9. Fejezet; Meggondolatlan döntések

Sziasztok!

 Elkészült hát az új fejezet.

Ugyan megint sokat késtem, de van rá mentségem! A tanulás mellett csak esténként jutok legtöbbször a gép közelébe, de ma végre egy kicsit fellélegezhettem.

A közeljövőben nem nagyon lesz  egész napos program, ezért talán hamarabb is felkerülhet a kövi. :) Viszont tanulni még mindig rengeteget kell... Na de nem baj, majd megoldom, a lényeg, hogy itt a friss rész! 

Kellemes olvasást! ^.^ És kérem a komika! Emeljük a limitet 9 hozzászólásra! 

 Puszi: ☆ Vadóckaa ☆

 

Milyen lehet, ha az ember szeret valakit, és az a személy viszont szereti őt? Ha az érzelmeik ilyen tökéletes összhangban vannak… 

A felismerés. A legelső kő eme rögös úton. Egy elkapott tekintet, pírba borult arc, szégyenlős mosoly. Mind, mind apró, és szinte észrevehetetlen jelek. De muszáj lesz felismernünk őket, ha komolyan hiszünk az érzéseinknek. 

Bátorság. A legfontosabb mozzanat. Félénk köszönés, megszólítás, kiszemeltünk elhívása egy találkozóra. Kell hozzá kurázsi, nem is kevés. De önbizalom hiányában az egésznek semmi értelme. Mély levegő, és hajrá. Ennyi áldozatot igazán megér egy csodálatos randi.

És a többit már nem lehet szavakba önteni. Minden megy a maga útján, ahogy az meg van írva. És ha mégsem ő az igazi? A legtöbben elsiklanak e kérés felett. Elvakítja őket a rózsaszín köd, mámorban úsznak. De amint eloszlanak a felhők, rádöbbennek, nem is annyira figyelmes/megértő a partnerük, mint azt gondolták.

Ha valóban ekkora az összhang, nem áll fent nagyobb veszély erre az estre, de nem árt megismerni a párunkat, mielőtt komolyabb párkapcsolatot kezdeményezünk vele.

Ha viszont mindezeket az akadályokat zökkenőmentesen vettük, szabad a pálya.

Christophernek bizonyára rengeteg önbizalomra, bátorságra és elszántságra volt szüksége, hogy feltegye szerelmének a kérdést: „Hozzám jössz feleségül?”

Nem csak engem lepett meg ezzel. Claudia örömében felsikított, viszont szüleim arcáról vegyes érzelmeket véltem leolvasni. Valahol ott bujkált az ő érzéseik között is a boldogság, biztos voltam benne. De abban a pillanatban a meglepetés volt a mindent elnyomó. Hogy az milyen irányú, nem lehetett meghatározni.

Emma még mindig nem felelt, csak csillogó szemekkel meredt a bátyámra.

- Na, mit válaszolsz?- kérdezte a fiú reménykedve.

A lány szóra nyitotta a száját, de nem beszélt. Ehelyett izgatott sikolya éles pengeként hasított a levegőbe.

Chris nyakába ugrott, ami kicsit furcsán nézett ki, tekintve, hogy a fiú még mindig félig térdelt.

- Igen, igen, igen- sikította Emma.

Egyszerre sóhajtottunk fel megkönnyebbülve a szüleimmel. Egy pillanatra találkozott a tekintetem édesanyáméval, aki immár tiszta szívből örült egyetlen fia boldogságának.

- Hát őszintén szólva erre mi sem számítottunk- szólt nevetve apa, amint Chris gyengéden felhúzta a gyűrűt barátnője (vagyis most már menyasszonya) ujjára, s csókot lehelt az ajkára.

- Nem vagytok még ti ehhez túl fiatalok?- kérdezte Clau.

- Nem a kor számít, hanem az érzések – feleltem rá. Nem tudom, honnan jött. Egyszerűen kimondtam, amiről úgy gondoltam, az a helyes válasz. Azért a csodálkozó s egyben elismerő pillantásokat látva kissé tréfásan hozzá tettem- De neked eszedbe ne jusson mostanság megházasodni. Még van pár éved.

Jóízűen tört ki mindenkiből a nevetés. Emma most már hivatalosan is a család része volt. Fiúk: 2 Lányok: 4, Nőuralom!

A leánykérés mindenkire pozitív hatással volt, a nap további része derűsen telt, legalábbis amit otthon töltöttem belőle. Fél kettő felé elcsatolódtam a vidám társaságtól, és felmentem kipakolni a bőröndömet. 

Hirtelen úrrá lett rajtam egy megfoghatatlan érzés, amely vér helyett ezt a gondolatot pumpálta az ereimben: „oszd meg valakivel az örömödet!”

Első gondolatom Gwen volt. Nyúltam is a telefon után, hogy felhívhassam. Tárcsáztam a számot, de senki nem vette fel. 

Következő ember, aki eszembe jutott, Charlotte volt. Bár őt nem annyira érdeklik az ilyesmik… Lucy ilyenkor rokonoknál van, nem lehet zavarni. Angela viszont elvileg zargatható.

Bepötyögtem a számokat, majd vártam. A megszokott búgó hang helyett gépi szöveg volt a válasz: „Ez a szám jelenleg nem elérhető. Kérjük, próbálja újra később!” Tudhattam volna, hogy kikapcsolja.

Tanácstalanul meredtem magam elé. Elméláztam a szobám részletein. A kissé rendetlen asztal, a kissé nagyon rendetlen szekrény, a függönnyel elfedett ablak, és a maszatos tükör. Ez voltam én. Kicsit szétszórt, nem épp a legszebb, és sosem tökéletes. 

Apró mosoly suhant át az arcomon. Kétségtelenül én vagyok.

Féloldalasan leültem az ágyra, s az ablakon keresztül a külvilágot bámultam. Néhány gyerek egy labdát dobált egymásnak a pázsiton, a „Fűre lépni tilos!” feliratú tábla mellett.

Újra felfelé görbült a szám széle. Bizonyára még nem tudtak olvasni, ezért nem vették figyelembe a táblát. Vagy csak szimplán nem érdekli őket. 

Elmerengtem még pár dolgon az utca népét nézve. Az életről mindenki azt hiszi, hogy egyszerű. De ha jobban belegondolunk, nem az. Vegyük ezt a táblás példát. Hiába van kiírva rá bármi is, ha nem tudják értelmezni, vagy nem érdekli őket. Az embernek magától értetődő, hogy amikor ezt a három szót látja, nem lép a pázsitra. De nem mindenki van ezzel így… És pont ők nehezítik meg mások életét, s egyben a magukét is.

De van valaki, aki nem tehet róla, hogy bonyolult az élete. Példának itt vagyok én. Ha nem lennék boszi, ezerszer könnyebb lenne az életem. De az vagyok, s nem tehetek ellene semmit, egy életen át viselnem kell ezt az áldást/ezt a terhet.

Hirtelen ismerős érzésre lettem figyelmes. Felkaptam a fejemet, s óvakodva tekintettem körbe. Semmi változás. Mégis, az a jellegzetes szellő kerítette hatalmába az egész helyiséget.

Gyanakodva álltam fel az ágyról, tekintetemmel végig az szobámat pásztáztam. Egyedül a tükör tűnt másabbnak… oké, hogy nem épp patyolat tiszta, de az biztos, hogy az előbb még nem volt rajta ködös fátyol.

Elővigyázatosan raktam a padlóra egyik, majd másik lábamat, mintha attól féltem volna, hogy hirtelen beszakad alattam, vagy átváltozik valamilyen teljesen más felszínné. Szerencsére – vagy mégsem? – nem történt ehhez hasonló. Biztonságban odaértem a tükörhöz.

Amit távolabbról sejtettem, teljeséggel bizonyossá vált a bútor előtt állva; valami nagyon nincs rendben. Mintha vastag por lepte volna a teljes üveg felületet. De az azért mégsem lehet. Félve hozzáérintettem az ujjam a tükörhöz. Nem szokványos tapintása volt. Valami más, valami egészen különleges dolgozott benne.

Kis részen végighúztam az érintésem, de tovább nem bírtam. Volt valami hátborzongató ebben az egészben. A kezemet elvettem előle, de a kíváncsiságom nem lankadt. Arcomat egyre közelítve a képmásához jobban szemügyre vettem a bútordarabot. Mintha a benne munkálkodó erők együttesében valami elromlott volna. 

Kicsit azt érzetem, ez nem egy tükör, ez egy ajtó. Egy másik világba, vagy akárhova. Mintha azon a bizonyos helyen vakítana el mindet a tejfehér köd… Mintha valaki át akarna jönni.

Mindeközben egyre közelebb kerültem a tükörhöz, hogy szinte már hozzá is értem. És hirtelen…

Sikoly éles hangja hasított a levegőbe, majd én a padlóra estem. Hátamat bevertem az ágy lábába, úgy meredtem vissza a bútor felső részére.

Deformált emberi arc tapadt az üveghez annak a túlsó oldaláról, a lehető legnagyobb felületet a tükörhöz szorítva. Tágra nyílt szemeivel és zilált arcával az interneten terjedő „sikító lány”-ra emlékeztetett. 

Újabb velőt rázó hangszín, majd az arc kezdett átfurakodni az üvegen. Ezt már én sem nézhettem tétlenül. Felkaptam az elsőként a kezembe akadt tárgyat, ami a latinkönyvem volt- remek, mindig is utáltam. Gondolkodás nélkül a tükörnek csaptam, óriási hangot idézve ezzel elő.

A tankönyv odaragadt az üveghez, s mintha kissé bele is fúródott volna. Felálltam, s ledermedtem. A gerincem még mindig sajgott az iménti ütéstől.

A könyv beljebb húzódott, majd hihetetlen erővel lökődött ki - egyenesen az én kezembe. Meglepetten szorítottam meg, majd azonnal hátra is estem az ütés erejétől. Nyújtott lábbal dőltem fel az ágyra a másodperc törtrésze alatt.

Tágra nyílt szemmel pislogva próbáltam felméri a helyzetemet többnyire sikertelenül. Mikor végre felfogtam, a lény mindenképp ki akar törni a börtönéből, már a fél feje kívül volt az üvegen. Felültem, s egy hatásos varázslaton kezdtem agyalni, de már késő volt. A deformált ember szerű valami erőt vett magán, s egy hatalmas lökéssel csapódott ki a szobámba.

Harag és félelem egyaránt a hatalmába kerítette, ahogy a lény szép lassan kezdett alakot ölteni. Ezúttal nem a jövevény, hanem az én számat hagyta el rémült sikítás.

Mi a fenét csináljak? Csupán ez a gondolat járt a fejemben, de emlékeim és tapasztalataim között nem találtam ehhez hasonlót. Mégis mikor készíthetne fel rá az élet, hogy egyszer csak egy alaktalan lény mászik ki a tükrömből?

Szép lassan az egyre tömörebb felhőből kibukkant két láb. Gyenge, törékeny lábak voltak, melyeket ünnepi szandálba bújtattak. Még gyerek lehetett, amikor magával ragadta a halál, körülbelül 4-5 éves.

Fokozatosan kirajzolódott teste egész alakja, a lenge kék ruhácskája, és a szépre csinált aranyszőke haja. Arca sápadt volt, szemei tágra nyíltak, s egész teste ontotta a félelmet.

- Bújj el, menekülj! - kiáltott rám- Bújj el, mert jön!

- Kicsoda?- néztem rá furcsán.

- Bújj el, menekülj- suttogta végszóként.

Az előbb mászott ki a tükörből, mint egy rémalak, erre jó tanácsokat kezdett osztogatni. Nem furcsa ez egy kicsikét?

Újabb légörvény lengte be a szobát. A lányt elfújta, mintha porhóból lett volna. Fehér szemcsék telepedtek a földre, majd a landolás után semmivé foszlottak apró, tejfehér buborékokra emlékeztetve.

A szél nem múlt el, sőt felerősödött. A hajamat és a függönyömet egyaránt verdeste. Új alak kezdett kibontakozni előttem, ezúttal viszont hiányos testtel.  Csupán egy fej jelent meg, behatárolhatatlan alakú törzsre helyezve. Valaha ezek alkothatták emberi külsejét. 

Vonalai kitisztultak, s dobhártyaszaggató sikolyától reflexből összerándultam. Újra a tükörnek tapadt arc meredt rám véreben forgó tekintettel. 

Sokkos állapotban csúsztam a padlóra, mindvégig az arcot bámulva, mely fenyegetően közelített felém.

Behunytam a szemem. Valami szépre akartam gondolni, de nem nagyon sikerült, miközben valaki… vagyis inkább valami közben vészesen közeledett és ordításával töltötte be az elmém.

Kezeimet ökölbe szorítottam, testem görcsbe rándult. Menekülni akartam, de nem tudtam. A félelem teljesen megbénított.

Ismerős, szeretetteljes, gyengéd érintésre lettem figyelmes. Félve kinyitottam a szememet, és láttam, hogy az iménti köd egyszerre eltűnt, nyoma sem maradt. De az éles sikoly…

Meglepődve vettem tudomásul, hogy tulajdonképpen a hang, amitől a kezem a fülemre szorítottam, ami olyan vérfagyasztóan hatolt az ereimbe… az a sikoly az én számból jött.

Ellazítottam ajkaimat, s összezártam azokat. Bocsánatkérő pillantást vetettem a mellettem guggoló kishúgomra, aki félve nézett rám. Bizonyára megrémítettem, hogy a földön fekve ordítottam.

Felemeltem a fejemet, és lassan felültem. Csendben, várva figyelt.

- Jól vagy?- kérdezte kissé félénken.

- Öhm... persze, Clau! Csak… láttam egy pókot- próbáltam meg kivágni magam valahogy.

- Egy pókot?- vonta fel a szemöldökét kétkedően- te még a kígyóktól sem félsz.

- De azoknak nincs 8 lábuk!- tiltakoztam- Kintre hallottátok?- sütöttem le a szememet.

- Nem. Én is csak feljöttem egy pulcsiért.

Válasza megnyugtatott. Bíztam a húgomban, s ő nem küld pszichiáterhez a pánikrohamom miatt.  Magamhoz öleltem, s a hátát kezdtem simogatni.

- Ugye nem mondod el senkinek?- kérdeztem reménykedve. Pár pillanatig csendben tűrte az érintésemet, majd felelt.

- Nem- mondat egyszerűen.

Szótlanul felállt és kisétált. A padlón ülve néztem, ahogy felvesz magára egy vékony pulóvert, majd lebaktat a lépcsőn. Magamra maradtam. Újra.

Félelem kerített a hatalmába, hogy talán az a valami visszajön. Kapkodva szedtem össze az esetlegesen kellő holmikat egy szolid válltáskába.

Bizonytalanul hagytam magam mögött a lépcsőfokokat. És mi van, ha mégis hallották? 

A cuccomat ledobtam az előszobában, majd kilibbentem az udvarra. Vidáman nevetgélő és fecsegő embereket találtam. Clau kissé félszegen nézett rám, de a többiek mosolya őszinte és árnyékolatlan volt. Tudtam, valóban nem mondta el. 

- Kipakoltál?- kérdezte apa.

- Persze - feleltem könnyedén - de még van úgy negyed órám.

- Mivel mész? – tudakolta Emma.

- Gyalog. Nincs messze.

- Elvihetünk, ha akarod- vette fel barátnője fonalát Chris.

- Ne fáradjatok!- intettem le.

- Ragaszkodom hozzá – makacskodott Em.

- Ez esetben köszönöm- adtam meg magam mosolyogva.

- Legalább megmutathatod, ki is az a bizonyos Eliot- kacsintott rám a legfrissebb családtag.
 Volt egy olyan érzésem, hogy ezzel a lánnyal még nagyon jóban leszünk.

Az otthon töltött idő maradék része, ami úgy 25 perc volt, már sokk-mentesen és vidáman fecserészve telt. Még lett volna majdnem teljen negyed óránk, hogy elinduljunk, de Emma tippjére hamarabb a kocsiba ültem. 

Ragaszkodott hozzá, hogy az anyósülésre üljek, emellett még Christophert sem engedte a járgánya közelébe.

- Szigorúan csajos csevejre lehet számítani, s mivel te a másik nem képviselője vagy… nyugi, szivi! Emlékszel, azt mondtad közös a kocsi. Most én megyek vele- zárta le az ügyet könnyedén a lány.

Becsusszant mellém, majd berakta a kulcsot.

- Indulhatunk?- rakta fel márkás napszemüvegét.

- Persze. Szép volt- ismertem el.

- Kösd be magad.

A családi járgányhoz képest mindig meglepetést nyújtott ennek az autónak az érzése. Ugyan nem vezettem, de biztos voltam benne, hogy az is felemelő élményt nyújthat.

Különös látvány volt Emma a volánnál. Őt egy visszahúzódó, kedves lánynak ismertem meg eddig, most pedig egy teljesen más, vadabb oldaláról mutatkozott be.

- Mesélj magadról- törte meg a csendet.

- Mire vagy kíváncsi?

- Mondjuk a sulidra. Barátnők, pasik, egyebek.

- Hát jó – kezdtem – Három nagyon jó barátnőm van. Lucy, Charlotte és Angela. Habár az utóbbi időben kissé eltávolodtunk…

- Hogy érted ezt?

- Hát… Lucy újonnan bepasizott, és több időt és figyelmet szentel a srácra, mintsem ránk. Angela nem veszi komolyan a dolgokat. Akármit elmondasz neki, abból felfogja, amennyit az ő kis saját világa enged, a többit meg elengedi a füle mellett. Charlotte meg mostanság nagyon passzív. Elvileg a legjobb barátnőm, de nem nagyon szoktunk beszélgetni. 

- Ne bízd el magad túlságosan attól, ha valaki a „legjobb barátnőjének” nevez. Könnyű ebbe a hibába esni- mondta szomorkásan.

- Te is átélted ugyanezt, igaz?

- Igen- bólintott.

Keserű csend állt be a beszélgetésbe, melyet csak a néha-néha megcsikorduló kocsi kerekei törtek meg.

- És a többiek?- folytatta ott, ahol abbahagytuk- A fiúk?

- Úgy őszintén, három fiúval vagyok jó viszonyban. Cody, Ben és Eliot. A két előbbi igazi őrült, persze a szó legjobb értelmében. Eliot is az, valamilyen szinten, de benne több van, mint szimpla hülyeség. Van bene értelem, könnyedén, de mégis reálisan képes értelmezni a dolgokat. 

- Egy szóval szerelmes vagy belé- szakított félbe.

- Igen, de… - vágtam rá reflexből, de rögtön meg is bántam.

A lány önelégülten mosolygott, s csak ennyit mondott: - Ahha…

Elérte a célját, bevallottam neki, mit is érzek El iránt. De tulajdonképpen ez egy nagy lépés volt önmagam számára is. Még sosem mondtam ki, hogy „szeretlek”.

- Ellenség is akad? –kérdezett újra Emma.

- Ó, hogyne - bólintottam – rögtön kettő is.

- Hoppá!

- Az egyik az a minden lében kanál, a kis okos tojás, a másik meg az ő csatlósa.

- Hm. Érdekes osztályod lehet.

- Hát nem unatkozunk, az egyszer fix.

Elegánsan leparkolt egy fa alá, majd velem együtt kiszállt.

- Amíg neked foglalkozás van, én felmérem a környéket- tekintett körbe - ha végzel, hívj fel, és hazamegyünk együtt.

- Ó, köszi.

Búcsút intett, majd elváltak útjaink. Én a kocsitól balra indultam, a bejárat felé, ő pedig jobbra, egyenesen a fagylaltozóhoz.

Sokat mosolyogtam rajta. Azt hittem, kis csendes, szende teremtmény, erre kiderül, hogy egy menő, életre való csajszi. Igazi kellemes csalódás volt ez a számomra.

A club tornáca felé vettem az irányt, ahonnan a szolid-szekció ajtaja nyílt. Belül lágy, hangulatos színek és középkort idéző díszítés fogadott. Az ajtókat vaskeretekbe foglalták, a mennyezetről fém, gyertyákat tartó csillárok lógtak alá. A fontosabb bejáratok mellett páncélok terpeszkedtek.

Egyszerűen imádtam ezt a helyet. Magával ragadott a korabeli hangulat minden egyes részlete a gyertyalángot idéző égőtől a lovagi torna stílusú sportszertár utolsó pajzsáig. Bár ez az idő a boszorkányok számára inkább a menekülést és bujkálást jelentette, szerencsére engem már nem érintett.

- Szia kis beteg- csendült mögöttem egy ismerős hang. De jól hallottam?

- Brian?- fordultam meg csodálkozva.

- Teljes életnagyságban- mutatott végig magán, majd témát váltott- már jól vagy?

- Igen, köszönöm. Charlotte-ot hol hagytad?

- A mosdóban van a másik két lánnyal.

- Jellemző- forgattam meg a szemeimet, mire a fiú felnevetett.

- Hol a plakátotok?

- Eliot elvitte. Tiétek?

- Én már leadtam. Nem lett valami jó.

- Mit csináltatok?- kérdeztem, máris a lehető legrosszabbra gondolva.

- Összevagdostuk a régi osztályképeket, és valami összevisszaságot festettünk háttrének, de áhh… Nagyon elrontottuk az egészet.

Még folytatta volna a beszédet, ha a hátam mögül érkező izgatott hangok nem szakítják félbe.

- Liz- sikították egyszerre hárman, majd pár pillanattal később ugyanennyien szorítottak magukhoz. Bar szolidan felfelé görbítette a szája sarkát, látva, hogy jártam.

- Sziasztok lányok- köszöntem rájuk, ezzel útjának indítva a véget nem érő fecsegést. Számtalanszor megkérdezték, hogy vagyok, mindannyiszor azt a választ kapva, hogy „ jól”.

Vidáman pletykálkodva bolyongtunk az épületben, pár percen belül a felső erkélyen találva magunkat. Lepillantva épp láttam, amint az egyik kis asztalnál ülő szőke, napszemüveges lány elé leraknak egy hatalmas fagylaltkelyhet. Emma…

Barátnőim alig-alig hagytak szóhoz jutni, noha végig kérdésekkel bombáztak. Az eljegyzés mégis érdekelte őket. Az egész traccspartinak egy későn belépő emberke vetett véget.

- Sziasztok – szólt a fülem mellett egy bájos hang, melyet lehetetlen összetéveszteni akármivel is.

- Szia - fordultam felé, nem számolva azzal, hogy közvetlenül mögöttem áll.

Hátrébb akartam lépni automatikusan, de nem tudtam, mivel a korlátnak ütköztem. Szerencsére ő is gyorsan kapcsolt, s hátrált egy keveset.

- Bocsi, hogy késtem- mondta ezúttal csak nekem címezve.

- Semmi gond, még nem történt semmi érdemleges.

- Egyáltalán lehet tudni, mire számítsunk?- tanakodott Charlotte.

Egymásra néztünk, de senki sem felelt. Szóra nyitottam a számat, de a hangosbemondó elhallgattatott.

- Minden a programban résztvevő diákot kérünk a nagyterembe. Diákok a nagyterembe, köszönöm- mondta monoton hangon egy női hang.

Némán szedelődzködve indultunk a kijelölt terembe. Kissé lemaradtunk a vidám négyes csoporttól, s Eliottal az oldalamon lépkedtünk le a lépcsőn.

- Miről beszélgettetek?- kérdezte hirtelen.

- Csajos dolgokról- mosolyodtam el- meg arról, hogy új családtagunk lesz.

- Kistesó?- találgatott.

- Nem. A bátyám eljegyezte a barátnőjét.

- Ez esetben gratulálok.

- Köszi - sandítottam rá.

A terem zsúfolásig tele volt székekkel, de egy üres sem volt köztük. A hátulsó falnál állók közé préseltük magunkat, és megkíséreltünk a mikrofonba magyarázó emberre figyelni.

Az öltönybe bújtatott alacsony, kövér emberke próbálkozott magára felhívni a figyelmet. Viccesen festett a túlságosan nagy cilinderével, a hatalmas orrú lakkcipőjével és a méretéhez képest óriási sétapálcával, ami tovább rontotta „elegáns” megjelenését.

- Be van ez kapcsolva?- kocogtatta meg ujjával a mikrofont, ami erre éles sípolásba kezdett. Ugyan nem szándékos mozzanat volt, mégis sikerült elhallgattatnia az egész zsibongó tömeget.

- Mindenkit szeretettel üdvözlünk a délutáni kihíváson! A nap folyamán már elkészítettétek a plakátjaitokat, amiket mindenki leadott. Egy adott téma köré rengeteg különböző megoldással dolgoztatok. Mindegyik alkotást pontoztuk, s ezt fogjuk tenni a mostani teljesítményetekkel is. A legtöbb pontot elérő 3 páros különleges jutalomban részesül. A feladat pedig nem más, mint egyszerű kincskereső.

Erre újra zúgolódás kezdődött. Ezt komolyan mondta? Alsóban csináltam ilyet utoljára.

- Vegyél le egyet és add tovább- bökött meg a mellettem álló lány, kezembe nyomva egy köteg papírt. Lista volt; az összegyűjteni való dolgok listája.

Tovább is adtam a többi lapot, majd olvasni kezdtem a sajátomat. Egészen egyszerű, hétköznapi dolgoktól a legszokatlanabb (és furcsa megnevezésű) dolgokon át majdnem minden megtalálható volt a felsorolásban.

- A szabályok egyszerűek. Egymást akadályozása tilos, a tárgyak beszerzése tetszőleges módon történik. Akik először adják le az összes felsorolt dolgot a portán, őket illeti az első hely. Sok sikert!- búcsúzott, s vezényszóra mindenki egyszerre pattant fel a székéből, és indult útjára.

A folyosó telve lett kapkodó emberekkel, akik mind-mind a dobogós helyekre vágytak. Eliotot elvonszoltam egy kevésbé ismert zughoz, ahol szinte senki sem járt, hogy nyugodtan megbeszélhessük a dolgokat. 

Az épület legrégebbi szárnyához tartozott, egykor forgalmas folyosó lehetett. Mostanra viszont kopott falú elhagyatott sikátor jut róla az ember eszébe.

- Nézzük mi az, ami már megvan- kezdte böngészni a saját listáját.

- Fésű és hajgumi mindig van a táskámban, ki is pipálhatjuk- raktam bele az említett dolgokat egy fura anyagú zsákba, amit a szervezők nyomtak a kezünkbe idefele jövet.

- Tessék, itt a fülhallgatóm is- nyúlt bele a zsebébe.

- Illatos gyertyát mindjárt hozatok Emmával.

- Emma? – vonta fel a szemöldökét.

- A bátyám menyasszonya. Épp a fagyizóban eszi az óriási adag jégkrémét, amit rendelt- magyaráztam.

Jó néhány dolog kéznél volt, ami jelentősen megkönnyítette a helyzetünket. Ott ahol voltunk, el sem mozdultunk, be tudtuk szerezni majdnem az összes tárgyat, igaz ebben Em is sokat segített. 

- Oké, mi maradt?- kérdezte Eliot, amint Emma kisétált az ajtón.

- Szappan- mondtam unottan- a mosdóban biztos van.

- De nem lesz gáz, ha onnan elcsórjuk?- aggodalmaskodott.

- Azt mondták, a tárgyak beszerzése tetszőleges módon történik. És ne legyél ilyen! Lazíts!- Löktem oldalba a furcsa szemekkel néző fiút.

Különös pillantása végig engem pásztázott. Volt benne egy kis kétkedés, csodálat, szokatlan öröm és… elismerés? 

Valahányszor összetalálkozott a tekintetünk, éreztem valamit abban a tréfás kis mosolyában, ami az arcára húzódott. Tudtam, ez csak is nekem szól, senki másnak. Sejtelmes, szürke szempára jelentette a világot. Hol nincs baj, hol nincs gonosz, hol nincs senki más, csak mi ketten… 

Riadtan rezzentem össze, amikor rájöttem, hogy percek óta csak egymást nézzük.

- Na jó… - kezdtem szerencsétlenül – osszuk szét, ki mit hoz.

- Már csak olyanok maradtak, amit innen is be tudunk szerezni. Könnyű dolgunk lesz- állapította meg.

- Én hozok szappant, fénymásolós papírt, függönykarikát, mustárt, és gitárpengetőt. A maradékot elintézed?

- Persze - bólintott- negyed óra múlva találkozzunk az előtéri foteleknél. 

- Negyed óra? Tíz perc is elég- mosolyogtam rá, majd elindultam felfelé a mellettünk lévő lépcsőn.

Első utam a női mosdóba vezetett. Látszott, hogy sokan jártak már itt előttem, szappan után kutatva, de senkinek nem sikerült felfeszítenie a szappantartó zárát. Amatőrök… 

Reflexszerűen a hajamhoz nyúltam egy hullám csattért, s a zárral kezdtem babrálni. Pechemre már valaki megpróbálta ugyanezt, s beletörte a fém végét. A második zárnál már nagyobb szerencsém volt, s azt ki tudtam nyitni. 

Benne megtaláltam a flakonnyi folyékony szappant, amiből az adagoló kinyomta a folyékony anyagot, mellette még egy teljesen bontatlan egységnyit, valamint egy kis papírlapot. Üzenet volt ráírva. 

„Ha ki tudtad nyitni, gratulálunk. Kérjük, ne vidd el a megkezdett szappant, inkább az épet gyűjtsd be! Utána zárd vissza a zárat, hogy a takarítónőiknek ne kelljen naphosszat szappanfoltokat törölgetni!
Köszönettel: Szervesző bizottság”

Nagyot nevettem ezen a kis levélen. Ahogy írták, úgy cselekedtem, s az üzenettel együtt visszacsuktam a tartót.

Fénymásoló papírért rögtön a könyvtárhoz fordultam. A hatalmas szerkezet ott terpeszkedett rögtön a duplaszárnyú ajtó mellett. Kivettem belőle pár üres lapot, s sarkon fordulva rohantam az előadó terem felé.

Karfás székek végeláthatatlan sora terpeszkedett előttem, a terem túlsó végén pedig egy óriási, vörös függönnyel eltakart színpad kapott helyet. Futólépésben közelítettem meg, reménykedve, hogy a karnison találok pár függönykarikát. 

A széksorok elé érve láttam, karika van bőven, csakhogy négy méternél alacsonyabb ember nem igazán tehetné rá a kezét. Felkapaszkodtam a színpadra, fél méterrel közelebb jutva a célhoz. Nem tudtam, mit tegyek. A kalandvágytól fűtve őrült döntést hoztam; felmásztam a függönyön. 

Nem foglalkoztam a fizika törvényeivel, nem gondoltam arra, hogy leszakíthatom, vagy hogy leeshetek.

Nem tudom, milyen anyagból varrták, de nem csúszott, nyugodtan tudtam rajta haladni. A felmenéssel nem volt gond. Viszont amikor felértem adódott a kérdés: hogy szerezzem meg, ami kell nekem?

A lábammal körülfogtam egy kis részen a függönyt, s szabaddá tettem a kezeimet. Kis mértékben tériszonyos voltam, s ez akkor is érződött. Görcsösen markoltam a fém gyűrűket, amik az anyagot a karnison tartották. Leoldottam egyet a helyéről, de az leesett a színpadra. 

Már csak le kellett másznom. Még csak lenézni sem mertem, az pedig még csak meg sem fordult a fejemben, hogy elkezdjek lefele ereszkedni. 

Eddig tombolt bennem az adrenalin, erre itt ragadok négy méter magasan, egy öreg függönydarabon lógva. Meg sem fordult volna a fejemben, hogy szétfeszítsek egy zárat (noha az egy szappantartó zára), de az meg főleg nem, hogy gondolkodás nélkül felkapaszkodjak idáig.

Kezem izzadni kezdett, aminek hála aprókat csusszantam lefelé. Őrületes félelem kerített hatalmába, ami az adrenalin löket után duplán rosszul jött. A görcsös szorítás ellenére is lassan közeledtem a föld felé.

Rezegni kezdett a zsebem. A mobilom, a fenébe!

Ijedtemben lazítottam a markomon, s a lábaim is elrugaszkodtak az anyagtól. Lélegzetemet visszafogva indultam meg a színpad felé. Hajam az égnek állt, amikor kisebb puffanással elértem a földet, és egyensúlyomat vesztve terültem el a padlón.

A térdembe éles fájdalom hatolt, s a kezeim és égtek a súrlódástól. Rémes egy landolás volt.

Egy pillanat műve volt az egész. Túléltem. A telefonom miatt…

Bosszúsan kaptam a kezem a zsebemhez. Már nem rezgett, tehát csak egy sms-t kaptam. Eliot írt.

„Szerezten pengetőt! ;) „ 

Szerezten… Biztos gyorsan írta, így mellényomta a „szereztem” szót. De képes volt emiatt életveszélybe sodorni?!

Oké… Csak túlreagálom.

- Hogy lehetek ennyire szerencsétlen?- kaptam két tenyerem az arcom elé.

Nagy nehezen négykézlábra tornáztam magam, s megkerestem azt a nyamvadt karikát… amiatt volt ez az egész.

Már csak… mustárt… kellett beszereznem. Kissé még a sokkhatás alatt, de elégedetten indultam ki a teremből. 

Szórakozottan léptem le a színpadról, nem számítva rá, hogy alattam (fél méteres) mélység tátong. Egyik lábammal elértem a földet, míg a másikra sikeresen rátekeredett a függöny. Ennek köszönhetően az egész vörös anyag óriási csattanással szakadt le a helyéről, beterítve ezzel engem, és függönykarikák hadát zúdítva a padlóra.

Idegesen küzdöttem ki magam a lepel alól, s fújtam ki arcomból az oda tévedt tincseimet. Futólépésben hagytam el a termet, zsebemben a nagy nehézségek árán megszerzett gyűrűvel, mert ugye én nem tudok semmilyen leszakadt függönyről.