13. Fejezet; Showtime!

Sziasztok!

Most elkezdhetnék mindenféle frappáns indokokat keresni, hogy miért nem hoztam hamarabb a a fejezetet, de a válasz ennél sokkal egyszerűbb! Az igazság az, hogy vasárnap délután elment az internet, és csak mostanra tudtuk orvosolni a problémát.

Épp ezért most kezdem el a válaszokat az üzenetekre/komikra, valószínűleg /reményeim szerint/ még ma a végére is érek.

De a lényeg, hogy a fejezet most itt van!

Sokan írtatok nekem, hogy várjátok már Liz és Eliot első csókját. Akik ebbe a táborba tartoznak, azoknak üzenem; Eljött a ti időtök! Ugyanis ebben a fejezetben... na jó, nem lövöm le az össze poént, a dolgok hol? mikor? és miért? kérdésére a választ az alábbi fejezetben olvashatjátok!

Az előző részhez hasonlóan most is kérek mindenkit a véleménye komment formájában való megfogalmazására is!

A zenéhez nincs nagyon sok hozzáfűzni valóm, ahogy a részhez sincs több.

Kellemes olvasást!

Puszi: ☆ Vadóckaa ☆

Barátok. Mit kezdenénk eme neves személyek nélkül? Olyanok nélkül, akik ahelyett, hogy lebeszélnének az őrültségeinkről, inkább velünk jönnek a mélybe. Az unalmas délutánokat feldobják, és felkapargatnak a padlóról egy-egy helytelen döntés és pofára esés után.

És nem várnak el semmit. Leszámítva a tényt, hogy első kézből rángatnak bele minden idióta ötletbe.

A Charlotte-tal töltött este után nem mentem messzire álmomban sem. A közeli erdőben lévő kilátóhoz „siklottam”, hogy aztán ott a kilátó tetejére ülve a tájban gyönyörködve várjam a napfelkeltét. Az eszem egyre jobban kattogott az aznapi akadályversenyt illetően. Éreztem, ahogy az alvás által a testem-lelkem megtelik energiával, miközben egy régi vágyam is beteljesülni látszott, méghozzá az, hogy a kilátó legmagasabb pontjáról nézhessem a napfelkeltét. Csakhogy elszámoltam magam.

Tompa puffanó hang, melyet egy bágyadt ütés követ az arcomon. Ez az, amire még emlékeztem, amikor hirtelen ismét barátnőm szobájában találtam magam. A kilátást valami takarta. A „valami” egy fehér párna volt, amit a lány röhögve vágott hozzám ébresztő gyanánt. 

- Látom jól ébredtél – toltam el az arcom elől a kispárnát.

- Jól látod – mosolygott – a tegnapi ébresztőmmel álmodtam – kezdte ábrándozva.

- Char…

- Mi van?

- Miért keltettél fel? És miért így? – néztem rá kérlelve.

- Ja… jó hogy szólsz. Am azért mert kb. negyed óránk van indulásig, ha 6-ra oda akarunk érni.

- Ó, hogy az a… - fojtottam magamba a feltámadó dühömet.

- Bocsi, én is most keltem – mentegetőzött.

Kapkodva szedtük össze magunkat. Leginkább az hátráltatott, hogy még az én öltözékemet is neki kellett összeállítania. Szerencsére az anyukája is segített, de még így is sietnünk kellett. Gyors vizit után szélvészként pattantunk a kocsiba.

Amikor a Frank család furgonja elhagyta a felhajtót, az óra 05,49-et mutatott. Charlotte anyukája a lánya kérésére még a megengedettnél is gyorsabban hajtott. Amikor a digitális kijelző átváltott 05,58-ról, Mrs. Frank csikorgó kerekekkel parkolta le a kocsit a Végtelen Akadályok parkolójában. 

Az öltözőben Emma várt rám, aki egy köteg ruhát nyomott a kezembe, hogy mégis a saját öltözékemben lehessek.

- Anyáék nagyon ki vannak bukva? – kérdeztem a pulcsimba bújva.

- Most ne ezzel foglalkozz. A bátyád és én támogatunk még az ilyen őrült húzásaidban is. Már ameddig megtehetjük.

- Miért?

- Mert én már csak tudom, hogy mennyit jelent egy háttérbeli segítőtárs. Vagy kettő – mosolygott búcsúzóul.

Az arénába érve tátva maradt a szám. Az óriási füvesített terepet akadálypályák tömkelege és medencék sokasága színesített, míg a háttérben felsejleni látszott az esti döntő színhelye is. Az egészet sűrű erdő körítette, ami madárcsicsergéstől volt hangos.

- Sziasztok újdonsült fiatal versenyzőim – köszönt egy élettel teli fiatal férfi hangja – az én nevem Deryck Freelove, és én vagyok ennek a vetélkedőnek a házigazdája. Nos, néhányan már találkozhattatok műsorunkkal a televízióban. Aki nem, annak elmondom a menetét – zendített rá monológjára a húszas évei derekán járó, lenge öltözéket viselő fiatalember – először is mindenkivel készítünk egy rövidke interjút egyenként, majd párokban is. Itt elmondotok mindent magatokról, majd valamelyik sztoritok vagy tulajdonságotok alapján kaptok egy kis becenevet. Ez azért fontos, hogy megkedveljenek titeket a nézők.

- Erre már nincs is szükség! Fiatalok vagyunk, kelendőek. Kell ennél több? – vágott közbe egy szőke hajú, feltűnő öltözéket viselő lány.

- Parancsolsz… ?

- Olivia Demert.

- Nem hinném, Kis Szöszi – utalt a lány alacsony termetére – látod, neked már a beceneved is megvan!

Olivia vérig sértve sétált vissza a párja, egy magas, barnás bőrű, élénk fahéjszín hajú fiú mellé, akinek az orrán szemüveg nyugodott. Rövid frizurája csak még jobban kiemelte szikár alakját.

Az interjúra egyenként szólítottak minket. Mivel nem névsorban haladtunk, engem a mezőny közepén hívtak be. A mini stúdió hangulata merően eltért a várakozó helyiségétől. A lépcsőkön felszökkenve egy színes, élénk, pezsgő világba csöppentem. Az eddigi kopott falakat és unott, sablonszerű székeket egyszerre többfajta színben pompázó panelekből álló háttér váltotta fel, melyek leginkább amorf hullámokra emlékeztettek. A háttér előtt két kirívó színű szék volt, közöttük pedig egy kis asztalka, ahova a víg kedélyű műsorvezető éppen visszahelyezte a poharát az ott található alátétre.

- Áh, foglalj helyet… - köszöntött.

- Elizabeth, de csak Liz.

- Tetszik a vörös hajad, Liz – kezdett bele, miután a fallal szemközti operatőrök erre engedélyt adtak.

- Köszönöm.

- Mintha a vérfolyam hirtelen megszilárdult volna, és ilyen formában öltene alakot. Eszméletlen – folytatta, de mivel hozzászólni nem tudtam, csak nevettem és bólogattam nagy mosollyal az arcomon, a tőlem telhető leg természetesebb ábrázattal – épp ezért te leszel a mi kis Vámpírlányunk! – tette oda a pontot a mondandója végére, megadva az én becenevemet – Vámpírlány? Ez tetszik - folytatta szómenését – és mesélj magadról, a családodról, a barátaidról, a lényeg hogy minél különlegesebb dolgokat.

- Hát jó. Van egy húgom és egy bátyám. Az idősebb testvérem és a barátnője kísértek el az…

- Bla-bla-bla! – szakított félbe - azt mondtam, érdekeset, különlegeset. Sztorizhatsz is!

- Oké… Tegnap este egyik barátnőm, aki egyébként most is itt van, aljas módszerekkel, az ablak alatt leskelődve próbált némi előnyt szerezni, de sikertelenül.

- Á, egy kémcsajszi. Végre valami értékelhető. És hogy hívják a kedves kisasszonyt?

- Charlotte Frank.

- Csodás – dörzsölte össze két tenyerét – folytasd.

Belátom, nem sok érdekes dolgot mondtam magamról. Megemlítettem a szerdai kórházas dolgot, de a szüleim válását inkább hanyagoltam, ahogy az éppen megkerült boszorkány ősanyámat is. A végén összerakott rólam egy lehetetlen képet, amibe belerakta, hogy a bátyám utáni második generációs (ne kérdezd, hogy jött ez ki) vámpír képességekkel felruházott lány vagyok. A vérszívó szörnyetegek kitartását, bátorságát és haját(? oké…) örököltem. Eléggé szórakoztató lett a végeredmény, épp ezért fülig érő szájjal érkeztem meg az öltözőbe, ahol csupa idegen arccal találtam szembe magam. Hiába, a mi osztályunk nem a kiváló munkavégzéséről volt híres.

A teremben körben párnázott bokszok voltak, asztalok nélkül, ugyanis azokat az egyik sarokba gyűjtötték, hogy arra szolgálják fel az étel és italkínálatot. A harapnivalókkal szemközt egy óriási tükör volt, előtte pedig zsúrkocsik a hajmesterek cuccaival és az arcfestés nagykövetei felszerelésével együtt.

Bizonytalanul indultam meg a sminkes és egyben fodrászasztal felé, miután pedig elláttak, a büfés standhoz andalogtam. Diszkréten bekaptam pár sajtos szendvicset, hogy legyen némi energiám az előválogatóhoz, majd a kezembe vettem egy pohár málnaszörpöt. Szomjasan kortyolni kezdtem a piros italt, amikor lépteket hallottam a hátam mögött felém közeledni. Megfordulva Eliot elégedett arcát láttam.

- Íme a vámpírlány egy újabb akcióról – köszöntött.

- Mire célzol?

- Az arcod – mosolygott.

- Ó, biztos az üdítő – emeltem fel a poharat, majd sürgősen letöröltem a számról az árulkodó piros foltokat.

Mielőtt azonban folytathattuk volna a szóváltást, vagy rosszabb esetben beállhatott volna a kínos csend, behívtak minket az első próbára. Hatalmas, kör alakú tér fogadott, aminek a közepén egy emelvényen Deryck állt napszemüvegben és egy mikrofonnal a kezében.

- Jóó reggelt, versenyzők – köszöntött minket – üdv a selejtezőben. Itt lecsökkentjük a párok számát 12-re! Amint láthatjátok a körülöttem lévő kék peremen számtalan más színű kisebb panel található. Ezek közül néhány kemény és tömör, de a legtöbbje átszakad alattatok. Minden páros nekiindul a feladatnak, és az a 12, aki a legtovább jut el, jön a következő fordulóba. A piros kapunál kell kezdenetek, és ha minden szakadékot elkerültök, ide is érhettek mellém.

Kitágult szemekkel néztem a pályát, amíg a segédek körbejártak s egyenként minden párra rácsatolták a már beígért derék-kötőt. A kék körön spirál alakban sokasodtak a többnyire ovális alakú részek, amik élénk színekben pompáztak.

- Az indul, akit éppen szólítok – folytatta Deryck – kezdje mondjuk… Tűzoltó és Nagyláb Mike – adta ki az utasítást, mire a két fiú rajthoz állt.

Hangos dudaszóval kísérve útnak indultak, de sajnos már a harmadik panel is átszakadt alattuk. Újabb jelzés után bőrig ázva kászálódtak ki a lyukból.

- Minden beszakadó panel alatt víz van? – kérdeztem Eliotot.

- Nem tudom. Viszont azt igen, hogy miért ezeket a neveket kapták.

- Figyelek – mosolyogtam kíváncsian a fiúra.

- Nagyláb Mike véletlenül az anyja cipőjét vitte el az első áldozására.

- Ez a katolikusoknál van, ugye?

- Igen. Na és az édesanyja két számmal kisebb cipőt hord. Most képzeld el őt ünnepi női cipőben. Szerencsére azért nem volt sarka, de a flitterek még így sem hiányoztak róla. 

- Egyáltalán hogy keverhette össze? – röhögtem el magam. Hogy lehet valaki ennyire szórakozott?

- Tűzoltó pedig azért lett Tűzoltó, mert egyrészt eléggé szótlan, így a neve nem maradt meg. Másrészt pedig egy házibuliban, ahol mellesleg én is ott voltam, egyik haverja megmutatta neki a „lángol a kezem” trükköt, szegény meg arra be volt rúgva, hogy kihívta rá a tűzoltókat. Szerencsétlen gyereknek pont az apja volt az ügyeletes, aki még csak nem is tudott a buliról. Azóta is szobafogságban van.

- Hát ezekhez képest én még könnyen megúsztam.

- Vámpírlány, hallottam.

- Honnan?

- Mivel én vagyok a partnered, nekem a Dracula Gróf nevet adta – nézett rám jelentőségteljesen, mire belőlem újból kitört a nevetés.

- Felettébb jó hangulatod van ma – jegyezte meg.

- Bocsi, de… - fulladoztam kacagva – de ezek a nevek, a sztorik meg minden! Annyira…

- Ha már a sztoriknál tartunk, milyen volt az este Charlotte-nál?

- Jó – válaszoltam tömören, majd eszembe jutott, hogy dühönghetnek otthon a szüleim… hisz szombat lévén már két napja nem láttak, amióta csütörtökön kiviharoztam a házból. Gyorsan elhessegettem az effajta gondolataimat, és épp jókor, ugyanis Deryck a pályára hívott minket.

- Hoppá, hoppá! Showtime! Van valami ötleted taktikára? – kérdezte Eliot.

- Nem igazán. Neked?

- Semmi. De talán megpróbálhatnánk rábízni a véletlenre.

- Úgy érted amire azt mondjuk még akár innen kívülről is, hogy stabil, arra rámegyünk, de amit labilisnak ítélünk, átugorjuk?

- Pontosan. De így is ugyanakkora esélye van annak, hogy a keményet ugorjuk át és a papírvékonyságúra érkezünk – magyarázta.

- Á, nincs mit buknunk – vontam meg a vállam és indultam meg a start felé.

- Amint meghalljátok a jelzőhangot, indulhattok – adta ki az utasítást a játékmester.

- Ha valamelyikünk azt mondja, ugorj, akkor a következőt átugorjuk, világos?

- Ha pedig senki nem mond semmit, csak átsétálunk rajta, ha be kell szakadnia, így is megtenné – bólintottam.

A duda hallatára futásnak eredtünk és meglepő összhanggal próbáltuk teljesíteni a pályát. A vezényszavak jól, működtek, a táv feléig tökéletes volt az egyetértés, viszont a spirál közepe felé egyre inkább más lett a véleményünk. A célhoz közeledve fel-felpillantottam az emelvényen álló Derick-re, aki bíztató szemekkel meredt vissza. Ebből tudtam, jók vagyunk.

- Ugorj! –hallottam a távolból Eliot hangját, de engedelmeskedni már nem tudtam neki.

Hasra dőlve szakítottam át a panelt, fékezetlenül esve a döngölt földre, ahol valószínűleg a napfény hiánya miatt, de már nem nőtt fű. Néhány másodperc után a fiú is rám esett, teljesen elsötétítve a világot.

Egy tompa puffanás, melyet egy újabb követ, s megszűnik minden. Árnyék mögé rejtőzött a világ minden búja-baja, a szép emlékek, a barátok, a tizenöt év, melyet már magam mögött hagytam. S nem maradt más, csupán én magam, és egy üres, végtelen tér. 

Nem volt testem, valójában semmi voltam. Nem léteztem. Ahogy semmi más sem a gaz, reménytelen emberi valómból, életemből. Kínomban felnevettem. Egyre többször futott át az agyamon, hogy ami velem történik, az valójában szánalmas! Egy normális élet, mely darabokra esik szét. De nem akartam mélyebben belemenni a témába, mert arcom nem lévén mégis érezni kezdtem az alább gördülő könnycseppeket. Légy erős! - hajtogattam magamnak, persze sikertelenül.

De mi értelme is lenne? A gondolataimat az önsajnálat és a világ iránt érzett utálat töltötte ki. Abban a percben gyűlöltem minden szép percet vagy pillanatot, ami a kisvárosi életem során ért, mindent, ami ehhez a helyhez kötött.

Erőteljes felfelé irányuló lökés térített ki a gondolatmenetemből, majd egy jobboldali taszítás után a fehérséget is szűrt fényként láttam – a rántás az arcom elé sodorta mélyvörös tincseimet. A tér halványodni kezdett, majd határozott mozdulat döntötte hátra a fejem, így a nyakam is egy eléggé lehetetlen és ugyanolyan kényelmetlen pozícióba került. A szemem befordult, a lapockáim egymásra csúsztak, egész testem görcsbe rándult, miközben szám néma sikolyra nyílt. 

És ismét megszűnt a semmi, az aréna zöld füvén feküdtem arccal a föld felé fordulva. A nap átható fénye még nem érte el a legmagasabb pontját, így vakítóan világított bele pislákoló tekintetembe. Emberek lépéseitől rázkódott a talaj, halk szavaktól zengett a levegő.

- Semmi baja – szólt hirtelen egy már ismerős férfi basszus – Deryck – Csak rosszul esett a drága.

- Héj! Jól vagy? – térdelt le mellém Charlotte, míg én a szemeimet dörzsölgetve tápászkodtam fel.

- Persze… - válaszoltam kábán.

- Még el is higgyük? – kérdezte cinikusan egy mélyen csengő baráti hang.

- Brian, azt hiszel, amit akarsz – hárítottam.

- Na ez a beszólogatás már sokkal inkább illik rád – támogatott fel a barátnőm.

- Liz! – termett mellettem egy harmadik személy, kinek szeméből sütött az aggódás. Nagy meglepetésemre Eliot még csak most kászálódott ki a lyukból, melynek fenekén koppanva láttam lidérces látomást. Vagy valami hasonlót. A fennálló dolgok gyors végiggondolása után arra a következtetésre jutottam, hogy nem sok idő telhetett el az én kis botlásom és e között a perc között.

- Á, szia Eliot!

- Minden rendben?

- Miért ne lenne? Attól még, hogy egy pár pillanatra elszédülök, az nem jelenti azt, hogy rögtön valami baj van.

- De…

- Eliot! Semmi de! – tettem a vállára a két kezem, majd halkabb hangra váltottam – jól vagyok, oké?  Amúgy is az egész az én hibám volt. Én nem ugrottam annál az utolsó akadálynál, amikor szóltál.

- Nem akarom, hogy bármi bajod essen – fogta meg a kezem – ugye tudod?

Mielőtt bármi válaszolhattam volna hangos kürtszó zavarta meg a beszélgetésünket.

- Komolyan? Ezeket direkt a pillanat elrontására időzítik? – fordultam a hang irányába.

Végül is nem tudom pontosan, hányadik helyen végeztünk, mert nem osztották meg velünk. Azzal védekeztek, hogy a TV-s adásra tartogatják. A második fordulóban a középmezőnyben, míg a harmadikban csapat végén végeztünk. A köztük lévő szüneteket az öltözőbe való kifutás és gyors rendbe szedés után egy mellékes pillantást vetettem a mobilomra, aminek kijelzőjén időről időre nőtt a nem fogadott hívások száma. De ezekre egy csepp figyelmet sem fordítva a már meglévő lendülettel indultam vissza a társasághoz – és persze Eliothoz.

- Jól van gyerekek. Gratulálok a négy döntőbe jutott párosnak – szólt a harmadik menet után Deryck hozzánk, vagyis a „kémpároshoz”, ami Charlotte-ból és Brian-ből állt, a két párhuzamos osztályt képviselő „Rómeó és Júlia” valamint a „két kicsi dalmata” duóhoz és az Eliotot és engem takaró „vámpírkákhoz” – a végső összecsapás este hatkor kezdődik, élő közvetítéssel. Vagyis ami megtörténik, arról a tévénézők első kézből értesülnek. Ötkor lesz egy gyors értekezlet aztán egy rövid eligazítás, és ugorhattok a mély vízbe. De addig szabadidőt kaptok. Majd találkozunk! – búcsúzott, majd magunkra hagyott minket.

Egy rövid, Charlotte-tal történt beszélgetésben kiderült, hogy ő és Brian már épp eléggé összemelegedtek, úgyhogy a fiú elhívta őt egy hivatalos randevúra. Miután tíz percig ecsetelte az érzést, megemlítette, hogy megkérte a pasiját, hogy ösztönözze Eliotot is ugyanerre.

- Mit mondtál? – kérdeztem hirtelen kissé ingerülten.

- Jaj, ne már! Tudom, hogy te is ezt szeretnéd.

- De ez így annyira…

- Annyira? – nézett felhúzott szemöldökkel.

- Kínos. Nem. Nem kínos csak…

- Arról nem én tehetek, hogy a pasid egy gyáva alak.

- Egyáltalán nem! Vagyis… azt sem tudom igazából, hogy mi van velünk? Mert eddig volt külön Liz, meg volt külön Eliot, de ez az egész most annyira összezavart! 

- A fiúkkal sosem könnyű – állt mellém, majd kicsapódott az öltöző ajtaja, és egy szőkésbarna fülig mosolygós arc bámult befelé.

- Húzás kifelé, ez a női öltöző! – kiáltottam Brian önelégült képébe.

- Jól van, őrmester, bocsánat. Csak gondoltam szólok, hogy Dracula beszélni szeretne veled – válaszolt még mindig idiótán vigyorogva.

Kijelentése meglepetten ért. Arcomról lefagyott a mosoly, tekintetem komollyá változott.

- Miről?

- Mit tom’ én! – vonta meg a vállát – csak annyit mondott, hogy dumálni akar veled, én meg addig legyek egy kicsit a csajommal – ölelte át hátulról Charlotte derekát, mire a lány elpirulva mosolygott.

- Oké… - indultam el lefelé, magára hagyva a turbékoló párocskát.

- Egyébként a látványkertnél vár – szólt utánam Bar, mikor becsuktam magam mögött az ajtót.

Bizonytalan léptekkel, de céltudatosan közelítettem meg a miniatűr parkot. Tulajdonképpen az egész egy közepes méretű halastóból és a körülötte lévő szintén nem túl nagy ligetből állt. A ligetet itt-ott tarka bokrok, virágok, padok színesítették, míg a tavat szivárványszín halak és tavirózsák sokasága tette élővé. Eliotra az egyik nádas mellett leltem rá, éppen odadobott némi száraz kenyeret a tó növényzete közt megbúvó kacsáknak.

- Lassan lemegy a Nap – állapította meg, amikor mellé értem.

- Valahogy a napfelkeltét jobban szeretem – fordultam mellé.

- Miért?

- Mert olyankor eszembe jut a karácsony reggele. A sulis karácsonyé – feleltem, mire a fiú szélesen mosolygott, s odadobta az utolsó ételdarabot is az éhes madaraknak.

- Mit szólnál hozzá, ha a naplementéről is lenne egy hasonló élményed? – kérdezte, majd választ nem várva, kinyújtotta a kezét, majd mikor megfogtam azt, gyors, már-már futó léptekkel indult meg a pálya legszélén lévő erdő felé. 

A fák közé érve nem lassított, sőt inkább jobban siettettette a menetet. Nem tudtam, hova megyünk, csak az ágakat az arcom elől terelgetve, néhol meg-megbotolva próbáltam nem elszakadni a fiútól. Az erdő sűrűjét elhagyva hirtelen torpant meg, én pedig kis híján átestem rajta.

- Hát itt volnánk – mosolygott elém tárva a látványt, melyben egy virágos domboldalt lágyan simogatott a nyári napfény. Ameddig a szem ellátott virágzó növények százai, vagy inkább ezrei mutogatták magukat a Nap sugaraiban, mint apró manökenek a reflektorfényben. Szirmuk a fehértől a tűzpirosig számtalan árnyalatba öltöztette be a szolid kis völgyet.

- Gyönyörű – suttogtam.

- Reméltem, hogy tetszeni fog – fogta meg a kezem – de miért állsz még mindig itt? Miért nem ülsz le?

Kérdésének eleget téve lábaimat kinyújtva helyezkedtem el a domboldallal szemben, a völgyegyke legmagasabb pontján.

- Megint csak kitettél magadért.

- Á, ugyan! Ez semmiség!

- Ha ez nálad semmiség, akkor tudni szeretném milyen, ha valamibe tényleg energiát fektetsz – mosolyogtam, majd magához húzva felelt.

- Azon már ne múljon, valamikor sort kerítünk rá. Mit szólnál a sulibálhoz, valamint az utána lévő időhöz. 

- Úgy érted mennyünk együtt a bálba?

- Úgy ám – bólintott – na? Mit válaszolsz?

- Ki nem hagynám.

Mivel nem volt épp túl jó az időérzékem, nem tudom, mennyi időt töltöttük el a táj bámulásával, de annyi bizonyos, hogy a Nap vöröslő korongja már majdnem teljesen eltűnt a horizont távlataiban.

- Döntős versenyzőim, halihó – hallatszott Deryck mindig vidám hangja a távoli hangszórókból – lassan öt óra, úgyhogy szíveskedjetek megjelenni az aréna közösséggyűlési termében. Köszönöm.

- Induljunk – tápászkodott fel a fiú mellőlem, majd engem is felhúzott.

 Szótlanul mentünk az arénáig, majd az értekezletet is pókerarccal ültük végig. A fél óra eligazítás fő része abból állt, hogy az igazgató azt ecsetelte, hogy a megszokottól eltérően, egymáshoz kötözve kell teljesítenünk a távot. Az idő másik felében az összeg nagyságáról tartott kiselőadást, amit egyrészről megértek, mert valóbban sok pénz, másrészről viszont, még ha nyerünk is, akkor is – minimum – három évet kell várnunk, hogy saját kedvünk szerint bánhassunk vele.

Fél órával a kezdés – hét óra – előtt elkezdődött a felhajtás, ami az élő műsort illeti. Fekete, strapabíró kezeslábast kaptunk mindenféle övvel és egyéb tartozékokkal. Lábunkra félig csizma félig cipő keveréket adtak, fejünkre pedig a ruhához passzoló bukósisakot húztak kamerával (?) együtt. 

A tévés műsor valamikor fél hat és hat között kezdődhetett, ugyanis leadták a rövid összefoglalóját az egész napnak, interjúkkal, baki összeállításokkal. Amint lement az összevágott filmecske, élőben kapcsolták az arénát, ahol a pálya melletti emelvényről tudósított Deryck. Üvegborítású szobája volt, hogy a pályán lévő effektek hangja ne zavarja a közvetítést. Véletlenszerű séma szerint teljesítettük a távot. Mi voltunk az utolsók, tehát nekünk a közös öltözőből kellett kivárnunk, míg a többiek végeznek. De sosem maradtunk magunkra, ugyanis amikor a Charlotte Brian duó elindult, idegesen kopogó léptek döngették meg a padlót. Nem volt egyedül. Kettő halkabb, valamint még egy nőiesen csattogó lépésmenet volt hallható.

Pár pillanattal később anyám dühtől vörös ábrázattal rontott be az öltözőbe, tekintetét egyenesen rám szegezve.

- KISASSZONY MÉGIS MIT KÉPZELSZ AMGADRÓL?! – üvöltötte magából teljesen kifordulva.

- Bella, nyugodj le! – próbálta csitítani apa.

- Nyugodjak le? – nézett rá vádló szemekkel – mégis hogy?

- Hé, emberek mi folyik itt? – termett az ajtóban egy testes csokoládébarna bőrű férfi, kinézete alapján a biztonságiak embere lehetett.

- Majd én megmondom! – nézett vissza rám anya – ez a lány már napok óta nem járt otthon…

- Anya, kérlek én… - próbáltam közbeszólni, sikertelenül.

- Asszonyom, kérem, távozzon az aréna területéről – tessékelte ki a biztonsági őr édesanyámat az ajtón keresztül, majd lassan elhalkult a még mindig ordítozó női hang.

- Nagyon dühös rád – fordult felém apám.

- Tudom – feleltem segélykérő pillantást vetve Chris és Emma felé. Eddig észre sem vettem a jelenlétüket.

- Liz és Eliot. Ti jöttök – jelent meg az ajtóban Jane, Deryck legfőbb asszisztense.

Némán tettük meg az utat a kiindulópontig, az építmény legmagasabb pontjáig. Szóltam volna, de nem mertem. Túl kínosnak tartottam az iménti esetet. Amint Deryck jelt adott, elindultunk lefelé.

Az egész egy tízen nem tudom hány méteres majdnem 90 fok meredek csúszdával indult. A víznél sűrűbb, de sárnak még nem mondható, állagtalan folyadékban landoltunk. Amint ki tudtunk kászálódni a mély mederből, egy „tükörlabirintus” nevű állomás következett. Rá kellet kapcsolni az öveinkre az ott lógó hevedert, majd azokon húzva magunkat megtalálni a helyes utat. A tükör része abból állt, hogy dupla útvonallal volt megoldva, ráadásul a kommunikáció sem ment könnyen a megannyi vízágyú és perzselő lángszóró hangjától. 

Nem volt annyira könnyű, mint ahogy látszott. Az időnk majdnem negyede itt ment el.

***

A feladatok és akadályok végtelen sora már a vége felé közeledett. Látszólag könnyű volt a próbatétel; póznáról póznára ugrálva kellett eljutni a célhoz. Az egyik nehézség az volt, hogy csak szimplasoros volt, illetve cikkcakkban kellett haladni. A másik, ami talán még több bonyodalmat okozott, hogy körülbelül három méter magasan volt mindez, alatta pedig a már jól ismert sáros anyag terült el. 

Vízzel és latyakkal borítva érkeztünk a hosszú lépcsőhöz, amin kifulladva, zilálva vergődtünk fel. Előre dőlve, tenyeremet a térdemre támasztva próbáltam meg kifújni magam, miközben ázott tincseimet tűrögettem vissza a bukósisakom alá.

- Hát ennek már sosem lesz vége? – kérdeztem költőien, noha választ is kaptam rá.

- Nyugi, már ott a cél! Kitartás, már tényleg látni a végét! Légy erős, jók vagyunk – tette remegő kezét a hátamra Eliot. Bíztatására felegyenesedtem és céltudatosan meredtem a vörös fényszórókkal körülvett állványra, ami a póznák magasságában volt. 

- Te mész elől – adtam ki az utasítást, mire a fiú átszökkent az első cölöpre, ami lágyan megingott alatta.

- Ne ijedj meg, biztonságos. Nézd mindig a kezemet. Háromtól számolok vissza, amikor behajtom az utolsó ujjamat is, ugrunk, oké?

- Rendben – szóltam, majd előre fordult, s megkezdte az első visszaszámlálást.

A huszonöt állvány legalább háromtucatnyinak hatott. A végén, amikor már alig pár ugrásra volt a cél, mindketten felélénkültünk. Fürgébben szökelltünk át egyik cölöpről a másikra. 

Eliot a célemelvényt célozta meg, én pedig az utolsó póznát, amikor újra erőt vett a szerencsétlenségem. Az állvány nedves volt a vízágyúktól és a sáros talpú versenyzők nyomaitól, ami éppen tökéletes felületet biztosított arra, hogy megcsússzak rajta. Rémülten sikoltva nyelt el a cölöpök alatti mélység – pontosabban csak nyelt volna, ha Eliotnak nem lettek volna villámgyors reflexei. Sikításomat hallva megkapaszkodott a célemelvény korlátjában, így őt nem rántottam magammal. Tehetetlenül lógtam a semmiben, de mivel leesni/ugrani nem lett volna szerencsés, kénytelen voltam valahogy felkászálódni.

- Add a kezed! – nyújtotta felém szabadon maradt karját Eliot. Én rámarkoltam a fiú csuklójára, ő pedig húzni kezdett felfelé.

Amint hassal az állványra érkeztem, hangos dudaszó mellett az összes vízágyú és látványlángszóró beindult, ami természetesen óriási robajjal járt. Ijedten rezzentem össze.

- Mi történt? – kérdeztem a mellettem támaszkodó Eliotot.

- Sikerült – mosolygott halkan, majd lágyan lehunyta szemeit.

Én is így tettem. És hát igen, megcsókolt. Életem első csókja egy televíziód vetélkedő élő adásában csattant el, és vitathatatlanul a nap fénypontja volt. Sőt mi több, az egész addigi életem fénypontja. 

Elkezdhetném ecsetelni, hogy milyen volt, érzéki vagy passzív, nyelves vagy sem, de minek tenném? Legyen elég egy egyszerű, kétszavas jellemzés; varázslatos volt…