10. Fejezet; Szitakötő

Sziasztok!

Nos, végre elkészült a fejezet!

Tudom, tudom nagyon sokat késtem, de sajnos rengeteg minden összejött. Tanulás, betegség, stb.

Ebből a részből választ kaphattok a Victoriával kapcsolatosan felmerülő kérdések nagy részére, és Seamus is megmutatkozik.

Oké, elég a reklámból, jöjjön a fejezet!

Puszi: ☆ Vadóckaa ☆

P.S.: A múltkori bejegyzéshez nem nagyon kaptam komikat, ezért most is marad a határ  9 hozzászólás!
Valamint ezentúl minden részhez mellékelek egy-egy zeneszámot. Igyekszem hallgathatót keresni ;)

 

Irónia… Ez a szó jellemezte akkor a helyzetemet a legjobban. 

Amikor az emberek többsége padlót fog, depressziós lesz, én pont ilyenkor éreztem magam a felhők közt örömömben. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vetett rá árnyékot. De őszintén boldog voltam.

A szüleim váltak, én mégis örültem. Tudtam, ha hazamegyek, ugyanaz a világfájdalmas hangulat fogad, mint ami aznap uralkodott a házunkban, amikor Chris közölte velünk a dolgot.

De akkor nem érdekelt. Csak ki akartam élvezni azt, hogy végre a barátaimmal lehetek, és először az életben ténylegesen önmagamat adhatom. Nem kell megjátszanom magam, eltűrni az okoskodó beszólásokat… Nem-nem, ilyenekről szó sem volt. Vidámság, kacaj, barátok, öröm. És talán egy csipetnyi szerelem. De semmi több.

Ez a boldogság valódi receptje…

És én valóban boldog voltam. Annyira, hogy amikor magam mögött hagytam a leszabott függönyt, még meg is mosolyogtam. Felmásztam egészen a tetejéig, egyetlen függönykarikáért, és az nem szakadt le alattam. Bezzeg mikor belegabalyodik a lábam, akkor az egész a fejemre omlik, karikástul, mindenestül.

De megérte, megszereztem az utolsó előtti dolgot. A büfé két folyosónyira volt tőlem. Rohantam, ahogy csak bírtam, kezemben szorongatva a furcsa anyagú táskát, amiben a már kiharcolt tárgyak hevertek. 

Fa pult mögött középkorú férfi törölgette a poharakat. Mosolygós arcán szemüveg nyugodott, ruháját itt-ott ételfoltok díszítették.

- Jó napot, kishölgy- köszönt rám- miben segíthetek?

Kishölgy?! Már megint kezdik?!

- Jó napot- feleltem- afelől szeretnék érdeklődni, hogy kaphatnék-e egy kevés mustárt?

- Ó, te is a kincskeresésre gyűjtöd? Már járt itt egy lány, olyan korú lehetett, mint te. Egyébként- nyúlt le a pult alá- itt van. Vegyél, amennyi csak tetszik – tett ki a standra egy üvegtálat, tele kis adag zacskós mustárral.

- Köszönöm- mondtam, majd belemarkoltam az edénybe, s a táska mélyére süllyesztettem a tasakokat.

S sarkon fordulva rohantam az előtérbe. Ha valaki járt itt előttem, valószínűleg neki is adott. És akkor lehet, hogy beelőztek minket. De az lehetetlen!

Szedtem a lábaimat, ahogy csak bírtam, még a kanyarokban sem lassítottam, aminek eredményeképpen szúró oldallal fékeztem le a porta előtt helyet kapó fotelek közelében. Leültem az egyikre, és vártam. Ha Eliot késik, miért vállalta magára a pengetőt?

Szerencsémre nem sokáig agyalhattam ezen, ugyanis a lihegő fiú pár pillanattal később megjelent az egyik boltív alatt.

- Régóta vársz?- kérdezte.

- Nem mondanám. Minden megvan?

- Persze - pillantott végig a holmikon- Megkaptad az sms-t?

- Ó, az sms… Majd inkább később beszéljük meg, jó?

- Miért?

- Vicces kis története van. De előbb adjuk le a cuccokat, majd utána lesz időnk cseverészni.

- Oké- tétovázott.

A portás nem volt a helyén, ezért bátorkodtunk bekopogni az irodájába. Miután megkaptuk a belépési engedélyt, lenyomtam a kilincset, s benyomtam az ajtót.

Legnagyobb döbbenetemre a Charlotte tekintetébe ütköztem, aki Brian mellett állt. A portás épp az összegyűjtött tárgyaikat nézte sorra.

Rémülten bámultam a férfi kezében tartott pontozólapra, ahogy sorra piálja ki a meglévő dolgokat a két fiatal neve mellett. Már majdnem az összes jelet megkapták, amikor a portás felelte a fejét, s a szemével keresett valamit az asztalra kipakolt holmik között.

- Hol a függönykarika?- kérdezte a két fiataltól. Azok egymásra néztek, s értetlenül kezdtek pislogni.

- De hát… azt te hoztad, nem?- bátortalankodott Char.

- Én?! Az a te részed volt- ellenkezett Bar.

- Nem is!- állt a sarkára a lány.

- Nekem aztán mindegy, a lényeg, hogy nincs meg. Ezzel sajnos kiestetek a versenyből- szólt a férfi határozottan, a lap aljára írta a sajátos betűivel: „0 pont”.

- Ti mit hoztatok?- fordult felénk, s én odanyújtottam neki a táskát, míg Charlotték kihátráltak az irodából.

Egytől egyig szemügyre vette a benne található dolgokat. Volt egy pár belőlük, s míg ezzel foglalatoskodott, jobban szemügyre vettem a szobáját.

Egyszerű irodahelyiség volt, halványkék falakkal, s mindenhol családi fotókkal. A képekből kiderült, hogy a férfi boldog házasságban él, s két gyönyörű gyermeke is van; egy 7 éves forma fiú, és egy óvodás kinézetű lányka. 

Az íróasztalán papírok tömkelege tornyosult, míg a tollak szanaszét heverve tették egésszé a képet. Kissé hanyag embernek látszott.

- Na, egy rendes páros- szólt, majd egy nyomtatott lapot kihúzva a halomból, üzenetet kezdett rá körmölni.

Felcsillanó szemekkel vártuk, hány pontot kapunk, de azt a helyet kihagyta.

- Ezzel mennyetek a szervező bizottsághoz, ott hozzáadják a plakátotokra kapott pontot, és úgy lesz meg a maximális szám. Egyébként ti vagytok az első páros, gratulálok- mosolygott utánunk, amint a papírlappal a kezünkben a lépcső felé indultunk.

- Hogy értetted azt, hogy vicces története van az sms-emnek?- tudakolta Eliot.

- Nem véletlen, hogy Charelotte-éknak pont függönykarikájuk nem volt- céloztam, de ugyanolyan értetlen szemek meredtek rám vissza- Eliot! Felmásztam a függönyre érte.

- Hogy mit csináltál?- ripakodott rám. No, ez határozottan célba talált.

- Muszáj volt megszereznem- ellenkeztem- és pont amikor a legtetején kapaszkodtam, akkor jött az sms. 

- De azért jól vagy?- kissé dühös tekintetében aranyló fény csillant. Aggódott.

- Élek. De igyekezzünk, mert még ma végezni szeretnék- emlékeztettem a feladatunkra.

- Ja… oké.

A konferenciaterem zord volt, kemény, és rossz előérzettel bírt. Ovális teremben a falak felét felváltották az ablakok, hogy földig érő panorámát adjanak a szomszédos parkról. Belül egy lekerekített élű asztal terpeszkedett megannyi székkel körülvéve. A falakba bemélyedéseket vájtak, hogy ezekbe helyezzék az intézmény trófeáit, kitüntetéseit.

Az asztal tetején nyugodtak a plakátok. A teremben három ember sürgölődött, s érkezésünkre felhagytak a munkával. A tömzsi, öltönyös férfi lépett oda hozzánk, aki a nap elején tartotta a beszédet.

- Máris végeztetek? Ti vagytok az elsők- szólt kedvesen. Odanyújtottam neki a lapot, amit imént a portás nyomott a kezembe, s ő megkereste a plakátunkat- Szép munka- bólogatott elismerően- erre is maximális pontot kaptatok, és még aranyérmes helyen is végeztetek! Bravó!

Tanakodva fordult két társához, míg én jobban szemügyre vettem a többi plakátot. Nem mondanám, hogy mesterművekkel szemeztem, de volt köztük egy-két igazán jó. A neveket már nem tudtam kibetűzni, ugyanis alacsony barátunk időközben visszatért.

- Lenne egy ajánlatunk a számotokra- kezdte- Mi lenne, ha a holnap reggeli feladatokat megúsznátok?

- Miért is?- kérdeztem, ugyanis az ajánlat nem volt ésszerű.

- Holnap reggel csupán néhány extra kreditet lehetne szerezni takarítással, iratrendezéssel, egyebekkel. De ha ti segítetek nekünk itt, megkapnátok érte a pontokat, és nyugodtan ki tudnátok aludni magatokat holnapra. A többit meg mi elintézzük. Na, mit szóltok?

- Benne vagyok- bólintottam rá, noha egy kicsit még mindig sántított a dolog.

A következő fél órában mindenki megérkezett, végül pedig a 0 pontos párokat is behívták. Alkalmunk nyílt alaposabban tanulmányozni a többiek munkáját. Gyorsan eltelt ez a kis idő, s immár szabadok voltunk.

Kifelé menet a telefonomért nyúltam, hogy felhívhassam Emmát.

- Holnap találkozunk a foglalkozás előtt?- kérdezte félénken Eliot, s a szemében vágyakozó fény csillant- Mármint csak mi ketten és…

- Persze. Mikor? Hol?- vágtam rá.

A fiú szemében reményteljes ábrázattal szóra nyitotta a száját, de az ajtófélfának támaszkodó szőke nőszemély félbeszakította.

- Csak nem engem akartál hívni?

- Ó, Emma! De, igen. Akkor majd holnap Eliot- intettem búcsút az időközben lelassult fiúnak, mire keserédes mosoly szökött az arcára. A falnak támaszkodva állt szomorú tekintettel. Valamit kérdezni akart az előbb… valami fontosat.

A hazafele úton beszámoltam a lánynak mindenről a plakátoktól a leszakadt függönyig. A mesém közben jó néhányszor elmosolyodott.

Hiába a jó hangulat, belül reszkettem. Féltem attól, mi vár rám otthon. Vajon mennyire teljesedett ki a családon a válás fuvallata - újra.

A felhajtóra gördülve erőt vett rajtam a rettegés, de mégis kiszálltam, s elindultam az ajtó felé. A kezem megremegett, ahogy megfogtam a kilincset. Nagy levegőt véve nyomtam be az ajtót.

Üres előtér fogadott. Nem volt lent egy lélek sem. Míg Emma kissé hátra maradt, kérdőn néztem a kabátos szekrénynél lévő tükörbe, mire a képmásom vállat vont.

Mit sem sejtve baktattam fel a lépcsőn, s nyitottam be a szobámba. Semmi. Nagyon furcsa volt ez az egész. Mindenki a saját szobájában kuksolna?

Visszafordultam, de a lánynak is nyoma veszett. Kezdett az egész hátborzongatóvá válni. 

Mocorgást hallottam a szüleim hálószobája felől. Lassan, puhatolózva közelítettem kezemet a kilincshez. A zár halkan kattant, majd pedig…

Apró rázkódás térített magamhoz, amint Emma leparkolta a kocsit. Elaludtam.

Nem értettem az álmom jelentőségét. Mégis, mire jó, ha eltűnnek az emberek, és kis zajt hallva megpróbálok utána járni, de felébresztenek? Vagy ez is egy jelzés akart lenni, csak túl korán félbe szakítottak?

Remegő térdekkel léptem át a küszöböt. A nappaliból hallatszott a társaság fecsegése. Nem volt felszabadult, vidám, de túlzottan szomorúnak nem mondható.

Félszegen botorkáltam a boltív alá, ahol ők is észrevettek. Halvány mosollyal üdvözöltek, míg Claudia megölelte a derekamat. Emmát is hasonló köszöntés fogadta, de ő Clau helyett Christől kapott ölelést.

- Miről volt szó?- kérdezte Em.

- Arról, hogy hogyan tovább - válaszolt keserűen Claudia. No igen… a válás.

Keserű csend költözött a beszélgetésbe, amit én törtem meg. Kegyetlenül.

- És mire jutottatok?- kérdeztem keserű gúnnyal a hangomban.

- Új életet kezdünk. Teljesen- válaszolt anya.

- És elárulnátok, hogy ezt mégis hogy gondoltátok?- kaptam fel a vizet. Éreztem, ahogy az arcomba vér szökik- Az eltelt másfél évtizedet magunk mögött hagyjuk és egy teljesen új helyen, idegen emberek között fogunk élni? Felépítjük mindazt pár nap alatt, ami itt gondos munkával majdnem tizenöt év alatt tettünk?!

- Nyugodj le, Liz - csitított apa.

- Nem! Nem nyugszom le!- ordítottam, s könnyeimmel küszködve rohantam fel a lépcsőn a szobámba. 

Fél fülemmel még hallottam édesanyám kétségbeesett sóhaját.

Mégis mit csináljak? Tapsoljak és ugráljak örömömben, amiért az egész eddigi életemet magam mögött hagyom?

Makacsul kulcsra zártam az ajtómat. El akartam zárkózni, kimenekülni a világból – megint.

Könnyek fátylától homályos világképpel hasaltam fel az ágyamra.

Pontosan ugyanúgy reagáltam rá, mint amikor először meghallottam. Talán amíg boldog voltam elfelejtettem mindezt, és azt hittem csupán egy rémálom az egész. De nem… és az álmaim hatalmasat koppantak a valóság talaján.

De nem sírhattam újra át egy egész éjszakát! Még mindig bosszúsan pattantam fel az ágyról s léptem az íróasztalomhoz. Rutinos mozdulattal indítottam be a számítógépet, s csúsztam a székre.

A gép halk, monoton zúgásba kezdett. Bekapcsoltam a hangfalat, majd a monitort, hogy a háttérképül szolgáló hatalmas tigris üdvözölhessen. Automatikusan kattintottam rögtön az internet, majd a két chatprogram ikonjára, hogy egyszerre három vibráló ablak jelenjen meg, eltakarva előlem a bengáli nagymacskát.

Ellenőriztem az üzeneteimet, majd felléptem a közösségi oldalakra. Az elmúlt pár napban, amikor is nem ültem a gép elé, szó szerint semmi újdonság nem történt. Ez nem lepett meg. Nem voltam sosem nagy közösség kedvenc, hát miért törnék magukat a nagymenők, hogy velem levelezzenek? Én csak egy kis lúzer voltam…

Beléptem a csoportos chat-be, ahol már mind a három barátnőm fent volt. Órákat tudtunk beszélgetni, de aznap nem nagyon voltam chat-elős kedvemben. Nem értették. Ekkor jutott eszembe, hogy mivel kedden nem találkoztam velük, nem említettem nekik a válós dolgot. Tulajdonképpen Elioton kívül senki nem tudta még a suliban.

Amikor elmondtam, miért vagyok szűkszavú, percekig senkitől sem érkezett üzenet. A már megszokott módon, most is én törtem ki a némaság börtönéből elsőként.

Elmagyaráztam nekik, miért vagyok most ilyen, és hogy eddig miért nem voltam. Elmondtam nekik, hogy ettől még ugyanúgy jelen leszek a mindennapokban, maximum nem annyira aktívan, mint ahogy azt megszokták tőlem.

Ezek után szépen lassan visszatért a beszélgetésbe az a pezsgés, amit tőlük elvártam. Egész estig néztem, ahogy vicces beszólásokkal ugratják egymást. Néha-néha én is közbeszóltam, hogy valami életjelet adjak nekik.

Kilenc óra felé búcsút intettem a tigrisemnek, s pizsamába bújva magamra húztam a takarót az ágyon. Álmatlanul forgolódtam. A plafont bámulva gondolkodtam a napomon. Menyi minden zsúfolódott 24 órába…

Ébredés a kórházban, leánykérés, tükörlátogató, kincskeresés…

Az álom a kocsiban. Újra lepergett előttem az egész…

Ahogy kiszálltam a kocsiból, ahogy beléptem a házba. Ahogy tükörmásom megvonja a vállát. Ahogy mindenki felszívódik.

A kezemet rátettem a szülői háló kilincsére, és ezúttal nem volt szalagszakadás. A film csak pergett tovább…

A tenyerem izzadt, a gyomromba pedig pillangók költöztek. Mégis erőt vettem magamon, s lenyomtam a kilincset. Az ajtó kitárult előttem.

Kis résnyi helyen megpróbáltam belátni. Nem volt elég, a szoba rejtve maradt előttem. Kijjebb akartam húzni az ajtót, de valaki (vagy valami?) megelőzött.

Hatalmas erővel csapódott ki a helyéről, én pedig a padlóra kerültem. Sajgó fejjel próbáltam felmérni a történteket. Először azt hittem, baja esett a látásomnak. Füstszín felhő töltötte be az előttem lévő szobát, itt-ott színes foltokkal tarkítva.

Majd a szürke lepel egy szempillantás alatt megindult, s szitakötők százezrei terítették be az előteret. Levegőt sem kaptam, mindenhol az apró rovarok verdestek felettem, mellettem, körülöttem.

Féltem. Nem tudom mitől, hiszen a szitakötő nem vérszomjas állat. Mégis, érzetem, hogy ezek nem hétköznapi, átlagos rovarok. Többek annál.

Összébb tömörültek, majd titokzatos formát kezdtek ölteni. Mint egy kapu. Boltíves, kétszárnyú ajtó lett belőlük végül. Csodálkozva néztem egy darabig, majd felálltam. 

Nem akartam közelebb menni, hátrálni meg nem tudtam. Apró nyikordulással a kapu kinyílt. Alig résnyi helyen láttam be, ott is csak a sötétséggel szemeztem. Majd kirepült onnan egy másik szitakötő. Nem olyan, mint a társai.

Piros árnyalatokban pompázó kis testéhez apró, sárgás színű szárnyak kapcsolódtak. Egy leheletnyit nagyobb volt egy átlagos szitakötőnél, mégis játszva közlekedett a levegőben. Könnyed mozdulatokkal, kecses íveket írt le a levegőben, miközben egyre közelebb ért hozzám. 

Én már teljesen a falhoz lapulva álltam, s gondolkodtam, hogy vajon mit csinálhatnék. A következő szárnyapással az apró rovar már a karomat súrolta volna, de történt valami. Szorosan behunyt szemekkel vártam, hogy a szárnya hozzám érjen, de egy selymes hang belém fojtotta a feltörni készülő sikolyomat. 

- Seamus!- hallottam a kapu túlsó oldaláról. Ismerős, női hang volt, könnyeden szállt a szélben. 

Majd ráismertem a hangra, aki a kórházban, azon az ominózus estén eljött hozzám. Victoria?

Kinyitottam a szememet, hogy lássam a körülöttem folyó eseményeket. Az ajtó némán kitárult, majd egy fiatal nő lépett ki rajta. Barna haja a válla alá ért, lenge hullámok tarkították. Ruhája ugyanúgy szakadt volt, de ezzel csak az alakja kapott több figyelmet. Arcán nem láttam azt a keserédes mosolyt, mint legutóbb. Ezúttal ragyogott, akár egy csillag az ég tengerén.

Könnyeden odalépett a korlát széléhez, ahol eddig a szitakötő pihent, majd az apró rovar mellé tette a kezét. Az felpattant az ujjára, s kényelmesen elhelyezkedett. A rutin uralkodott a tetteiben. 

Majd rám terelte a tekintetét, s kedvesen rám mosolygott.

- Ne haragudj, ha megijesztettünk- szólt csillogó szemekkel.

Nem tudtam semmit válaszolni. Dermedten néztem a nőt. Majd éreztem, ahogy lassan ellazul a testem, s végre szabadon tudtam mozogni. A félelmem elmúlt.

Na, de… Az előbb halálra rémülök, majd hirtelen semmi bajom? Itt valami nincs rendjén…

Teljes lelki nyugalommal álltam le cseverészni a semmiből előkerült kapun megjelenő szintén semmiből előkerült nővel.

- Te… te vagy Victoria?- kérdeztem, de még véletlenül sem néztem rá. Harsány kacagásba kezdett, majd könnyedén válaszolt.

- Igen. Én vagyok.

- És… a szitakötő?

- Ő itt Seamus.

- És miért szitakötő?

- Ennek is megvan a maga története- szomorodott el- De most hozzád jöttünk. Mesélj!

- Ugyan mit?- ültem le a fal mellé.

- Amit akarsz.

- De előbb lehetne egy kérdésem?

- Persze, mondd csak!

- Vagyis három.  Az első az, hogy nem értem, hogy van ez az álomlélek dolog. Kérlek, Victoria, csak te tudod!

- Oh, pedig egyszerű- mosolyodott el újból - Például ha mások után akarsz menni, de félsz, hogy meglátnak, keress egy nyugodt helyet. Helyezkedj el kényelmesen, és akard, hogy követni tudd őket. Hidd el, sikerülni fog. Neked sikerülni fog.

- Értem. Tehát magától jövő dolog.

- Pontosan- bólintott.

- Másik dolog… Kicsoda Seamus?

- Hallottad a történetemet?- sütötte le a szemét, mire én félénken bólintottam – Szerepel benne egy titokzatos férfi. Aki nem hagyott el akkor sem, amikor királyi seregek százai üldöztek, és aki sosem volt rám irigy az erőmmel kapcsolatban, és aki velem égett máglyán. Itt a buktató! – mondta, majd felnézett. Értetlen arcomat látva folytatta- Úgy volt, hogy napnyugtakor vezetnek ki minket a vesztőhelyre. Addig gyűjtöttük az erőt, hogy csak a testünk pusztuljon, a lelkünk ép maradhasson. Ám amikor a nap a legmagasabb ponton járt, a hóhér bejött a cellánkba, és ellentmondást nem tűrve kihurcolta Seamust. Az ablak rácsait szorongatva tehetetlenül néztem, ahogy az akasztófához viszik. Ez nem volt benne a tervben! Majd egy szitakötő szállt a rács elé éppen abban a percben, amikor Seamust… - elhallgatott. A sírás belé fojtotta a szót. Tudtam, hogy fáj neki. Éreztem a fájdalmát. De azzal is tisztában voltam, hogy ha átjut a holtponton, már sokkal könnyebb lesz neki is.

- Mond végig- biztattam, mire erőt vett magán.

- A kis rovar szebb volt, mint egy átlagos. Piros testű, halványsárga szárnyakkal. Gyönyörű volt éltében. Hirtelen felindulásból az addig összegyűjtött erőmet használtam, hogy csapdába ejtsem Seamus lelkét. Ő nem tudott tenni semmit. Közemberként végezték ki, mivel nem bizonyították rá a mágiát. Így tehetetlen még a legerősebb mágus is. De amennyire tudtam, megmentettem attól, hogy a semmibe veszve eltűnjön a feledés homályában. A magatehetetlen lelket beleirányítottam egyenesen a szitakötőbe. A kis állat a kőre rogyott pár centivel a rácsok előtt, s elhamvadt. Tudtam, hogy sikerült. Orkáni erejű szél támadt, s a maradványait befújta a cellámba. Ott egészen Seamus ágyáig, ahol leülepedett. Szív alakot formázva köszönte meg nekem, amit tettem, és intett búcsút, míg értem is eljött a hóhér.

Eltátott szájjal figyeltem, ahogy a szitakötő párszor megkerüli Victoria fejét, majd visszatelepedik a kezére. Most, hogy ismertem az egész történetet, szívszorító volt arra gondolni, miken mentek keresztül. Megelégedtem a mese azon részével, amit ismertem, de Victoria tovább mondta.

- Gondolom, ismered, mik voltak az utolsó szavaim az életemben. De hat-nyolc óra alatt nem tudtam elég energiát összegyűjteni a tervhez. Ezért halálom után a pokolba kerültem. Nagy nehézségek árán elértem, hogy „kirúgjanak”. Száműztek mind a pokol, mind a mennyek országából egy örökkévalóságra. Vagyis így kell léteznem az idő végezetéig. De nem bánom. Legalább soha nem találhatnak rám- mondta, majd féloldalas mosoly húzódott az arcára - És mi a harmadik kérdésed?

- Az lenne, hogy kid vagyok én neked? Mármint… milyen rokon, vagy akármi…

Szeme kikerekedett, vonásai ellágyultak. A megfelelő szavakat keresve segélykérőn pillantott a karján nyugvó szitakötőre.

- Te vagy… te vagy Rebecca.

- Hogy ki?

- A legendának az a része, miszerint a hosszú évek alatt született egy gyermekünk, igaz. Mint ahogy az is, hogy amikor ránk találtak, még csak csecsemő volt, s az is, hogy parázson égetve megmentettük a lelkét. Valamint az is, hogy csak méltó örökösében születhet újjá. A gyermek neve… Rebecca volt.

Hangja néha megremegett, miközben beszélt. Nem esett le hirtelen, miről beszél. Majd rájöttem. De… az elehetetlen! Kizárt, hogy én lehetnék a lánya. Hisz annyi év eltelt azóta… 

- Ez egész biztos?- emeltem fel a tekintetem.

- Teljesen. Megértelek, ha megijeszt…

- Nem- szakítottam félbe- Nem ijeszt meg, csak meglepődtem. Mert ezek a dolgok nem tegnap történtek.

- Csak a pokolban bő 20 évet szenvedtem- mosolyodott el.

- De hogy lettem pont én? Ez még mindig felfoghatatlan számomra…

- Emlékszel? Arra a napra, amikor megtudtad, ki, vagyis mi vagy valójában?

- Persze. Azt nem lehet elfelejteni. Február 21-22 örökre bennmarad az emlékezetemben.

- Pontosan hogy volt? A XXI. század hiedelmeit illetően nem vagyok a toppon.

- Az a szóbeszéd járja, hogy ez a két nap a legerősebb ilyen szempontból, ami igaz is. Azt tartják, hogy a 21-én született emberek természetfeletti képességekkel bírnak, 22-én pedig tízezerszeres nap van, ami azt jelenti, hogy ennyivel nagyobb az esélye, hogy valóra válik, amit kívánsz. Én a fordulóponton azt kívántam, hogy különleges lehessek.

- Majd egy hang a hátad mögött azt mondta, hogy…

- Nem kívánhatsz olyat, amid már megadatott. De honnan tudod?

- Én voltam- suttogta önelégülten- Mindvégig figyelemmel kísértük a születendő boszorkányok életútját, és egyedül te voltál rá méltó… Már ez a kérés is sokat árulkodik a jellemedről. Mindvégig arra vágytál, hogy különleges lehess, miközben mindvégig az voltál.

Éreztem, ahogy testemben szétárad a büszkeség és a tisztánlátás elegye. Tisztán láttam, ki vagyok én. Nem testileg, mert azzal tisztában voltam; egy átlagos, kisvárosi lány. Sokkal inkább lelkileg; a boszorkánytörténelem két leg legendásabb és (akármennyire is kitagadott, de) teljes mértékben elismert máguspárosának az egyetlen leszármazottja. Tulajdonképpen hibernáció. De nem érdekelt, mert tudtam, megtaláltam önmagam. A valódi önmagam.

Amíg én a megvilágosodásomat ízlelgettem, Seamus is útra kelt. Varázslatos látvány volt, noha tulajdonképpen az apám szállt a tenyerembe. 

Rémisztő volt belegondolni, mennyire tapasztalatlan vagyok, és hogy mennyi minden áll még előttem.