16. fejezet; Fájdalom, gyűlölet, keserűség

Sziasztok!

Több hónapos kihagyás után újra itt vagyok. Remélem akad még olyan az egykori olvasóim között, aki megajándékoz engem egy pár soros hozzászólással. Nagyon remélem, hogy a nyári pihenőm után nem kell előröl kezdenem majd' egy év munkáját. 

Ez a fejezet kissé szomorkásra sikerült, de azért nem tiszta depressziós. 

Viszont kíváncsi vagyok, mennyire vagytok kreatívak. Liz az álmában találkozik néhány különös teremtménnyel. Ti milyen nevet adnátok e fajnak? Hogy neveznétek őket? Írjátok le komiba, és a legjobbakról szavazást indítok. (Vagy ha egyöntetű, egyből "elnevezem" a szörnyeket.)

De körítésből legyen elég ennyi. Ne kíméljetek a kommentekkel :D 


Puszi: Vadóckaa

Ira furor brevis est. A harag egy rövid őrület. Így tartja egy latin szállóige. De vajon igaz?

Ha tényleg így van, a harag egyfajta őrület, mely a talán évekig tartó szenvedést, amely apró részekről még apróbb részekre haladva, lassan emészti fel az ember idegeit, hogy aztán a végső megbolydulásba sodorja egy, az emberünkhöz sokkal kíméletesebb módszerrel oldja meg. Ezzel ellentétben a harag, vagy mondhatni; egy dühroham gyorsabban végzi a dolgát. Ugyan kevés idő kell hozzá, a hatása nem elhanyagolható. Mint amikor az ember meggyújt egy rúd dinamitot. A kanóc gyorsan leég, s a robbanás elég nagy távolságban mindent - és netalántán mindenkit is – eltöröl a föld színéről, hogy senki arra a helyre látogató sem tudná megmondani, létezett-e valaha. 

De mi van olyankor, amikor ez a két érzés egyszerre uralkodik el rajtad? Amikor érzed, hogy a belsőd már szétesőben van, mégis tombolsz és pusztítasz, akár egy rúd robbanó dinamit. Vagy TNT. Akármelyik robbanószert is válaszd, gyökeresen megváltoztat. Nem leszel már többé ugyanaz, aki voltál. Ha csak ideiglenesen is, de egy teljesen másik ént kapsz, nem is emberré formálódsz, új lény leszel. Egy szörnyeteg.

Nem érdekel semmi és senki, a kín a keserűség és a nyomor teljes egészében a hatalma alá kerít, hogy aztán tábort üssön a szívedben, és kővé szilárdítsa azt. Ha a szád ordításra nyílik, valójában segítségért kiáltasz. Kár, hogy ezt soha senki nem hallja meg, vagyis nem úgy, ahogy te szeretnéd. 

Pedig nagy szükséged lenne rá. A benned ólálkodó haragnak, gyűlöletnek vagy őrületnek mély oka lehet, amit ha senki nem ért meg, még szörnyűbb következményekkel járhat, mint egy balul elsülő Hulk-átváltozás. 

Ugyan én nem szándékoztam zöld bőrt növeszteni, nagyon közel jártam hozzá, hogy a bálteremben eszeveszett tombolásba kezdjek. Mégis tűrtem, ahogy megvető és szánakozó tekintetektől övezve cipőm sarkát koptatva anyám kivonszolt a Clubból, és szó szerint bedobott a kocsiba. Fél füllel még hallottam,a mint Chris megpróbálja nyugtatni, de csak úgy, mint apa, ő is minden alkalommal kudarcot vallott. 

Szememet lesütve a koszos szürke üléshuzatot kezdtem vizslatni. Máskor jó emlékekkel járt beülni a családi furgon hamuszín belterébe, de most inkább nyeltem volna mérget, mintsem így menjek haza. De választásom nem révén a sötétített ablakon keresztül kezdtem bámulni az így is koromfekete eget, s rajta a milliónyi apró fénypöttyöt és az ezüstösen ragyogó korongot. Legalább ezek nem változnak. A csillagok és a Hold… talán még 20 év múlva is ugyanaz az égbolt fog rám visszabámulni, ha néhanapján reá téved tekintetem.

Dühtől morgó, csikorgó kerekekkel indult meg az öreg Audi vissza a Koper házhoz. Nem attól féltem, mi vár rám otthon. Kicsit sem izgatott az egész hajcihő. Sokkal inkább attól, hogy ebből az egészből mi jött le az egykori osztálytársaimnak, tanáraimnak, barátaimnak. Vajon minek tartanak most? Egy hisztis dívának? Elkényeztetett lotyónak? Vagy apuci(inkább anyuci) pici lányának? Esetleg egy különc senkinek? Hiába. Már sosem tudom meg. 

Az utcánkba fordulva egy apró, hűvös csík szaladt végig az arcomon a fülledt éjszakába, majd az ajtó műanyag felületén siklott tovább. A büszkeségem nem engedhetett meg magának egyetlen könnycseppet sem, ezért egy makacs mozdulattal a merev és libabőrös alkaromra töröltem, ahol lenge fátyolként csillant meg. De én ezt már nem láthattam.

A felhajtón a becsapódáshoz hasonló hévvel nyílt ki az ajtó, s ugyanaz a csontos, kissé remegő kéz ragadta meg a karom, hogy a lakásba vonszolhasson. Az előtér és nappali falai most még barátságtalanabbak lettek, mint az elmúlt napokban. A konyha egyenest egy feketelyuknak látszott, míg az egyre közeledő távlatok is a pokolba vezettek. A lépcsőn nagy nehezen felbotorkálva jobban is szemügyre vehettem a kárpitot – nem egyszer elestem, s a cipő a bene sajgó lábammal csak megnehezítette az újra talpra állást, amit termésesen rabszolgahajcsárom nem várt meg. Könyörtelenül belökött a szobámba, de mivel a fokok tetején épp félig feltápászkodni készültem, a taszítás eredményeképpen lefejeltem az ágy fakeretét.

Homlokomat dörzsölgetve fordultam meg, hogy láthassam, amint az ajtó újra bevágódik. De ha ez nem lett volna elég, a zárt kétszer kattant. Bezárt. Ekkor kerültem igazi karanténba, jobban mondva börtönbe. Rab lettem, a saját házam rabja.

A fiókom szanaszét heverő tartalmát egy hanyag mozdulattal a földre söpörtem. Pattogó és koppanó hangok hangos csattanásával kísérve, ordítva zuhantam az ágyra. Magamra nézve elmerengtem, hogy anyám vajon a ruha miatt is dühös-e? Legyűrtem a földre, akár holmi rongyot, majd belebújtam a bő pólóba és lógós sortba, ami pizsama gyanánt szolgált. Méregtől fortyogva markoltam meg az egyik kispárnát, ami néhány másodperc múlva égetőre hevült, s karomat elkapva izzó tenyérnyomot fedeztem fel rajta. Kezemet rázogatva jobbnak láttam hanyagolni a párnaszorongatós témát, így a semmibe kiáltva próbáltam kiadni a rengeteg igazságtalanságot és gyűlöletet, ami a napokban belém gyűlt. Sikertelenül, persze.

***

-Biztos, hogy jó ötlet? – kérdezte Charlotte bizonytalan pillantásokat vetve a motorcsónakra. A hajó lágyan ringott a tenger hullámain, amik könnyeden törték meg a lenyugvó Nap fénylő sugarait. Fodrát időnként megtörték az elemózsiát leső sirályok szárnycsapásaikkal, valamint a mólót tartó cölöpök. Char a deszkákon állt, karját tehetetlenül lóbálva. Senki nem tartózkodott a kikötőben. A nap ezen szakaszára már mind visszajöttek, most pedig a többnyire fehér vitorlások némán imbolyogtak a helyükhöz kötözve. A piros csónak messze kitűnt mind közül. Ezen álltam én a dolgaimat pakolgatva, hanyagul ellenőrizve, amit ilyenkor kell. 

- Nyugi, nem lesz baj!

- De ha oda kimegyünk, akkor...

-Akkor?

- Nem lesz ott senki!

- Csak a nyílt óceán. Pontosan ez a célom, Char! Csak az a kérdés, hogy jössz-e velem.

- Én nem akarok bajba kerülni – védekezett.

- Mégis hagynád, hogy a legjobb barátnőd egyedül vágjon neki egy ilyen útnak? Ha nem térnék vissza, egyedül te tudnád, hol vagyok. Vagyis csak azt hinnéd, hogy tudod- próbáltam meg aljas módon megzsarolni, majd kérdő tekintetére választ adtam – nincs rá biztosíték, hogy oda mennék. Ezer meg ezer másik sziget is van a környéken.

Habozott. Szemében a bizonytalanság vegyült némi félelemmel, de én már kezdettől tudtam, mit fog válaszolni. – Jó, rendben. Veled jövök.

Amint mindkét lábával a csónak fenekén állt, én gyenge gázt adtam, mire barátnőm morcos arccal huppant a sarokba.

- Kapaszkodj – adtam ki az utasítást, majd elindultam a végtelen kékség felé. 

Egyre nagyobb és nagyobb tempóra váltottam, mígnem a gázkar a maximumon nyugodott. Hajamba vadul belekapott a tengeri szél, a motorcsónak pedig el-elhagyta a víz felszínét, hogy felemelkedve nagyobb erővel érkezzen vissza a víztükörre. Néha hátrapillantottam a halálra rémült lányra, aki falfehér arccal markolta a masina falát. Sosem bírta a sebességet. A hajó mögött hosszú hullám húzódott, mely valahol a távolban lassan simult ki. Alig 5 perc alatt odaértünk a legközelebbi szigethez. Nem álltam meg, csupán lassítottam kicsit, így a motorcsónak vagy kétméteres csíkot húzva maga után, mélyen a homokba ívódott.

Választ, reakciót nem várva, megindultam a sziget belseje felé. Tudtam az utat, hisz már vagy ezerszer jártam ott azelőtt. Keskeny ösvények és sűrű bozótok garmadáján keresztül vezetett. A keményre taposott földút mellett a trópusi élőlények számtalan példányban képviselték magukat. Míg feltűnően megcsodáltunk egy-egy különleges lepkét, az egzotikus pókoktól inkább távol maradtunk. A zöld levelek mögött színes madarak uralták a kék eget, míg felettük a Nap foglalta el helyét a felhőtlen trónján. 

A tisztás egy apró forrás mellet volt, a ragyogó zöld pázsit és a csobogó patak tökéletes idillt alkottak. Mégis a mohaszín egyveleget karmazsinpiros folt törte meg- egy hatalmas pokróc. A kockás mintázaton fonott kosárból teremtek elő a finomabbnál finomabb fogások. Jöttünkre két szempár csillant fel. Ekkor még azt hittük, egyedül vagyunk. Tévedtünk.

Gyors üdvözlő ölelés, egy két puszi után letelepedtünk mindannyian, és hamar kellemes hangulatot teremtettünk. Charlotte, Brian, Eliot és én úgy két órán keresztül szórakoztattuk egymást mindenféle történetekkel, viccekkel, ami még jobban megerősítette bennünk a biztonságérzetet. 

Kis idő múlva feltűnővé lett, hogy a keleti égbolton gyülekeznek a felhők. Nem törődtünk vele, keletről sosem kaptunk esőt. Ám ahogy a vihar jelei egyre erősebbek lettek, halvány árnyékként fertőzött meg minket a gyanakvás. Mégsem mentünk sehová, a fiúk meggyőztek minket, hogy vaklárma az egész. Bár az lett volna.

Néhány percen belül feltámadt a szél, és kénytelen-kelletlen, de elkezdtünk csomagolni. Ahogy gyakoribbak lettek a széllökések, úgy nőtt a villámlások és a mennydörgések, valamint csökkent az utóbbi kettő közt eltelt idő. A vihar egyre közeledett. 

A pokróc és az egyéb felszerelések mind egy táskába kerültek, ami pedig Brian hátára. Így indultunk meg kifelé a szigetből, de még a tisztás széléhez sem jutottunk. Az azt határoló fák árnyékából vicsorgó, szőrös fenevadak törtettek előre minden irányból, és hosszú szőrzetük alól kikandikáló szemükben vékony pupilla húzódott. Termetileg hatalmas farkasok, tekintetileg óriási macskák. Hosszú farkuk és tekintélyes szárnyuk pedig a Harry Potterből ismeretes hippogriffekéhez volt hasonlatos, morgós álkapcsuk hosszú, éles fogakat rejtett.

- Mi a francok ezek? – mondta ki Bar a kérdést, mely mindenki elméjében jelen volt. Mik ezek?

Mielőtt bármit is csinálhattunk volna, lábunk a földbe gyökerezett, pulzusunk az ez egekbe szökkent, arcunk pedig fehérré vált. A tisztás közepébe villám csapott, fekete kört égetve a zölden hajlongó fűszálak helyére. Nem is kör volt, inkább csillag.

A megszámlálhatatlan ágú alakzatot formázó izzásnyom közepén zölden csillogó hamuszín ruhában egy magas kalapos nő illegette magát, kinek 10 centis műkörmei között hosszú, mahagóni fapálca feküdt kecsesen. Lábát magas szárú csizmába bújtatta, válláról padig éjszín köpeny lebegett. Szőke haja megzabolázhatatlanul lengett a palástjával párhuzamban. Szeme vadul csillant, ahogy meglátott.

- Rebecca! Hát itt vagy! – mosolygott rám negédesen, mire a vadállatok újra vicsorogni kezdtek. Sőt, némelyik elrugaszkodáshoz készen hajlította be mellső mancsait. Amint a nő meglátta a gigantikus szőrmókokat, arca falfehérré változott. Hát nem neki dolgoznak? Hamar visszanyerte hidegvérét, és kihívóan tért vissza rám tekintete.

A hatalmas állatok támadásba lendültek, s minket átugorva az ismeretlen asszonyra vetették magukat, aki higgadt pálcalendítéssel és halk varázsigével idézette úgy újabb villámot, s ezúttal úgy tűnt el, ahogy jött.

A vadállatok az izzó helyét kezdték vizsgálni, majd mintha halkan morogva beszélték volna meg az imént történteket.

Eliot rémült arccal fordult felém. – Ki ez a nő? És miért hívott Rebeccának?

- Nem tudom- ingattam meg a fejem, noha a második kérdésre tudtam volna felelni. Annyit tudtam, hogy boszorkány volt. Méghozzá hatalmas. De a kiléte számomra is rejtély volt.

Még mielőtt bármit is tehettünk volna a fenevadak felénk fordultak – pontosabban felém. kecses ívben meghajoltak, megadták magukat. Egy szikrázóan fekete bundájú teremtmény egyenesedett fel először, majd míg a többiek követték, elém sétált. Valamit közölni akart. Azt hiszem.

Ekkor viszont őrült fuldoklásba kezdtem. Szabályosan nem kaptam levegőt. Két kezemmel a torkomat szorongattam, míg számat kétségbeesett tátottam ki egyre nagyobbra, hasztalanul. Éreztem, ahogy minden elhomályosodik, s az égen ragyogó fénykorong mindent beborított vakító erejével.

Levegő után kapkodva, vergődve találtam magam újra az ágyamon, a valóságban. Nem láttam, érzékeltem semmit, egy párna takarta el előlem a külvilágot.

Rángatózva vertem le magamról, hogy aztán félig felülve partra vetett hal módjára szívjam magamba az éltető levegőt. Néhány mély sóhajtás után bosszúsan döntöttem oldalra a fejemet. A székemen látszólag ült valaki, de mivel az ablak felé fordult, nem láthattam. Arra számítva, hogy Victoria lesz az, mérgesen mordultam rá.

- Te tényleg ki akarsz nyírni? – sziszegtem kigúvadó szemekkel.

- Még nem. Az nem lenne elég büntetés – hangzott rá a válasz anyám hangján. A széken felém fordult és kirívóan meredt lányára.

- Még?

- Most mit kell ezen annyira meglepődni. Ha te hazudsz, nekem már nem is szabad?

- Mit hazudok? Tudtommal ti kezdtétek azzal, hogy az orrunk előtt, mégis a tudtunk nélkül döntöttétek el, hogy a család kettészakad.

- És ezért már nem is kell beszámolni arról, hogy van fiúd?

Eliot említésére elpirultam. – Ő nem a fiúm. Vagyis… nem tudom. De most nem ez a lényeg.

- Akkor mi?

- Ezt neked kéne tudnod.

- A helyzet az, hogy a véleményünk ilyen ügyekben merően eltér, kisasszony. Szerintem a legfontosabb probléma a te viselkedésed.

- Legyen így. De mégis mit hittél? Hogy ezek után karba tett kézzel fogom nézni az utcát, mígnem egyszer csak útnak indulunk Nashville-be? 

- Én szóltam, hogy búcsúzz el mindenkitől. Nem mondhatod, hogy nem!

- Szóltál, majd megtiltottad a bált. Kedves.

- Mert okom volt rá! – Mély sóhaj után folytatta – Csupán meg akartalak védeni attól, hogy fájjon a búcsú.

- Épp az ellenkezőjét sikerült. 

- Te mit tettél volna a helyemben?

- Tessék? – emeltem fel a fejem.

- Te mit csináltál volna, ha neked kellett volna döntened?

- Ott kezdődik, hogy én nem titkoltam volna el. A többit pedig ésszerűen, nem rejtegetve a dolgok miértjét és hogyanját.

- Már megtörtént. Ez van, és ezen nem tudsz változtatni.

- Ki akar? – kérdeztem epésen.

- Nos… Igazából csak azért jöttem, hogy tisztázzuk; a büntetésedet megerősítettem, és ezúton komolyan is gondolom. Ha bármi, te tényleg bármilyen úton-módon kapcsolatot próbálsz teremteni a barátaiddal, fiúiddal, ismerőseiddel, azt csúnyán megbánod!- próbált fenyegetni.

- Már ha tudomást szerzel róla. És különben is… mit tudnál te velem csinálni?

- Biztos kíváncsi vagy rá?

- Minden vágyom – forgattam meg a szemeimet.

Egyszerűen felálltam, és kisétáltam a szobából. Hátra nem nézve, anyám rosszalló szavaival nem foglalkozva indultam meg szokásos reggeli teendőim elvégzésére.

Mindent némán, érzéketlenül csináltam. Még akkor sem fordultam vissza, amikor a törölközőm széle lesöpörte az asztalról a nagyi vázáját, s az óriásit csörömpölve törött száz meg száz apró darabra. Csupán megtorpantam, a szám szóra nyílt, de egy pillanat műve volt az egész. Halkat sóhajtva lendültem bele újra a néma robotba. 

Ugyan senkihez nem szóltam, a düh tombolt bennem. Ereimben vér helyett láva lüktetett, mellkasomban szív helyett ketyegő bomba lüktetett, fejemben pedig józanész helyett a bosszúvágy, a fájdalom, a keserűség és a mérhetetlen düh egyvelege hozott döntéseket. Így telt el a napom.

Este merev szemekkel dőltem az ágyba, rezzenéstelen arccal meredtem az imént kulcsra zárt ajtómra. Egyedül voltam. Teljesen. Határozottan. Fejemet a plafon felé fordítva kesernyés bájmosoly futott át az arcomon. Mégsem vagyok egyedül. Néhány centire a mennyezettől egy narancsszín rovar írt le kecses vonalakat.

- Seamus…

- És én – csattant egy bájos hang az ágyam mellől.

- Victoria…

- Pontosan.

- Ilyenkor nem értem, hogy tudsz ilyen vidám lenni – morogtam a szitakötőt fixírozva.

- Hidd el, volt időm hozzászokni. De neked sem kéne ennyire feldúltnak lenned.

-Igen? Akkor mégis mit kéne csinálnom? Vagy hogy kéne viselkednem, ha már itt tartunk?

- Higgadj le!

- Ugyan miért? – tápászkodtam fel félig.

- Minden rendben lesz!

- A fenét lesz minden rendben! – zuhantam vissza. Az ágy felső részén a párnákat kezdtem rugdosni.

- Ha így állsz hozzá…

- Még te is ki akarsz készíteni? Nem elég, amit itthon kapok? – dühöngte egyre.

- Egyáltalán nem akarlak kikészíteni, csak kérlek, nyugodj le.

Nagyokat sóhajtva, reszkető ajkakkal próbáltam „lenyelni” a feszültséget. Lehunyt szemmel ügyeltem a légzésemre, s meglehetősen higgadtabban néztem újra körbe, noha közel sem voltam teljesen nyugodt.

- Így jobb? – kérdezte egy lágy férfihang.

- Igen, Seamus. Jobb – mondtam, majd leszállt az ujjamra. És itt ért véget a nyugalmam.

Nem tudom mi váltotta ki belőlem, de ahogy azt figyeltem, hogy rebegteti apró szárnyait és hogyan fordul lassan felém, újra átgondoltam mindent. Még egy teljes másodperc sem kellett hozzá. Ettől újra elkapott az a szörnyű béklyó, ami magával taszítva a mélybe, összefoglalja a megannyi keserűséget, dühöt és fájdalmat, amit éreztem. 

Szemem összeszűkült, arcom csúf grimaszra rándult, kezem pedig akaratlanul is ökölbe szorult. Amint megéreztem, hogy van a markomban valami, leküzdhetetlen vágy tört rám, hogy a falhoz vágjam. Felületem, s az ágyról kissé elrugaszkodva, kezemnek nagy lendületet adva a markomban szorongatott valamit teljes erővel taszítottam a sötét tapétának.

Mire rájöttem, mit tettem, már késő volt. A ráncolt homlokom egy pillanat alatt simult ki, dühös ábrázatom kétségbeesetté vált. Tehetetlenül néztem, ahogy az apró narancsszín rovar a falhoz csapódik, irreálisan nagy felületen elterül, s élettelen tárgyként zuhan a padlóra. Mintha lassított felvétel lett volna.

Egy apró, reflexszerű rendítés a csonka szárnyain, s a szitakötő ezernyi apró fehér buborékra robbant, hogy semmivé foszolva tűnjön a ködbe.

Megöltem Seamust. 

A felismerés, mint tőr hasított belém, amint Victoriára néztem, ki könnyes szemmel olvadt bele a homályba. Már nincs visszaút. Erőt adtam a dühömnek és a keserűségnek, és ez lett belőle. 

Erőtlenül rogytam a padlóra, majd zokogásban törtem ki. Sosem gondoltam volna. De megettem. Hiába való volt minden áldozat, amit Victoria és Seamus egymásért hoztak. Én tettem mindezt hiába valóvá.

Reményt vesztve bámultam a falat, bár a könnyeimtől nem láttam belőle sokat. Testem összerándult, arcomat a karjaimba tehettem. Sírtam. De mi mást tehettem volna?

Díjjal tértem vissza! :)

Sziasztok!

Hehe.... azt hiszem, visszatértem! :D

Táborok, belföldi és külföldi nyaralások sora után fantasztikus érzés újra itt lenni! :)

Tudom, nagyon sok kimaradt és ezt kicsit másképp fogom bepótolni, mint azt ti elsőre gondolnátok! Hogy hogyan? Nos, az még titok. Előbb össze kéne szednem magam és újra hozzászoknom a kötött, beosztott napirendhez. Szerintem mind tudjuk, hogy ezt mondani könnyebb, mint megtenni.

Az előző bejegyzésben szó volt két blogversenyről is. A szavazós blogszépségversenyen a 11. helyet sikerült elérnem, ami nem is rossz a 28 indulót tekintve. És persze nagyon sok köszönet jár a 10 embernek, akik rám szavaztak! Hálás vagyok!

Viszont a másik verseny még javában tart! A novellámat ITT találjátok meg, s ahol az én bejegyzéseimre véleményt tudtok nyilvánítani, itt ott tudtok szavazni. Minden szavazat számít. Ha van kedvetek, olvassátok végig. Egyszerű novella, spontán ötletből jött, nem volt előre eltervezve benne semmi és senki. Remélem, tetszik és megér egy kattintást! :)

Hajrá, hajrá, már csal alig 1 napunk maradt!

De a legjobb dolog a visszatérésemben az az, hogy a chaten rögtön KÉT meglepi is fogadott, méghozzá ugyanaz a díj két külön embertől. Bevallom, nem kicsit meglepett a dolog. Tulajdonképpen három hónapig semmi életjelet nem adtam, s mikor visszatérek, rögtön ketten is gondoltak rám díj ügyileg. Ez egy kellemes csalódás volt a számomra! :)

És hát akkor itt is lenne a drága:

Köszönet érte Cathy R. és Loreray E. részére! :D

Szabályok: (Most kicsit bonyolultabbak a megszokottnál...)

- Mindenkinek kell 11 dolgot írni magáról.
- A jelölő minden kérdésére válaszolnia kell.
- A jelöltnek újabb 11 kérdést fel kell tennie.
- 11 embert meg kell jelölni linkkel együtt.
- És nincs vissza adás-jelölés.

11 dolog rólam:

1, Most kezdem a gimit.

2, Egyik kedvenc motívumom a halálfej

3, Szörnyű hangom van. Nem tudok énekelni.

4, Nagyon sokat várok a 9. évtől.

5, Panelban lakok, a harmadik emeleten.

6, Nincs testvérem

7, 6 éves korom óta vágyok egy kiskutyára :)

8, Vannak rokonaim Amerikában

9, Szeretem a kígyókat. Ha különköltözöm szüleimtől, majd jópár év múlva, tuti veszek egyet magamnak.

10, Rettentően hangulatember vagyok.

11, A régi némettanáromnak hála, gyűlölöm azt a nyelvet!

Kérdések és a válaszaim: (fejenként 11, összesen 22)

1,   Loreray E.

1.Kedvenc Könyv ?

 Cassandra Clare - A végzet ereklyéi sorozat

2.Mióta írsz?

 Nem tudom pontosan meghatározni...

3.Mi szeretnél lenni /mit dolgozol?

 Doki, kutató orvos

4.Ki a példa képed?

 Olyan (jelenleg) nincs. A saját utam követem.

5.Milyen nyelven beszélsz?

 Magyar, angol, német, latin, és kb. két szót tudok spanyolul.

6.Mit változtatnál magadon?

 A külsőmön. És rajta is vagyok az ügyön.

7.Kedvenc Író?

 Cassandra Clare

8.Mi az amin változtatnál és miért?

 Magabiztosságom - mert nincs

9.Mi a kedvenc filmed?

 Titanic és Éhezők viadala

10. .Mi a legnagyobb vágyad?

 Megtanulni gitározni.

11.Káros szokás?

 Hanyagság, lustaság. De csak mértékkel :)

2, Cathy R.

1. Mik a céljaid az életben? (akármit írhatsz)

 Boldogan élni.(Tudom, hogy közhely, de tényleg ezt akarom. Nincsenek puccos, dédelgetett álmaim. Ez nem az én világom :)  [Bár sikeres írónak lenni sem lenne rossz, és egy kevés önbizalom sem ártana... de ezek csak mellékesek] )

2. Hogyan vezeted le a feszültséget?

 Zenét hallgatok - Sum 41, SR-71, játszom - Sims 3, Pertfect World, Runes of Magic, Minecraft, Csillagköd

3. Mit csinálsz szívesen szabadidődben?

 Írok, úszok, olvasok, a barátaimmal vagyok.

4. Ha lenne egy dolog, amit kitörölhetnél a világból, mi lenne az? (olyanra gondolok, ami használati tárgy és beszüntetnéd)

 Cigi. (A drog és az alkohol könnyebben helyettesíthető, a fegyver pedig jó célra is használható)

5. Mit jelent számodra az, hogy igaz barátság?

 Elfogadod a másikat olyannak, amilyen, nem uralkodsz rajta, totálisan egyenlők vagytok, külön is egyének, de csak együtt egészek.

6. Mi a kedvenc számod? :P

 Sum 41 - With me, - No reason, My Chemical Romance - Famous last words, SR-71 - Goodbye, - Hello hello

7. Mi a kedvenc könyved? :)

  Cassandra Clare - A végzet ereklyéi sorozat

8. Mit jelent számodra az a dolog, amit a legjobban szeretsz csinálni? (miért szereted)

 Ez azt hiszem az írás lesz. Csak így tudom kifejezni magam igazán, nyíltan és őszintén. Nem vagyok olyan nagy társaság kedvenc, de a blog ilyenkor mindig erőt ad. El sem tudnám képzelni, mi lenne velem, ha egyszer csak azt mondaná nekem valaki, hogy soha többet nem írhatok. valószínűleg megint az internetes és PC játékok világába menekülnék, ami ugyan segít, de némileg ismét az elszigetelődéshez vezetne.

9. Milyen fajta embereket nem bírsz elviselni?

 Az álnok és igazságtalan embereket. Amikor tudod, hogy mit csinál, de nem hisz neked senki, és nem is tudsz ellene tenni. Borsózik a hátam az ilyen dögöktől.

10. Mi szeretnél lenni? (foglalkozás)

  Doki, kutató orvos

11. Ha lenne egy olyan nap az életedben, mondjuk holnap, amikor akármit megcsinálhatsz, amit szeretnél, mi lenne az? :P

 Következmények nélkül? Hm... Hát amire most gondolok azt nem írom le :DDD 

De többek közt biztos a régi ellenségem elé állnék, a képébe köpnék, elküldeném melegebb éghajlatra a régi dolgokért(akinek kell, az érti. remélem), majd széttárt karokkal fejezném be: és most cs*zd meg, mert boldog vagyok!

nagyon élvezném :D

11 kérdésem:

1, Van testvéred?

2, Mi ösztönöz téged írásra?

3, Szerinted hol van a Föld legcsodálatosabb helye?

4, Mi a kedvenc évszakod?

5, Emo vagy Punk?

6, Milyen zenei stílust kedvelsz?

7, Kedvenc előadó?

8, Mit szeretsz a legjobban a nyárban?

9, Van-e titkos szerelmed?

10, Ki vagy békülve önmagaddal?

11, Jellemezd max. 5 szóval a baráti körödet!

Akiknek küldöm:

 Lexy
Mese
Nikita Tiszti
Regina
Stellyke

 Johanna

Enci
Cathy és Becky
Bonnie
Loryka
Alexa


Nos, így egy gyors körkép után látom, hogy rettentően le vagyok maradva frissítés ügyileg... Láttam, hogy egyesek már milyen sok kommenttel és rendszeres olvasóval büszkélkedhetnek. Apropó: Nekem is lett két új. Köszönöm :)
Remélem azért számíthatok rátok, hogy kommenteltek a friss részekhez, s nem hagyjátok, hogy szellembloggá váljon az oldal, amit senki sem olvas!

Egy hetünk maradt a nyári szünetből. Szörnyű, nemde? Élvezzétek ki!
Pénteken vagy szombaton hozom a frisset.

Addig is puszi: Vadóckaa  <3

Helyzetjelentés/ SZAVAZÁÁS!

Sziasztok!

Tudom, már rég óta nem jelentkezem, de ha az segít, már megvan az időpont, és két hét múlva visszatérek! Kivételesen az elejére (is) jön a zene :)

 

Időközben kaptam felkéréseket novella ügyileg, ezen is dolgozom, illetve a fejezetek is félkészen otthagyott állapotban vannak... Őszintén szólva a szünetben nem igazán volt se időm se kedvem írni.

Ezt is be kell pótolnom, amint visszatérek. 

Szombattól két hétig ismét, mintha föld nyelne el, egyáltalán nem leszek internetközelben. Aztán közvetlenül a sulikezdés előtt újult erővel folytatom a blogot ott, ahol abbahagytam!

A másik ok, amiért írok, hogy ahol volt wifi, illetve pár percre géphez tudok ülni, ott azért képben tartom magam, mi történik a blogon. Mindezekkel együtt KÉT versenyre is beneveztem, úgyhogy nagyon nagy szükségem lenne a segítségetekre!

Az első, és egyben már esedékes szavazást ezen a címen találjátok meg: http://alsynia.blogspot.hu/

Jobb oldalon lévő voksolásban az utolsó pontra kell szavazni. Ami még fontos, hogy 24 óra elteltével újra tudtok szavazni, úgyhogy ne felejtsetek el naponta felnézni voksolni! ;) 

Sajnos egy nappal elnéztem a "reklámozás" kezdetét, de azért még van remény ;)

A HELP gomb megnyomásával (szavazás)
hozzájárulsz, hogy jobb eredményt érjek el a versenyeken! :D

A másik egy novellaíró verseny, de sajnos a verseny szavazó részének elkezdésénél már nem leszek gépközelben. Azért remélem, számíthatok rátok az itt: http://versenyszellem.blogspot.hu/ hamarosan megtalálható szavazáson!

Valamint nagyon meghálálnám, ha a barátaitokat, ismerőseiteket is szavazásra buzdítanátok! Ígérem, ha sikerrel járunk, azt nagyon meghálálom! :D

Így utólag bocsánat a rengeteg kiemelésért, és előre is köszönöm a segítséget, mert mélységesen számítok rátok! :D Amint visszatérek, egy újabb meglepetéssel is szolgálok, s remélem a versenyeredmény hírek csak nagyobb löketet adnak majd hozzá! :D

Addig is tovbbi szép nyarat, és jó pihenést! :)

Puszi: ☆ Vadóckaa ☆

U.I.: Óriási meglepetésemre elértük a 7000-res látogatottságot! :D Hihetetlenül örülök neki, és ha szabad ilyet mondanom, büszke vagyok rátok :D

A vidám hangulatra itt van még egy kis zene:

Annyira sajnálom... :(

Sziasztok!

El sem tudom mondani, mennyire bűntudatom van most!

Én naiv, azt hittem, mára már mindennel kész leszek. De kezdjük az elején.

 Két hete ébredtem rá arra, hogy hamarosan itt a nyári szünet, ami sajnálatos módon egyet kell hogy jelentsen a blog ideiglenes szüneteltetésével. Hogy meddig? Fogalmam sincs. Mozgalamas nyaram lesz, annyi biztos, de igyekszem belesűríteni a blog frissítését is.

Akkor még azt hittem, el tudok készülni két fejezettel (16 és 17), valamint a megígért novellákkal eddig a napig.

Tévedtem.

És most az a helyzet, hogy itt állok, vége a rendelkezésemre álló időnek, és se fejezet, se novella.

Persze most jogos a kérdés; attól, hogy vége a sulinak, miért ne tudnám folytatni a blogot? A helyzet az, hogy szinte táborból táborba fogok járni, és hiába 21. századi modern telefonok, nem hiszem, hogy ezt meg tudnám oldani így, ahogy most. Persze amikor csak tehetem, felnézek, s ha tudok reagálok a komikra/üzikre!

A helyzet viszont úgy áll, hogy a tervezettnél két fejezettel korábban be kell jelentenem a nyári szünetet!
Amint tudok, jelentkezek. Ígérem!

 De a dolog jó oldalát nézve; ma befejeződött a suli! Hivatalosan is elkezdődött a VAKÁCIÓ!

Ti mit terveztek a nyárra?

 Remélem mindenki kihasználja ezt a nem egész három hónapot, és kipiheni az idei tanáv fáradalmait.

 Élvezzétek a nyarat, hogy aztán újult erővel térhessetek vissza, hogy megtudjátok, mi történik Lizzel az elkövetkezendőkben. Drámában nem lesz hiány, annyit garantálhatok!

 Íme egy kis zene a nyári hangulatért;

Mindenkinek kellemes nyári szünetet! 

Puszi;  ☆ Vadóckaa ☆

15. Fejezet; Utolsó éjszakánk

Sziasztok!

Újra lecseszve érzem magam, amiért ennyit késtem. Kérlek, bocsássatok meg, de nem tudok mit kezdeni sem a tavaszi vírusokkal, sem az akadozó szerverrel!

Remélem a rész valamennyire kárpótol. Őszintén szólva nem lett olyan drámai, mint akartam. De ez csak az én véleményem, és sokkal jobban érdekel a tiétek!

De tessék, íme itt is van!

Oh, még mielőtt elfelejtem, ne érjem senkit meglepetés, nem az a ruha lett Liz ruhája, amit itt megszavaztatok. Aki valaha is küldött nekem e-mailt a bloggal kapcsolatban, annak átküldtem egy bővebb listát, ahonnan válogathatott, és a győztes ruha összesítettben 4-gyel több szavazatot kapott. De az itt kiválasztott fekete ruha is benne lesz... A szavazás alapján harmadik pedig Charlotte estélyije lett.

Kellemes olvasást!

Puszi;  ☆ Vadóckaa ☆

Fényesre vakszolt hajópadlón diákok sokasága táncolt, vagy a melléktermekben elhelyezett asztaloknál beszélgetett társaival. A fal néhol mélyvörös, néhol üde zöld színben pompázott, de szinte minden felület alsó harmadát lambéria takarta. A nagy gonddal felhelyezett léggömbök valahogy kellemes hangulatot teremtettek, míg a padlón kopogó sarkak megőrizték eleganciájukat. A főteremben nem égett egyetlen lámpa sem, békés félhomály uralkodott az élőzenére modern táncot ropó fiatalok felett. A kapukat mind kint, mind bent virágokkal ékesítették. A szabad ég alatt egy pavilont díszítettek fel külön a lassúzni vágyó pároknak. Itt rádióból szólt a válogatott, dallamos zene, miközben a képet egy szökőkút víg csobogása tette teljessé.

Szinte hihetetlen, de egy ilyen rendezvényen is ugyanazokkal az emberekkel futsz össze, mint egy átlagos iskolai napon. Valami mégis más. Nem csőfarmerben botlasz a másikba, hanem díszes ruhát viselsz, lábadon pedig tornacsuka helyett magas sarkú cipő csillog. Ennyit változtatna az embereken a küllem?

A zsúfolásig telt terembe Eliottal kéz a kézben léptünk be. A tér remekül elnyelte a diáksereget, ugyanakkor elegendő helyet biztosított az újonnan érkezők számára. Szótlanul a már előre megbeszélt helyre siettünk, ahol már három pár várt ránk. Az asztalnál elfoglaltuk az utolsó két fennmaradó helyet, és zavartan beszélgetni kezdtünk a kedves ismerősökkel. Kis idő múlva aztán felcsendült a kedvenc számom, és Eliot táncolni hívott. 

Nem az a rongyrázós, de kellemes dallam volt hallható, az eddig élénken topogókat lassabb tempóra fogva.  Bevallom, kissé zavarban voltam, ugyanis sosem voltam a táncparkett ördöge. Ennek ellenére nem tűntem ki a tömegben botladozó többi lány közül, ami valamilyen szinten megnyugtatott. A szám végeztével vissza akartam menni, de Eliot visszahúzott.

- Maradjunk még egyre – szólt csendesen, mire elé léptem. A zenekar egy jóval lassabb tempóval indított, s tartotta is azt. Tipikus lassúzó szám volt. Körülöttünk mindenki átkarolta a párját, s halkan beszélgetni kezdtek.

Mivel nem volt mit tenni, lassúznunk kellett, tökéletes alkalomnak találtam, hogy előrukkoljak az otthon előkészített tervemmel. Kíváncsi voltam, mit szól majd hozzá. Le mertem volna fogadni, hogy nincs hozzászokva a meglepetésekhez, az ilyesfélékhez meg pláne nem. Mégis ki kellett várnom a tökéletes pillanatot, ami végül eljött. 

De még bele sem kezdtem a mondandómba, mikor az álmok és a valóság közt húzódó vékony hártya megszakadt, és egy szempillantás alatt vált díszletté a terem, a diáksereg, de még Eliot is. Mint kupola, hullott alá a harmatos vászon. A padlót érve tökéletesen semmivé lett. Mikor pedig az utolsó gyűrődés is kisimult a valóság talaján, az álmom véget ért, szemem pedig hirtelen nyílt ki, elém tárva a szobámban uralkodó félhomályt.

Nyögve fordultam át a másik oldalamra, és pár másodperc után végre eljutott az agyamig; nem vagyok egyedül. Az íróasztalnál Victoria terpeszkedett lábát hanyagul a bútor lapján nyugtatva.

- Jó reggelt! – köszönt rám – hogy tetszett a kis utazás?

- Miféle utazás?

- Álmodban.

- Nem tudom – néztem meredten magam elé. Furcsának tűnt a gondolat, de lényegében igaz volt.

- Remélem azért, hogy emlékszel valamire belőle.

- Miért? Fontos volt?

- Nagyon is – bólintott – ugyanis most láthattál egy szeletet a mai estéből.

- Komolyan? – képedtem el még mindig félálomban. Amint megpróbáltam felállni, a testem súlya visszahúzott az ágyba. Mintha alvás közben magamra szedtem volna 200 kilót, bár a kezeimen ez nem látszott.

- Pontosan. De a többit majd később. Most készülődj, este nagy nap vár rád!

Ősanyám kérésének eleget téve a fürdőszobába indultam. Az arcomról mostam le a szappant, amikor a hátam mögött nyikorgó hangra lettem figyelmes; kinyílt az ajtó. Nem lepődtem meg igazán, hisz a házunkban jelenleg két hatalmas erejű lélek, mondhatni, szellem tartózkodott, és a Claudiával és Chirs-szel közös fürdőnkbe pedig sem a testvéreim, sem más nem nyitna be.

Ázott arcomat egy törülközőbe temettem, majd amikor többé-kevésbé szárazan felpillantottam belőle, a tükörben egy aranybarna hajú, borostás arcú férfi meredt rám. Alacsony termetű volt, szakadt pasztell inget és nyúzott farmert viselt, amit egy nagycsatos bőr övvel tartott a derekán. A lábát nem láttam teljesen, mivel csupán egy tükörkép volt, de feltételeztem, ha van s rajta cipő, csak egy régi kopott darab, ami már jó párszor látott házi cipész technikákat. Tekintete átható volt, s sütött belőle a gyötrelem és a fájdalom, ugyanakkor hatalmas szeretetről tett tanúbizonyságot. Haja hanyagul volt fésülve, szög-egyenes szálakban borította fejbőrét, míg arcán néhol borotválatlan foltok villogtak. Az összhatást nézve egy fiatal, mégis sokat megélt, tapasztalt, jóképű férfi állt velem szemben. Pontosabban röpködött mögöttem.

Mire hátrafordultam, kissé meglepődtem. Ugyanis amíg a tükörképét tanulmányoztam, el is felejtettem, milyen Seamus az emberek világában. Hatalmas szárnyai kecses lendítése egyáltalán nem vallott néhai valója öblös lépteihez. 

Jobb kezemet kinyújtva oldalra tartottam az egyik ujjamat, mire az apró rovar vidáman indult meg felém – de csak látszólag. A tükörben ugyanolyan fájdalmas maradt az arca. Míg miniatűr rovarlábaival az ujjamra telepedett, „odaát” csupán annyi történt, hogy mellém állva ujjait az enyémre kulcsolta. A kis szárnyas élőlényt a tükör előtti vékony párkányra helyeztem, így furcsa helyzet állt elő. A mi világunkban egy szitakötő ült meg a fehér porcelánon, az övében pedig egy fiatal férfi támaszkodott ugyanannak a párkányzatnak. Elképzelhetetlen volt, de ez ugyanaz az ember volt. 

- Hihetetlen – ingattam meg a fejem.

- Nem az. Hidd el, megszoknád! – hallottam hirtelen, egy halk, fojtott hangot, ami nem e világból származott. A tükörbéli ember bátortalanul mosolygott, majd újra nekirugaszkodott, míg rovar valója szórakozottan rebegtette szárnyait, akár emberi látszatja a szempilláit – ne haragudj, ha megijesztettelek. Én csak így tudok veled, veletek kommunikálni. 

- Csupán ismételni tudnám önmagam. Ez még mindig…

- Hihetetlen?

- Sőt több! – nagyot sóhajtva folytattam – másnak képzeltelek.

- És milyen értelemben?

- Mindenképpen… hát… nem is tudom… másnak. Igazából, amikor a történeteteket először hallottam, egy izomagy csávónak képzeltelek, de amikor a szitakötő mivoltodról hullt le a fátyol, egy nyurga, erőtlen emberkének hittelek, aki könnyen pánikba esik, és ilyenkor nem tud mit kezdeni. De most itt áll előttem… vagyis… egy ember, aki mindkét jellemzőnek a szöges ellentéte.

- Most milyennek látsz?

- Gondoskodónak. Kissé esetlennek. Keménynek. Rettenthetetlennek, mégsem megtörhetetlennek. Életre valónak, mégis törékenynek.

- Értem. Köszönöm, hogy őszinte vagy velem. Tudod, nagyon hosszú idő óta ez az első alkalom, hogy Victorián kívül valaki mással is beszélni tudok. Nagyon hiányzik a társaság – sóhajtott.

- Ebben nem kételkedem. Amikor szitakötő vagy, az emberek hogy látnak a tükörben?

- Szitakötőnek. Ez ugyanolyan szabály, minthogy Victoriát is csak azok láthatják, akinek értő szemük van hozzá. Nos, csupán ezek az emberek képesek engem is embernek látni.

Óvatosan az arcomat törölgetve zavartan felnevettem.

- Tudnék veled találkozni máskor is? Mármint egy pár szót váltani akár, mint most.

- Akármikor. Rejtőznöm kell, mert sokan szeretik lecsapni a rovarokat, de szinte mindig a közeledben vagyok.

- Remek. De még egy kérdés. Szitakötőként is örökké élsz?

- A rovarok egy idő után elhaláloznak, erre célzol? Ha én eszerint, a séma szerint élnék, már vagy 2000szer meg kellett volna haljak. Jó ez így nekem – mosolygott, majd integetve felröppent, és eltűnt a szobából. Az ajtó becsukódott utána, én pedig mérget vettem volna rá, hogy valóban egy csupasz talpat láttam elillanni a küszöbön.

***

A nap fő családi eseményét, a déli étkezést követően szüleim kijelentették, hogy van némi elintéznivalójuk apa cégénél, ami az áthelyeztetést és a felmondást illeti. Amint kitették a lábukat az ajtón, Emmával munkához láttunk. Először besütötte és csatokkal és egyéb mütyürökkel beállította a hajamat, majd ugyanazzal a lendülettel kifestette az arcomat. Furcsa érzés volt, mivel azelőtt még nem igazán volt smink rajtam. Már értettem, miért használják egyesek naponta; hihetetlen önbizalmat és szépérzetet kölcsönöz.

- Ne mozogj! – szólt rám, amikor éppen a szememet húzta ki tussal.

- Ha egyszer csiklandoz?

- Csikizz vissza! Sietni kell! Amint kész vagyunk mindennel, Chris elvisz téged a találkahelyre, én pedig megcsinálom saját magamat is. 

- Ne segítsek inkább?

- Nem kell, köszi. Boldogulok.

További tíz perc volt szükséges, hogy elkészítse a sminkemet. Nem kapkodtam, mivel még bőven időben voltam. A szobám ajtajából már láttam a fekete ruhakölteményt, melyet az este magamra öltök. Rengeteg tervem volt az estét illetően. Én akartam lenni, akit mindenki megnéz. A „fekete özvegy”. Oké, Eliottal volt tervben az éjszaka, de a név tetszett.

Szórakozottan bújtam bele, majd lehajoltam, hogy lábamat a koromfekete lakkcipőbe csúsztassam. Ekkor viszont meghallottam egy hangot, melytől ilyenkor mindenki retteg. Egy hangos reccsenés, egy feszülő tapintás hirtelen megszűnése. Igen, a ruhám elszakadt. Amint kikerekedett szemekkel, félig cipőben a tükörhöz andalogtam, félve fordultam meg, hogy a hátamat is szemügyre vehessem.

- Ne! Ez nem lehet! Pont ma, ez lehetetlen! – mondogattam magamnak, mikor tudatosult bennem a derekán húzódó világosabb átkötéstől majdnem a tetejéig terjedő hasadás – Miért nem a zipzáros változatot vettem meg? – kérdeztem önmagamtól, majd elkiáltottam magam – Emma! Azt hiszem, gáz van! Nagy gáz!

- Mennyire? – hallatszott a válasz az alsó szintről.

- A lehető legnagyobb gáz van!

- Jó akkor, nézzük csak. Elmosódott a sminked, vagy… Te jó ég! – termett a lány a küszöbön, majd mikor meglátta a hosszú szakadást, a kezében tartott üvegpohár a benne lévő itallal együtt hangos csörömpöléssel kenődött szét a padlón. A hangra már a bátyám is felfigyelt.

- Lányok, jól vagytok? – kérdezte, de választ nem kapott. Emma mögém rohant, hogy felmérje a helyzet súlyosságát. Még a tükörből is sokkoló volt az arca.

- Liz, Emm, minden oké? – szólt újra, immár közelebbről. Nemsokára az ajtóban állt.

- Igen, tudom, tényleg sokat híztam tavaly óta. Akkor még nagy is volt…

- Nem a te hibád, mindenesetre ezt most vedd le – vette a kezébe az irányítást Emma.

- De ez volt az egyetlen báli ruhám! Mit veszek így fel? – tiltakoztam. Chris és a lány jelentőségteljes pillantást váltottak, majd a szőkeség szótlanul kirohant a szobából. A bátyám és én a szülői gardróbig követtük.

- Öhm… szívem. Biztos, hogy ez jó ötlet? – aggodalmaskodott Christopher.

- Nem rég beszélgettem édesanyátokkal. Említette, hogy még a dédnagymamátok varrt a lányoknak három csipkés ruhát. Egyet már elrakott Claudiának, de a másik kettőt még magánál tartja. Magyarul itt kell lennie valahol…

A szekrény előtt térdelve szüntelen dobálta ki a ruhákat a gardrób aljából a szülői ágyra, mígnem előhalászott egy világos rózsaszín csipkeruhát. A derekán ennek is átkötés húzódott, de fekete színben.

Még a szavam is elakadt. Csodálkozó szemmel érintettem meg a könnyed anyagot, ami már-már túl elegáns volt egy magamfajtának.

- És én még azt hittem, hogy a szakadt ruha a szép.

- Az is. De ez gyönyörű – mosolygott Chris, majd nekilátott visszapakolni a kidobált ruhákat a szekrénybe. 

Emma utánam sietett, segített átöltözni. Ahogy a tükör előtt állva csodáltam a kézzel varrt varázslatot, szinte elhittem, hogy szép lehetek. Valóban gyönyörű lehetek.

- Azt hiszem, kész vagyunk. A fekete kiegészítők ehhez is passzolnak, és így legalább nem leszel halálangyal.

- Kösz – húztam oldalra a számat gunyorosan.

- Ugyan már! Nagyon szép vagy. De ami azt illeti, a rózsaszínhez nem igazán megy a vörös haj… - viccelődött Christopher.

Egy gyors vizit, hogy minden megvan-e, majd a magas sarkúban botladozva megindultam a kocsi felé. Vagyis csak indultam volna, de a küszöbről még visszafutottam a szobámba. Nem bajlódtam a cipőmmel, ugyanis azt az előszobában lerúgtam a lábamról. Emma kíváncsian és kissé rosszallóan kiáltott utánam, de én elintéztem egy „rögtön jövök”-kel. Az íróasztal elé térdeltem, és kirántottam a helyéről a jobb oldali fiókot. Kicsit sem törődve az így keletkező rendetlenséggel, a teljes tartalmát az ágyamra borítottam. Tisztában voltam vele, hogy le fogok bukni, akkor meg nem tök mindegy? A fülbevalóim közül előhalásztam egy aprócska ezüst kulcsot, amit a fiók hátsó sarkában található zárba illesztettem, felnyitva a titkos második fiókot. Gyorsan kivettem belőle azt, amire nekem szükségem volt, majd a maradék holmival és a titkos rekesszel együtt a tartalma után hajítottam a fiókot magát is.

Magyarázkodásokat mellőzve, cipővel a kezemben pattantam be az autóba. A második sarkon is befordulva sikerült belecsúsztatnom a lábamat a báli cipőmbe. A maradék úton szótlanul a bátyám mellett, miközben megnyugtató érintésekkel nyugtáztam, a fiókom elcsent tartalma a táskámban van.  

- Claudia hol van? – kérdeztem, mikor a napon elmélkedve rájöttem, hogy alig láttam párszor.

- Még ebéd után elment, anyáék elvitték az egyik osztálytársához.

- Értem. Ti mikor jöttök?

- Negyed nyolcra jövünk, ahogy a többi öregdiák – szólt lefékezve 200 méterre az épülettől – nehogy ciki legyen, hogy a bátyád hozott – válaszolt kérdő tekintetemre.

- Csak akkor ciki, ha a szüleim hoznak.

- Héj Liz! - szólt utánam.

- Hm?

- Vigyázz magadra! – szólt búcsúzóul, majd elment.

Útközben igyekeztem természetessé fejleszteni a tudományomat az 5 centinél magasabb sarkú cipőket illetően, ám akármennyire is próbálkoztam, sosem ment tökéletesen. Amikor becsaptam magam mögött a kocsi ajtaját, a kijelző hat óra huszonkettőt mutatott, vagyis még nyolc percem volt. 

A teraszon nem voltam egyedül. Már öt ember várakozott ott rajtam kívül; két pár a kinti asztaloknál beszélgetett, egy fiú pedig a korlátnak támaszkodva bámulta az egyre erősebben világító csillagokat. Nem láttam túl sokat, mivel a lehető legromantikusabb hatás kedvéért erre az időre és erre a helyre lekapcsoltatták az utcai lámpákat, a Napot pedig már majdnem egy teljes órával korábban elnyelte a horizont homálya. 

Úgy döntöttem, átsétálok a balkon másik felére, a bejárathoz közel. Az első pár előtt gond nélkül elmentem, majd az égen merengő fiú mögött is, viszont a második pár felkeltette a figyelmemet. Ismerősek voltak, de nem tudtam beazonosítani őket. Ám amíg a kilétükön merengtem, lábam megingott a számomra hatalmas sarkakat tartalmazó cipőben, és magatehetetlenül vetődtem hátra.

A várt hatalmas csattanás azonban elmaradt. Az egyedül álldogáló fiú villámgyors reflexeinek hála nem estem a földre, ehelyett az ő karjaiban landoltam. 

- Liz? – kérdezte. Félve tekintettem rá, noha pontosan tudtam, ki az.

- Eliot?

- Meg sem ismertelek – csodálkozott miközben felsegített – remekül nézel ki ebben a ruhában.

- Örülök, ha tetszik – pirultam el, majd a fiú átölelt, és úgy indultunk meg a terasz épület háta mögé futó részéhez. Amint elértük az elhagyatott részt, lelassítottunk, majd nagyot sóhajtva szembe fordított saját magával.

- Gondolom sejted, miről akarok veled beszélni – kezdte, mire én bólintottam – Nézd, ami szombaton történt, az… egyszerűen…

- Ne magyarázkodj, kérlek! – állítottam le – az úgy volt, ahogy. Már nem tudunk rajta változtatni, de én nem is akarok.

- Tényleg így gondolod? Csak mert olyan hamar leléptél…

- Én pedig erről akartam beszélni – sütöttem le a szemem, miközben óvatosan megfogtam a kezét – anya ultimátumot adott, hogy búcsúzzak el mindenkitől, mielőtt elmegyünk, de én áthágtam a határait, és megtiltotta a bált. Mint látod, itt vagyok. Fogalmam sincs, mit tervez nekem ezek után, és – mélyet sóhajtottam, majd apró, hűvös cseppeket kezdtem érezni a szemem aljában – és én csak azt akartam, hogy tudd, miután ma este, vagy holnap hajnalban elbúcsúzunk, lehet, hogy már… nem találkozunk többé – fejeztem be immár leplezetlenül is sírva. Kezével gyengéden mégis határozottan törölte le a könnyeket, majd arcomat maga felé fordította.

- Legyen akárhogy, én hálás vagyok neked, amiért eljöttél ide ma este. Ha ne adj Isten, mégis valóra válna a félelmed, használjuk ki az időt, és tegyük felejthetetlenné az estét – zárta le a beszélgetést egy bátortalan csókkal.

Majd kéz a kézben indultunk a bálterembe, hogy találkozzunk a Charlotte – Brian párossal, ahogyan azt előre megbeszélték a fiúk.

Minden pontosan ugyanolyan volt, mit az álmomban. A falak, a díszítés, még a puncs mellett álló poharak is teljesen azonos alakzatban voltak elhelyezve. Egyetlen különbség volt csupán; még senki sem táncolt a parketten. Mivel még nem volt meg a köszöntő beszéd és a nyitótánc, nem volt szabad birtokba venni azt. 

Reflexszerűen követtem az utat, noha Eliot tudomása szerint még meglepetés a számomra, hogy merre tartunk. Az asztalunknál két ember kuporgott, egy – a hajszínét és egyéb sajátosságait leszámítva – kiköpött Eliot volt. A márkás öltöny, fehér ing, mindez lazára engedve, nyakkendő persze sehol. Haja hátranyalva, mégis fiúsan felborzolva. Brian mellett Charlotte ült, haját a fodrász félig kontyba fogta, félig pedig felcsatolt tincsei lógtak alább a fejéről. Egy könnyed, kék ruhát viselt, melyre fekete csipkebetétet varrtak, a kiegészítők terén pedig ő is a feketék mellett döntött. 

- Sziasztok! – ugrott elénk rögtön Bar, „tesós pacsival” köszöntve a mellettem tanácstalanul álldogáló fiút. Míg a srácok váltottak pár szót, odacsúsztam Charlotte mellé.

- Angela kivel jön?

- Öhm… szerintem legyen meglepetés – mosolygott – amúgy szép vagy.

- Köszi, de a nyomodba sem érhetnék.

- Liz.

- Tereljünk. Na szóval? Mi történt, míg én remeteségre voltam ítélve?

- Nem pasizott be, ha erre gondolsz – kezdte kifejteni a témát, amit én egy vicces kis féloldalas mosollyal nyugtáztam.

- De hát nem is volt kötelező párral jönni.

- Az már igaz, de… Időközben Lori és Ben eléggé egy hullámhosszra kerültek.

- Na ne!

- Na de. És akkor már Cody sem akart agglegényként ide jönni. De tisztázták, hogy csak barátok.

- Na ja. De na! Elég a „ná”-kból.

- Nem én kezdtem! – emelete fel két kezét, mire jóízűen nevetni kezdtünk.

- Hé, Liz. Ott van a magányos szőkeség – mutatott valahova a terem másik felébe.

- Ki?

- Jaj, hát Cody! De akkor hol van Angela? – kérdezte Char a nyakát nyújtogatva. Reflexből vágtam volna rá, hogy talán a párjával, de ekkor megláttam a keresett lányt. Charlotte épp a másik irányba nézelődött, tehát ő nem lehetett szemtanúja az eléggé feltűnő jelenségnek.

- Azt hiszem, én látom – tört ki belőlem a határtalan kacagás, amint a lány még közelebb ért. Angela rövid, sárga ruhát viselt. De nem egyszerű sárgát. Ha valaki távolabbról nézte, sőt, akár közelebbről is, felfedezhetett benne egy népszerű rajzfilmfigurát. Angi SpongeBob arcát húzta magára az estére. Haja a megszokott módon hullt a vállára, és a zöld oldaltáskától a füléig fülhallgató húzódott, míg lábát szintén zöld, a tőle elvártnál ünnepibb cipőbe csúsztatta.

- Angi!- visított fel Charlotte, a kelleténél talán egy picit hevesebben.

- Neked is szia – vigyorgott – és neked hogy tetszik a ruhám, Liz?

- Egészen… különleges. 100% te! – dadogtam hülyén mosolyogva. 

Nem is nagyon taglaltuk tovább a ruha témát. Angela velem szemben foglalt helyet, mellettem két helyet kihagyva Eliot és Cody számára. Kis idő múlva Lucy is megérkezett. Fekete, kurta szoknyája egy kirívóan rövid ruhához párosult. Természetesen Lionel oldalán érkezett. Az igazat megvallva örülök, hogy nem az én oldalamra ültek. 

Ahogy lassan közeledett a 7 óra, a fiúk – Eliot Brian és Cody – is csatlakoztak hozzánk. Ugyan csupán nyolcan voltunk, látszott, ki kit nem lát szívesen az asztalnál, s csak remélni tudtuk, hogy nem hatalmasodnak el felettünk az ellentétes érzelmeink. Egy perccel egész előtt egyszerre álltunk fel, hogy a megnyitót láthassuk/hallhassuk. A tömegben ez aligha tűnt lehetségesnek, de Charlotte jóvoltából ketten előre jutottunk. Első sorból, premier plánban nézhettük végig a kissé elhúzódott ünnepséget, melyet az öregdiákok bevonulása követett. A sor közepén megpillantottam Christ, amint egy szőke, vékony lányt kísér, kit hosszú, lila ruhába bújtatta. Emma.

Körülbelül fél órával később Char és én gyanútlanul szambáztunk ki kettecskén a táncparkettre, hogy őrültségünkhöz mérten ott is tiszteletünket tegyük. 

Ám egy nem várt meglepetéssel kellett szembenéznünk. Épp ekkor lépett be az ajtón egy hármas fogat. Élükön Missyvel a három, magát bálkirálynőnek képzelő alak magabiztos léptekkel viharzott át a táncterem, hogy aztán megvető pillantásokkal kísérve megálljanak előttünk. A „főhős” balján nem nagy meglepetésre Catlin ontotta magából a gúnyt, de a másik oldalon egy magából teljesen kivetkőzött személy állt. vagy mindig is ilyen volt, csak én ismertem félre? Mindenesetre Lori is ugyanolyan fehér ruhát viselt, mint Cat, Missy pedig ugyanez rózsaszín változatát. Míg ők magukra próbálták felhívni a figyelmet, tekintetemmel Bent kerestem. Ha állítólag Lorival jár…

- Sziasztok – köszönt bájmosollyal Missy.

- Sziasztok – próbáltam természetesnek hatni – hogy érzitek magatokat?

- Áh remekül, köszönöm. Tudod, jobb így, pasik nélkül – vetett néhány becsmérlő pillantást a hátunk mögé. majd folytatta, mintha csak ketten lennénk – Bent is le kellett koptatni. Most kint várja a meg sem rendelt pizzát.

- Pizzát? Egy bálra? – vontam fel a szemöldökömet.

- Azt a szerencsétlent mindenre rá lehet venni. Jó választás, Lori.

- Igaz ez? – fordult Char az imént dicsérthez – csak szórakozol vele?

Lori bizonytalanul nézett fel mentorára, aki hatalmas elvárásokat ruházott a bunkóságban gyakorlatlan lányra egyetlen határozott pillantással. Az a fehér ruháját csavargatva felelt.  - Igaz.

- Ez esetben óriásit csalódtam benned – szólt Charlotte, majd sarkon fordulva elviharzott. Egyedül maradtam a három hárpiával. Noha Catlin ez idő alatt meg sem szólalt, tudtam, az ő szándékai mások. Ő csendben támad. 

- Öhm… Én azt hiszem, most megyek. Jó bulizást. Egyébként tetszik a ruhátok – mondtam kevés bájjal, majd barátnőm nyomába eredtem. 

Szinte biztosra vettem, hogy az esténk tökéletesen el van rontva, de megfeledkeztem valamiről. A szemem kikerekedett, s összerezzentem, amint felcsendült a kedvenc számom. Az már szinte nem is okozott meglepetést, amikor Eliot táncolni hívott.

Pontosan, minden részletében ugyanaz volt az egész tánc, mint álmomban. Ugyanakkor botlottam meg, ugyanakkor léptem majdnem a lábára, ugyanakkor jött nekünk egy ismeretlen srác. Eliot is pontosan ugyanúgy marasztalt. S én maradtam.

Amint meghallottam a számot, ereimet elöntötte a forróság, s tudtam, itt az én időm. Nagy levegőt vettem, s megpróbáltam többnyire összeszedni magam. Egy lassú szám volt, ami alatt tökéletesen lehet beszélgetni. Vagy egyebeket csinálni. Épp amikor belekezdtem volna, félbeszakítottak. De nem úgy, ahogy vártam volna.

- Liz. Amit mondtál, az igaz? Mármint, lehet, hogy nem fogunk már találkozni?

- Sajnos, és…

- Akkor kérlek – szakított félbe – fogadj el tőlem valamit. Remélem, nem veszed megbántásnak, mivel tőled kaptam de… - nagyot sóhajtott. – Úgy érzem, ez a legjobb módja annak, hogy szavak nélkül is tisztában légy az érzéseimmel, és mindennel. Ebben az egy kis tárgyban benne van minden. És amíg ez veled van, együtt leszünk, akár több száz kilométer távolsággal is. Együtt – mondta, majd a zsebéből előhúzott valamit, és a tenyerébe szorította, hogy aztán kézfejemet összezárva rákulcsolja az övét, s belegyömöszölje az ajándékot, s kezemre puszit nyomjon.

- Köszönöm. Tényleg köszönöm. De most én jövök – a becsomagolt ajándékot a táskámba csúsztattam, s elővettem azt, amit én készültem. Szemem sarkából zúgolódásra lettem figyelmes. – Én is valami olyasmit szeretnék adni, amit korábban tőled kaptam. Tudod, ehhez két ember kell, és én csak egyedül vagyok – kezdtem bele, majd sietősebb tempóra kapcsoltam, mivel a tömeg forrongása egyre erősödött, ami nem sejtetett jót.

- Mire célzol?

- Tudod, a nyár azon szakaszára már biztosan nem leszek itt, és nem akarom, hogy kárba menjen, és…

És megláttam a megtestesült rémálmomat. A felbőszült tömeg legfőbb mozgatórugója, az újonnan legősibb ellenségemmé vált anyám volt. Még mielőtt bármit mondhattam volna, a családom alfanősténye karon ragadott, s elhurcolt. Ez az én szememben pontosan ugyanolyan hatást keltett, mint amikor az álmok vászna hullt alább. De ez a valóság volt. 

Akármennyire is próbáltam, egyre gyakrabban veszítettem el az egyensúlyomat. Chris sietett a támogatásomra, aki Emmával együtt próbált rajtam segíteni. De szinte hiába. Mert minden eddig mulató ember, diák, de még a tanárok is csendben figyelték a szó szerinti kitoloncolásomat a teremből.

Szép kis búcsú volt ez az iskolától, az osztályomtól, a várostól… Kielégítő búcsú a barátaimtól, s Eliottól…