk lehessen. Tényleg ezt akarnánk?

A húgomnak kellett még pár másodperc, mire felfogta e szavak jelentőségét. Félve bújt apánk ölébe és újonnan sírni kezdett. Elgondolkodva bámultam tovább a semmibe. Ebben lehet valami… De ez a két ember már összefűzte az életét jó sok évvel ezelőtt, s azalatt az idő alatt született három gyermekük. Három gyerek, akiknek ez a két ember a minden. A hős, a megmentő, a védelmező, a teremtő. Velük… Velünk mi lesz?

Nedvesnek éreztem az arcomat. Vérvörös szemekkel tekintettem apámra. Nem értette, mi lett velem hirtelen.

- És velünk mi lesz?- szinte zokogva törtek elő belőlem ezek a szavak. Már nem bírtam visszatartani a sírást. Könnyek meleg érzete simogatta arcom, hogy az államhoz érve lecsöppenjen a lábamra.

- Ne sírj, Liz!- ölelt át anya, de én makacsul kibújtam a szorításból.

- Nekem nem vigaszra van szükségem. Én válaszokat akarok- kiáltottam rá. Édesanyám megszeppenve tekintett rám. 

Kívül-belül tomboltam. Előjött bennem minden régi seb és sérelem. Az apró dolgok hirtelen hatalmasnak tűntek. Tekintetem égett a dühtől.

A szüleim is visszább vettek a nyugalmukból, látván mennyire kibuktam.

- Nézd, sokat vitatkoztunk, ki kihez kerüljön. Végül arra jutottunk, hogy mivel te és Claudia még kiskorúak vagytok, velem maradtok- szólt szomorúan anya- és Nashville-be költözünk. Új életet kezdünk.

- Chris pedig az én gyámságom alatt fog állni- mondta apa- mégpedig Carson Cityben, Nevada államban.

- Gyámság?- értetlenkedett Clau.

- A gyám annyit tesz; nevelő- segítette ki Christopher.

Anya megfogta a karom és finoman kihúzott az előszobába.

- Nem mehet ez így örökre- próbált lenyugtatni- Megértem, hogy fel vagy háborodva, de…

- Felfogtad, hogy ezzel szétesik az egész család?!  Az éveken át gondosan felépített életünk darabokra hullik. És miért pont Tenessee-ben akarsz új életet kezdeni?

- Mert azt tartom legelőnyösebbnek a számotokra. Én csak jót akarok nektek!

- Ha így lenne, itt maradnánk, együtt. Bár tudom, hogy ez lehetetlen. Megértem, hogy nektek fontos, hogy megtaláljátok azt a személyt, akit „nektek szánt az ég”, de közben nem gondoltok ránk!

Kitépve kezemet anyám szorításából lélekszakadva rohantam fel a lépcsőn. Ő persze kiabált utánam, de nem érdekelt. Magamra csaptam az ajtóm, és életemben először kulcsra is zártam. Még sosem használtam a kis rézkulcsot. Épp eljött az ideje.

Megfordultam, az ágyamra ültem. Dörömbölést hallottam kintről.

- Hagyjatok békén!- ordítottam rájuk – Egyedül akarok lenni! Nem vagyok kíváncsi senkire és semmire!

Lassan az ajtóm püfölésének ereje, és a dühöm is kezdett lecsillapodni. Elgondolkodtam, milyen sokáig kihúznám idebent. Van saját fürdőszobám, nasiból is jut. De másnap iskola, és a külvilágnak nem szabad megtudnia, mi zajlik a zárt ajtók mögött.

Hallottam, amint valaki feljön az emeletre, majd két pár láb dübörgött le a lépcsőn. Egyedül maradtam.

Egyedül, a magánnyal. Nem zavarhat senki és semmi. Magam vagyok, végre. Apró mosoly suhant át arcomon, majd hasra fordulva az ágyra dőltem. A sokat leplezett sírás hihetetlen erővel tört ki rajtam. Sok idő után végre kiadhattam magamból az összes fájdalmamat; bút, reménytelenséget, a megannyi lelki sérelmet. Sírtam, nem is tudom meddig. Időtlen időkig.

De éreztem, hogy egy sérülés nem múlt el. Egy seb, valahol legbelül. Egy seb, amire nincs gyógymód. Egy seb, mely örökre ottmarad. Egy lelki seb, a szívemen.