11. Fejezet; Több mint barátok

Sziasztok!

Elkészült a 11. Fejezet is.

Igazából nincs sok hozzáfűzni valóm...

Kellemes olvasást, kérek sok komit (a kommenthatár megszűnt), szavazzatok, nézzetek be facebook oldalamra...

 Előre is köszönöm!

Elég a bla-bla-bla,  jöjjön a rész!

Puszi: ☆ Vadóckaa ☆

Hihetetlen volt, de mégis igaz. Elképzelhetetlen, mégis valódi. Álom, s mégis valóság.

Victoria… az anyám… aki minden boszorkányok közt elismert, rettegett, ugyanakkor csodált ősanya. És Seamus…

Az életem kisiklott, és ők pont akkor teremtek mellettem, hogy tudassák velem; nagyon is van okom büszkének lenni magamra, a származásomra.

Nem maradt meg túl sok az estéből. A tüntető, makacs, passzív hozzáállás az utóbbi időben védjegyemmé vált, úgyhogy nem lepődtem meg, amikor durva érintés és érces hang keltett.

Szememet dörzsölgetve próbáltam magamhoz térni, kevés sikerrel. Kemény padló volt a hátam alatt, leeshettem éjszaka az ágyról.

- Mit keresel itt? - kérdezte Chris.

- Te mit keresel itt? – vágtam vissza még mindig kómásan – ez az én szobám!

- Hát nem éppen. Nézz csak körbe – ültetettet fel.

És valóban. Meglepetten tudatosult bennem, hogy a szobáink ajtaja előtt lévő közös térben kekszem, félig a falnak támaszkodva – pont ott, ahol Victoria meséjét hallgattam.

Fejemet fogva kapaszkodtam meg a korlátban, ahonnan utána felhúztam magam. A ruhám gyűrött és kényelmetlen volt, valószínűleg az egész éjszakát a padlón töltöttem. Bajos egyensúlyérzékkel tántorogtam be a szobámba átöltözni, hogy aztán az egész napot remeteként a külvilágtól elzártam töltsem.

Nem tudom mi okból, de megkerestem a DVD-im között a „Rómeó és Júlia” című musicalt, s elkezdtem nézni. Nem szeretem ezt a műfajt, de jól esett sírni e két szerelmes történetén, kik pont a felmenőik miatt nem lehettek boldogok, hogy Benvolio gyásztól hozott rossz döntését ne is említsük… Az egész társulatból Mercutio volt a kedvenc karakterem. Az a lazaság, az a stílus, miközben belül igenis érett gondolatai voltak. Ez az ő utolsó jelenetében mutatkozik meg, végső szavaiban, ami az én kedvenc részem a musicalből. Ez is kissé ironikus…

Három óra tájában, amikor újra megnéztem az összes olyan jelenetet, ami nagyon tetszett, újrahallgattam a számokat, s egy kicsit hunytam is, úgy gondoltam, ideje összekészülni az esti próbára.

Raktam be alap holmikat, pizsamát, váltó ruhát, melegítőt, tisztálkodó felszerelést is. Egy-két csajos holmit, ami Charlotte mellett igenis el fog kelleni az éjszaka folyamán. Négyre mindennel végeztem, ezért úgy döntöttem, bevitetem magam előbb a kollégiumba, legalább körbejárom a terepet.

A nappaliban Chris és Emma néztek egy romantikus, csöpögős filmet, de jöttömre felpattantak.

- Hova ilyen korán? – kérdezte a bátyám.

- Hagyd már! Mondtam, hogy azzal a fiúval találkozik – vágta rá Em, mire én fülig elvörösödtem.

- Ó, én már karácsonykor láttam, hogy ez lesz belőle- kacsintott Christopher, amitől kedvem lett volna képen törölni.

- Nem is találkozunk! Nem beszéltünk meg semmit!- tiltakoztam.

- Nem lényeg!- vette át a szót ismét Emma- Bevigyünk? – nézett a kezemben tartott utazó és válltáskára- úgyis akartunk sétálni egyet a városban.

- Azt megköszönném- bólintottam.

Szótlanul baktattam a kocsi hátsó üléséhez, ahova előbb a csomagjaimat raktam le, majd melléjük csúsztam. Elém Emma ült, a volán mögé pedig Chris rakta le magát.

Merően más volt a vezetési stílusa, mint barátnőjéé. Jobban magáénak érezte a járgányt, de a lány sokkal finomabban bánt vele.

A kollégium parkolójában szálltam ki, majd a holmimat kihalászva búcsút intettem az útra kigördülő kék kocsinak.

Régi, kopott épület fogadott a kellően baljós hangulattal. Barna falairól a burkolat omladozott, míg ablakait nyikorogva lengette az esetenként feltámadó szél. Közvetlen a városi erdő mellett volt, a fák legmagasabb ágai rálógtak a tetőre. Vicces gondolatok támadtak bennem; mi lesz itt este?

A kapuhoz érve rátettem a lábamat a legalsó lépcsőfokra, amikor hirtelen…

- VÁÁ- hallottam magam mögött, egy időben azzal, amikor két idegen kéz érintette a vállam. Sikoltva pördültem meg, kezemmel orrba vágva a mögém lopózott fiút.

- Brian! Ne haragudj, kérlek, nem tudtam, hogy te vagy az!- mentegetőztem az arcát takaró fiú mellé sietve.

- Semmi baj – egyenesedett fel - de legközelebb lehetnél kicsit elnézőbb a támadóiddal szemben.

- Oké. De te mit keresel itt ilyen korán?- kérdeztem.

- Ezt én is megkérdezhetném tőled. Én előbb jöttem, hátha nyerek ezzel valami előnyt.

- Én otthonról menekültem.

- Hogy mi? Miért?

- Hosszú, Inkább segíts bevinni a cuccokat. Látom, neked úgysincs sok - mutattam az egyetlen hátizsákra, ami a vállán lógott. 

Beleegyezően fogta meg az utazótáskámat, én pedig kinyitottam neki a bejárati ajtót. A nyomában léptem be a tágas belső térbe. Valamivel rendezettebb falak biztatóbb képet adtak a kinti társaiknál. A recepciós hölgy megmutatta előbb a fiú szobáját, majd az enyémet is. Mosolyogva állapítottam meg, hogy a miénk rendezettebb, tisztább az övéknél.

- Hiába, a lányok mindig jobban ügyeltek a tisztaságra- vontam vállat, amikor a fiú lerakta az utazótáskát az egyik székre. 

Volt abból még egy, melyekhez egy asztal tartozott, négy lába alatt rejtegetve egy kis sámlit. A két ágy egymással párhuzamosan volt elhelyezve, egyik a szoba jobb, a másik a bal oldalán. A jobb oldali fekhely lábánál kapott helyet az asztal, és a mosakodó csap tükörrel, míg a másik oldalon ódon hangulatú ruhásszekrény és hasonló divatú fotel színesítette a képet. Az ajtóval szemben erdőre néző, tekintélyes méretű ablak terpeszkedett függönnyel takarva. Mindkét ágy rózsaszín takaróval volt ellátva, melyre egy-egy kis és nagypárna került. 

- Ismered a környéket? – kérdezte a fiú, miután jót mosolygott az epés megjegyzésemen.

- Nem igazán. Te?

- Kábé semennyire. Nincs kedved eljönni velem egy kis terepszemlére?

- Úgysem csinálhatnék mást a maradék két és fél órában – sétáltam ki a szobából.

Valóságos útvesztőnek bizonyult az építmény a kísértetiesen hasonló szögleteivel. Egész örökkévalóságnak bizonyult, mire végre rábukkantunk egy-egy fontos helyszínre, például a konyhára vagy a közösségi teremre.

- Hallottam egy-két dolgot Eliotról és rólad… - törte meg a csendet egy kanyarban.

- És kitől? – kérdeztem rákvörös fejjel.

- Eliottól- felelte nemes egyszerűséggel.

- És pontosan miket?

- Csupán annyit, hogy ma akart veled találkozni a próba előtt.

- Még van több mint egy óra – néztem a mobilom kijelzőjére.

- Mármint kettesben. Pontosabban a fagyizóban.

- Nem is mondta- gondolkodtam el.

- Elkezdte, csak nem tudta befejezni.

- Oh, Emma félbeszakította…

- Tudod milyen félénk. Főleg ha a lányokról van szó- lassított le Brian.

- Bar! Mire célzol ezzel?

- Liz, okos lány vagy! Nem lehet, hogy nem érted, miről van szó!

- Pedig most rám férne egy kis segítség…

- Fagyi. Kettesben. Mielőtt úgy is együtt töltenétek egy nyugis éjszakát…

- Most rosszra kell gondolnom?

- Nem, most nem a perverzség a cél – mosolyodott el halványan – Csupán rá akartalak vezetni, hogy Eliot el akart hívni téged… randira.

Arcomról lelohadt a vigyor, s lábam a levegőben állt meg. Fejemet lassan fordítottam a mellettem a falnak támaszkodó fiú felé.

- Hogy mi? – kérdeztem, miközben igyekeztem visszafojtani a dühömet.

- Tegnap mesélte. Végre egyszer rászánta magát, erre, ahogy ő fogalmazott, „közbeszóltak a fentiek”.

- Idióta!- meredtem újból magam elé.

Mérhetetlen indulat áradt a kezeimbe, melyeket akaratlanul is ökölbe szorítottam. Ha nem El legjobb barátjától hallom, talán el sem hiszem. De kissé bátrabb is lett volna, s csak azért is végigmondja… 

- De ha kérdezik; én nem mondtam semmit- emelte fel karjait maga elé kivirítva jellegzetes félszeg mosolyát, amiről Charlotte legendákat bírt mesélni.

- Jó – mentem bele- De nekem most mindentől elment a kedvem.

- Bocsi.

- Nem a te hibád! Majd valahogy megpróbálom rendezni vele a dolgot.

- Oké. Visszakísérjelek?- kérdezte, amire csupán egy élettelen bólintást kapott válaszként.

A szobám ajtajában hagyott magamra, ahol hasat vetettem magam a bal oldali ágyra. Az recsegve kezdett rugózni alattam, majd megállt. Sírni nem akartam, semmiképp sem. Szótlanul, mozdulatlanul feküdtem az ágyon, s körülöttem megszűnt az idő. Telefonom vidám rezzenése térített magamhoz. 

Kibányásztam az eszközt a zsebemből. Újabb sms érkezett Eliottól, amit kíváncsian nyitottam meg. Egyszerű szöveg állt benne, ezúttal elütés nélkül, miszerint kint van, s rám vár.

Azonnal felpattantam, s rohanni kezdtem a bajárat felé. Már rutinosan vettem be a kanyarokat, mivel az egész kollégium alaprajza a fejemben volt.

A kinti napfény kissé elvakította a benti félhomályhoz szokott szememet.

- Szia - köszönt egy bájos hang.

- Szia! Gyere, megmutatom, hol a szobád.

- Honnan tudod te azt?- nézett rám kíváncsian.

- Brian hozta a cuccaimat, amikor megjöttem és először a ti szobátokba vezetett minket a portás.

- Értem, de mióta vagy te itt?- kérdezte az épület dzsungelében.

- Jó ideje – hárítottam- Rólad viszont látom, hogy szeretsz az utolsó pillanatban beesni.

- Mi tagadás- szabadkozott- De ez a szoba…

- Nyugi, a lányoké jobb- csaltam apró vigyort az arcára.

- Tényleg, nem akarsz köszönni Charlotte barátnődnek?
 - Szinte egész nap össze leszek vele zárva, minek úgy elsietni?

Féloldalasan görbült felfelé a szája sarka, amint leült az ágyára, s szóra nyitotta száját. Mintha már kötelező lenne, a folyosókon elhelyezett hangszórók ontani kezdték magukból a beszédet.

- Kis figyelmet kérek! Szeretettel köszöntünk minden a Körzeti Iskola által szervezett programban résztvevő diákot! A feladatotok rendkívül egyszerű; a portán elhelyezett lapokon megtaláljátok a rejtvényt, aminek megfejtésére előttetek áll az egész éjszaka. De vigyázat! Rengeteg buktatót tartalmaz, s akár ha egyet is elhibáztok, az a helyezésetekbe kerülhet! A válaszaitokat hajnali 3-ig nyújthatjátok át az előadó teremben, személyesen. A papírok fél kilenckor kerülnek kihelyezésre. Sok sikert kívánunk mindenkinek! És mielőtt még elfelejtem, minden fiút kérünk a nagyterembe negyed kilencre! Köszönöm!

- Oké… Akkor én megyek is. Lassan jelenésed lesz – búcsúztam Eliottól.

A szobában már Char fogadott, aki el is kezdett kipakolni a szekrénybe.

- Ne olyan otthonosan, csak egy estét maradunk- mondtam üdvözlésképp.

- Ahhoz képest te is elég jól berendezkedtél- kacsintott vissza- Bocsi, de sietek! Ki akarom hallgatni, mire készülnek a fiúk.

- Miért?

- Mert csak- szólt, azzal kiviharzott a szobából.

Az ágyon elheveredve egy kívánság fogalmazódott meg bennem; bárcsak követhetném őket.

- De hisz ez lehetséges!- ültem fel hirtelen.

Gondolataimba lopta magát Victoria mondata, amit ugyan szó szerint már nem tudtam volna felidézni, de lényegére azért még emlékeztem. Az pedig nem volt más, mint, hogy ha valakit követni akarok, az álomlelkemmel feltűnés nélkül megtehetem.

Kényelembe helyeztem magam a hangosan nyikorgó ágyon, s koncentráltam. Nem hittem a sikerben.

Majd egyszer csak azon kaptam magam, hogy ugyan csukva van a szemem, mégis látok. Az ágyban fekszem, mégis mozgok – sikerült!

Hihetetlen érzés volt az álomlelkemmel szárnyalni. Bátortalan kísérletet tettem a falon való átmenetre, ami sikerrel végződött. Bármi gond nélkül lebegtem át a tömör betonon. 

Biztos voltam benne, hogy tökéletesen észlelhetetlen vagyok egy képzetlen szem számára. Magamat a legkevésbé sem zavartatva suhantam be egyenesen a nagyterembe, ahol már gyülekeztek a programban részt vevő hímnemű emberek.

Kinéztem magamnak egy helyet Eliot és Brian mögött, ahová odasiklottam nemes egyszerűséggel. Könnyebb volt így közlekedni, de még szokatlan. Lekuporodtam a földre, s hallgatni kezdtem a két fiú beszélgetését. El mintha megérezte volna, hirtelen hátra fordult, de többször is átsiklott a tekintetével azon a helyen, ahonnan boci szemekkel bámultam rá vissza.

- Mit tervezel ma estére? – nézett vissza barátjára.

- Nem tudom, Charlotte mennyire lesz romantikus kedvében. De azért durva dologra ne számíts – lökte oldalba - Nos, és te?

- Nem is tudom… Nagyon elbizonytalanodtam… főleg a tegnapi miatt, meg úgy mindentől. Remélem azért még, hogy kölcsönös a dolog.

- Jaj, ne kezd megint a viszonzatlan szerelemről szóló dumádat! Akkora sületlenség az egész!

- Csak kamuzol- nézett rá vádlón.

- Haver! Már nagyon rég óta ismerlek, Liz pedig alsó óta barátom, már amennyire. Ráadásul rí le rólatok, hogy szerelmesek vagytok! És még én kamuznék?

Bar szavai ledermesztettek. Nem tudtam mire vélni a dolgot.

- Nem is tudom…

- Nem is tudom, nem is tudom- utánozta Brian vinnyogó hangon – hagyd már abba, és legyél kicsit magabiztosabb!

- De…

- Nincs semmi de!

- Hahó! Lennétek kedvesek rám figyelni?- szólalt meg a pódiumon álló nő, kinek a hangját már az üdvözlés során is hallhattuk- Köszönöm. Nos, egy furcsa, de annál tetszetősebb véletlen során éppen kiegyenlítődik a nemek aránya a mai estén, köztetek – kezdte, de sikerült máris kissé összezavarnia a sajátos szócsavarásaival. 

Rikító sárga blúza és neon zöld mellényéhez párosított pink szoknyája még a fiúk körében is keltett egy átfutó nevetéshullámot. Hófehér cipője sarka meghaladta a 10 centiméter, ráadásul a menéséből látszott; nincs hozzászokva az ilyen darabokhoz.

- Kitaláltunk a „hölgyeknek” egy kis tréfát!- folytatta ördögi mosollyal- Először is: kezet fel, aki lány párt kapott, s értelemszerűen a csajszi is itt van – kérésére 8 fiú keze lendült a magasba, hat gyerek pedig nem jelentkezett- Oké, ez azt jeleni, hogy három lány páros van még. Nektek majd kis papírkára ráírjuk a csajok neveit, s kihúzzátok az embereteket, a többiek pedig a saját párjukat fogják megtréfálni, ha nincs ellene kifogás.

- Mi lesz ebből? – súgta Eliot Brian felé, de a fiú csak bizonytalan tekintetével válaszolt.

Örömmel maradtam volna, hiszen tartózkodtam sokat a saját testemen kívül, de hirtelen hallani kezdtem valahonnan a távoli űrből jövő lépteket. Először nem tudtam mire vélni, majd rájöttem, hogy a testemtől érkeznek a jelek, miszerint valaki a szobánkhoz közelít. Időm sem maradt arra, hogy önszántamból kerekedjek útra, mert mire feltápászkodtam, az a valaki benyitott a szobába. Vákuum ereje szippantott vissza falakon és mindenen keresztül, egészen fekvő testemig. 

Még hallottam amint a nő elkezdte mondani, hogy mi lesz a legfontosabb teendő, de semmi konkrét nem jutott el a fülemig. Mikor iszonyatos erővel csapódtam az ágynak, már csak Char bosszankodó hangja töltötte meg a levegőt.

- Nem igaz, miért kellett bezárni az ablakot, simán kihallgathattam volna őket! Jól vagy? – nézett rám gyanakodva.

- Persze – mondtam zilálva – remekül. De mit hallottál?

- Semmit! Hogy figyeljenek oda, meg hogy ugyanannyi fiú van, mint lány.

- Ez aztán sok infó!

- Most mit tegyek? Bezárták az ablakot!

- Oké értem… De nem fontos. Legyen meglepetés.

- Meglepetés? – ripakodott rám – összeesküvés elméletet szőnek ellenünk!

- No, persze – röhögtem jóízűen a barátnőmön.

- Halihó, csajok! – zengte újra a folyosói hangszóró – indulhattok a feladatlapokért, a fiúk is már a portán toporognak. Sok sikert! Verseny IIIINDUUUUL… MOOOOOOOOOOOOOOOOST!

A végszóra puskagolyóként indultunk ki a szobából, le a lépcsőn, egészen a várakozó tömegig, ahonnan már szétszéledve rajtoltak ki a párok a sötét éjszakába. Eliot megragadta a karom, s az udvarra vonszolt. 

- Na, mutasd! Mit kell csinálni?

- Az első feladat, hogy el kell menni arra a helyre ahol…

- Konyha. Kövess! – mosolyogtam rá.

Lihegve fordultunk be a sarkon ahol a zöld székekkel árasztott terem legvégén egy feltöltött hordót találtunk.

- Húzzatok ki egy csillagképet, amit a tavaszi/nyári égbolton egyaránt megtaláltok. Nem válogathattok, egy boríték kivétele után hagyjátok el a konyhát, és irány a szabadba- olvastam fel.

- Válassz te!

- Oké, de ha rosszat húzok, nem hibáztathatsz miatta!

- Megérettem – mosolygott vissza.

Belenyúltam s megkavarva a teljes tartalmát a közepe tájáról kiemeltem egy vastag fehér borítékot.

- Gyere csak!- irányított félig az erdő felé, amikor kiértünk a szabadba. Vonakodva bár, de követtem. Kissé kieső részhez húzott, ahol tucatnyi apróbb és bozontosabb bokor koszorújában egyetlen óriási lombú fa árválkodott. Annak a tövébe ültetett le. 

- Az mi?- kérdeztem az egyik cserje árnyékára mutatva.

- Ez kérlek, egy távcső. Hogy könnyebb legyen megtalálni.

- Te hoztad?- ámultam el.

- Nem. Csak amikor megjöttem, feltűnt, hogy van egy-két darab a környéken. Gondoltam, még jól jöhet, ha elrejtek ide egyet. Hát nem?

- Zseniális vagy!

- Köszönöm! Tudom!- húzta ki magát. 

- De már meg kéne nézni, mit is keresünk.

- Igaz- szólt, majd letelepedett mellém.

- Serpens, kígyó csillagkép. Itt van róla egy rajz, mit is kéne keresnünk.

- Két részből áll? Remek – jegyezte meg Eliot savanyúan.

- Serpens Caput és Serpens Cauda. A kígyó feje és a kígyó farka.

- Van még valami?

- A feje az Északi Korona, az Ökörhajcsár, a Szűz, a Mérleg, a Kígyótartó és a Hercules csillagképekkel van kapcsolatban, míg a farkáról a Sas, a Nyilas, a Kígyótartó és a Pajzs képpel mondható el mindez.

- Oké… ennyi?

- Ennyi. Hát akkor csillag lesre fel! Beállítom a távcsövet.

- Te szoktad nézni este a csillagokat?

- Igen... miért?

- Mert én is. Engem megnyugtat. És eddig minden este láttam hullócsillagot is.

- Valóra váltak a kívánságaid?

- Majdnem mind.

- Melyik nem?- szóltam a távcsövet a helyes szögre fókuszálva.

- Nem mondhatom el.

- Te tudod – heveredtem le a fa tövébe.

- Talán majd ma beteljesül.

- Lehetséges – mondtam, majd eszembe jutott, hogy a nap hátra lévő részét, több mint valószínű, hogy velem fogja tölteni.

- De az is meglehet, hogy ezen az éjszakán is látunk párat.

- Jó lenne.

- Szerintem ne siessük el. Szép esténk van.

- Nem szándékoztam sietni- helyeztem magam kényelembe a fának dőlve - de innen nem látni semmit.

- Ha két-három méterrel arrébb mennél, talán még az eget sem takarná el előled a fa lombja.

Eliot tanácsára hallgatva nekiindultam átküzdeni magamat a bokrokon, de amint elértem az első zörgő ágat, a földre hasaltam.

- Mi van?- kérdezte a fiú, de én durván lepisszegtem.

- Gyere ide! De halkan! – utasítottam hevesen mutogatva.

Némán mellém osont, én pedig egy résen át megmutattam neki azt, ami miatt csendben kellett maradni. A kollégium mellett közvetlenül, tőlünk úgy tíz, tizenöt méterre ott ült Brian. Ezzel még semmi gond, csakhogy Bar ölében kényelmesen támaszkodva Charlotte kuporgott. A friss szerelmes pár az épület falának dőlve bonyolódott csókcsatába… az éj kellős közepén. 

Eliot szája önelégült mosolyra görbült.

- Mondtam, hogy talán ma este fog valóra válni az egyetlen megmaradt kívánságom- suttogta alig hallhatón.

- Úgy érted, azt kívántad, hogy Charlotte és Brian…

- Valami olyasmit. Vagyis pontosan azt, hogy Bar sikerrel járjon annál a csajnál, akiről hónapok óta áradozik.

- Jé, Char is állandóan ezt csinálta - „míg én folyton rólad beszéltem.” tettem hozzá magamban.

- Nem lesz ez így jó – tűnődött el.

Hang nélkül letört a bokorról egy ágat, s hatalmas lendítéssel a kollégium mellé dobta. Az ág az ölelkező pár mellett landolt, s a két ember rögtön felkapta a fejét. Brian pár másodperc után mosolyogva nézett abba az irányba, ahonnan mi leskelődtünk, majd Charlotte kezét megfogva együtt indultak el az épület hátsó falai felé. Amint a sziluettjüket elnyelte az erdő sötétsége, Eliottal kimerészkedtünk a nyílt telepre.

- Ez mi volt? Talán valami jel?- kérdeztem, miközben alkaromra támaszkodva leheveredtem a földre.

- Persze. Muszáj előre felkészülni az ilyen helyzetekre.

- Úgy érted arra, hogy ha Brian épp a kollégium mellett smárol egy csajjal, és te ki akarsz menni a nyílt terepre, és éppen-pont zavarnád őket, vagy a kilátás zavarna téged, feltűnés nélkül oda tudj dobni egy gallyat a totálisan fa és bokormentes környékre, hogy szolidan jelezd; tűnjenek el.

- A számból vetted ki a szót- vigyorgott.

- Idióta – nyugtáztam, majd teljesen elfeküdtem, s bámulni kezdtem az eget- Olyan szép esténk van. Sehol egy felhő, jó az idő, a Hold fénye beragyog mindent… egyszerűen tökéletes.

- Tényleg gyönyörű – szólt, miközben ő is elterült mellettem.

- Nézd, újabb hullócsillagok! – mutattam fel az égre a jobb kezemmel, majd visszahúztam magam mellé.

- Kívánj!

Szememet lehunyva koncentráltam a kívánságomra. Oh, bárcsak…

- Megvolt?- kérdezte El.

- Igen- mosolyogtam.

- És valóra válhat a mai este folyamán?- tette fel a megválaszolandót újra, miközben gyengéden rákulcsolta a kezét ez enyémre.

- Már megtörtént – mosolyogtam fülig pirulva, és karomra támaszkodva feltornásztam magam- És a tiéd? – kérdeztem, majd az arcához hajolva egy puszit nyomtam az arcára.

- Szintúgy – bökte ki végső zavarában, melyen én csak nevetni tudtam.

- Talán már neki kéne állnunk- méláztam el a földön fekve, mire Eliot még jobban megszorította a kezem.

- Muszáj?

- Muszáj – álltam fel, majd még mindig a kezét fogva őt is felsegítettem. Ahogy ültéből felhúztam, lendületet véve magán elém lépett, s átölelt.

Leírhatatlanul boldog voltam. Ott és akkor semmi más nem számított. Csak ő, én, és ez a mesés pillanat.

Ölelése más volt, mint a kórházban. Ott félénk, a kollégium udvarán viszont közel sem… inkább ragaszkodó, féltő.

Álmodozásomból a lábamba hasító fájdalom riasztott fel. Egy kemény tárgy ütődött a térdemnek… egy faág.

A gallyat felvéve, gyanakodva tekintettem a kolesz irányába, de semmit nem láttam. A derekamat ölelő fiú mutatta meg a helyes irányt, ahol az imént még turbékoló párocska dűlt ki a röhögéstől.

- Kölcsön kenyér visszajár – mutattam rá a lényegre.

A távcső mellé telepedve furcsa érzés kerített hatalmába. Látva a mögöttem ülő fiút, a mosolyát, ahogy rám néz. Túl szép volt, hogy igaz lehessen. Noha még nem volt köztünk semmi, nem jártunk, de úgy éreztem, az a puszi és ölelés, meg persze a kézen fogás… több volt, mint baráti gesztus. Jóval több.

- Na mit látsz?- kérdezte hirtelen.

- Semmit. És nem is fogok.

- Ezt hogy érted?- nézett rám gyanakodva.

- Itt is említik, hogy kapcsolatban van a Hercules csillagképpel. Mivel tudomásom szerint a kígyó fejének legészakabbra elhelyezkedő csillaga majdnem egy vonalban a Hercules α csillagával. Ez pontosan a Sárkány képe alatt van, ami pedig a horizont legalján látható – közelítettem a távcsővel az emlegetett pontra – tehát soha nem láthatnánk ezen a félgömbön ilyen szélességben és ebben az évszakban a Kígyó csillagképet.

- Ezt aztán jól megmagyaráztad. De tényleg. Az viszont egy dolog, hogy nem értettem belőle semmit- röhögte el magát, amitől rám is rám jött a nevetőgörcs.

De még mindig nem értettem, mi volt köztünk Eliottal. Több mint barátok, de kevesebb, mint egy pár…