12. Fejezet; Akkor mi most... járunk?

Sziasztok! 

 Tudom, rengeteget késtem a legutóbbi rész óta! Nagyon szégyenlem! 

Az igazság az, hogy azért nem raktam még fel a frisset, mert a pályázatokra készült novelláimat kellett befejeznem. Talán a sors fintora, de három pályázati műből csupán egy került/kerül elbírálásra, ugyanis az egyiket nem kapták meg valami oknál fogva, a másik versenyt pedig sajnálatos módon törölték. A harmadikkal kapcsolatban nem áll fent ilyen veszély, legalábbis nagyon bízom benne!

Ha kíváncsiak lennétek a novelláimra, szavazzatok, vagy írjátok meg komiban, és felrakom őket.

A fejezetről nem nagyon tudom, mit mondhatnék. Talán annyit, hogy ebből a részből látszik Charlotte és Liz barátsága úgy igazából. 

Ehhez a részhez egy számomra nagyon kedves zeneszámot hoztam. Kellemes olvasást! És sok-sok komit kérek szépen! ^^

Puszi: ☆ Vadóckaa ☆

 

Mutassatok nekem olyan embert, aki még sosem álmodozott arról, hogy egy számára fontos ember (fiú) társaságában ül a tiszta ég alatt és lesi a csillagokat. Úgy vélem, lehetetlen lenne.

Maga a tény, hogy itt egy nyári este, amit senki és semmi nem zavarhat meg. Ráadásul ott heverve a fűben, amikor tudod, hogy egy olyan személy fekszik melletted, akiért bármire képes lennél… leírhatatlan érzés.

Míg Eliot visszarakta a távcsövet a rejtekébe, én hanyatt fekve néztem az eget. Az ezernyi ragyogó égitest közt szlalomozva megannyi hullócsillagot is felfedezni véltem, melyek vidáman mosolyogva színezték meg az így és eléggé csodás eget.

- Kész vagyok – hallottam magam mögött a fiú hangját.

- Rendben – ültem fel – már kitöltöttem a lapot, remélem olvashatóan írtam.

- Be kéne mennünk.

- Minek sietni? Még csak… mennyi is a pontos idő? – tapogattam meg a zsebemet, mire rájöttem, hogy szobámban hagytam a mobiltelefonomat.

- Negyed három.

- Uh, akkor igazad van! – szóltam, majd egy kis segítséggel feltápászkodtam. 

Egymás mellett lépkedve indultunk meg a bejárat felé, és körülbelül félúton Eliot átölelte a derekamat, amire felelve én a vállára raktam a kezem. Ha valaki meglátott volna minket abban a helyzetben, rámondja, hogy járunk. De szerencsére nem így történt, s még mindig egymást átkarolva érkeztünk meg az ajtóhoz, csakhogy azt zárva találtuk.

- Én úgy tudtam, hogy a kollégiumok ajtaját nem szokás bezárni – mélázott El, amire én mosolyogva feleltem.

- Ez is a próba része.

- Tessék?

- Tudni akarják, képesek vagyunk-e kinyitni a zárat. Hát csak figyelj – hajoltam le a hajamból kivéve egy hullámcsatot, s néhány csavarás után a zár hangosan kattant.

- Hogy csinálod? – álmélkodott a fiú.

- Nem nagy dolog. Csupán arra kell ügyelned, hogy… - kezdtem a magyarázatot, és körülbelül tíz perc alatt megtanítottam Eliotnak a zárfeltörés tudományát.

Az épületbe érve csukott szemmel is elértem volna a megadott helyszínre. Miután a borítékba zárt választ leadtuk, elküldtek minket aludni. El egészen az ajtóig kísért.

- Szép álmokat – köszönt el, és egy puszit nyomott az arcomra.

- Neked is - intettem búcsút fülig pirulva, majd benyitottam a szobába, ahol Charlotte az ágyára könyökölve várt rám.

- Nocsak-nocsak – kezdte.

- Nocsak-nocsak? Itt csak én vonhatnálak kérdőre amiatt, amit a kolesz mellett műveltetek! – emeltem fel a hangom, felvéve Char csipkelődős stílusát.

- Oké, de most nem fontos! Volt csók is? 

- Nektek? Igen. Nekünk… - halkultam el – még nem.

- Óh, ez sajnálatos dolog…

- De fáradt vagyok – szólaltam meg egy hatalmas ásítás közepette, amit a lány is utánzott – aludnunk kéne.

- Még csak… háromnegyed három van! Hova sietsz?

- Holnap még valahogy haza kell vergődnünk, ráadásul a suliba is be kell mennünk!

- Oh, már egy pillanatra elfelejtettem – fordult a hátára Charlotte – most szétzúztad az illúziót!

- Ilyen az élet… - szóltam szomorkásan, majd elkezdtünk készülődni az alváshoz, így fél négy körül le is kapcsoltuk a lámpákat, hogy elnyomhasson minket az álom.

Az nap este sem álmot nem láttam, s az álomlelkem sem kelt útra; már nagyon kellett egy kis testi-lelki pihenés. Mélyen aludtam, egészen reggel kilenc óráig, amikor is velőt rázó sikoly térített magamhoz.  Szerencsére nem úgy reagáltam, mint ahogy Brian előző napi akciójára, de mint később kiderült, ezért is ő volt a felelős.

A takarómat szokatlanul nehéznek éreztem, de ezt a fáradság számlájára írtam. A velem szemben fekvő Charlotte szájából jött a sikoly, aki most a falhoz lapulva nézte meredten az ágya előtti részt. Először fogalmam sem volt, mit bámul annyira, de aztán feltűnt Bar pizsamás alakja, aki a lány párnájánál térdelt.

Ezen jót mosolyogva a takarómhoz akartam nyúlni, hogy megigazítsam és a fejemre húzzam azt, de ez lehetetlen küldetésnek bizonyult, ugyanis meg sem bírtam mozdítani az anyagot. Ezzel egy időben a fal és köztem lévő –tudomásom szerint üres- résből kuncogó hangok kezdtek szivárogni.

Rémülten fordultam meg, s tekintetem egy önelégült, szürke szempárba ütközött, amihez egy helyes arc, és kócos, fekete hajkorona tartozott. Ijedtemben lefordultam a padlóra, és onnan meredtem egyenesen és riadtan a plafonra, amíg a két fiú jót mulatott a mi szerencsétlenségeinken.

- Nem vicces! – förmedt rá Charlotte az ágya előtt heverő fiúra.

- Nyugi, nem lett semmi bajod – fuldoklott a nevetéstől Brian.

- De haver, azért mégsem kellett volna megcsókolni, így kora reggel – adott igazat Eliot.

- Hogy mit?! – néztem rá dühösen, mire újra őrült hahotába kezdett mindkét fiú – Hát ez volt az amit tegnap kiterveltetek…

Szerencsétlenül ugyan, de megpróbáltam felvergődni magam, majd a bőröndömhöz oldalaztam, míg Charlotte a fürdő felé vette az irányt.

- Amikor visszajövök, egyiketeket sem akarom itt találni, világos? – nézett vissza az ajtóból.

Úgy látszik, Brian értette a szép szóból, s máris kifelé vette ez irányt, de Eliot még gyorsan mellém osont, leguggolt s megpuszilta az arcom.

- Jó reggelt, hercegnő! – suttogta, majd ő is elindult barátja után.

Mivel a kollégiumban nem volt több dolgunk, egy szervezett, tíz órai reggeli után mind hazafelé vettük az irányt, hogy délben az iskolában találkozhassunk.

Ismét igénybe vettem az Emma és Chris féle fuvart, hogy haza juthassak. Otthon szó nélkül felrohantam a szobámba. Amióta fény derült a szüleink sötét titkára, nem szeretettem azt a helyet. Ott minden tárgy az antik és modern bútorok ízléstelen keveredésétől a legapróbb dísztárgyig arra emlékeztetett, hogy magam mögött kell hagyjam életem eddigi másfél évtizedét, a barátokat, a felépített világképet, és újrakezdeni mindezt egy teljesen idegen világban. A hideg is kirázott, ahányszor ilyen térre tévedtek a gondolataim, ami azért elég sokszor megesett velem.

- Liz, kicsim – hallottam anyám hangját három koppantás után – bemehetek?

- Csak ha nagyon muszáj – válaszoltam szárazon.

Anya halkan benyitott, és leült az ágyam szélére, ahol én épp a plafont bámulva feküdtem.

- Beszélnünk kell, Liz – kezdte halkan – a költözésről.

- Mit kell arról megbeszélni? Elmegyünk, itt hagyunk minden emléket, és kész. Nem kell túlragozni!

- Nem éppen ilyen irányban gondoltam a megbeszélést. Az időpontról lenne szó – mivel nem kapott tőlem választ, folytatta – A jövő héten indulnánk.

Lassan, kimérten ültem fel és szemeimet vádlón anyámra szegeztem.

- Ezt most komolyan mondtad?

- Azért szólok, hogy legyen időd elbúcsúzni mindenkitől, aki… aki fontos a számodra – folytatta csendesen sírva, de én nem figyeltem a könnyeire.

- Elbúcsúzni? – kérdeztem zaklatottan, majd faképnél hagytam anyámat. 

A hátsó kertbe rohantam, s előbányásztam a biciklimet. Csinos darab volt, profi felszereltséggel. Tudtam, még másfél órám volt, de nem érdekelt. Csak eltekertem otthonról, be a városba. Bárhova, csak otthon ne kelljen maradnom.

Nem volt túlságosan forgalmas aznap a közlekedés, így hátamon a válltáskámmal normál tempóban tudtam haladni az utcán. Valami különös oknál fogva a kollégium előtti fagylaltozót céloztam meg.

Lezártam a kétkerekűmet, majd leültem az egyik szimpatikus székre. Épp az étlapot nézegettem, amikor ismerős (ám épp annyira nem kedvelt) hangokra lettem figyelmes a hátam mögött.

- Szia Liz! – zengte Missy mézes-mázos hangján – nem is reméltük, hogy itt találunk! Szabad ez a két hely, itt melletted?

- Catlin! Missy! Részemről a szerencse – köszöntem vissza, ám belül élesebb szavak érlelődtek bennem – nyugodtan, foglaljatok csak helyet!

A két lány leült mellém, majd ők is rendeltek. Csapdát sejtettem a dolgok mögött, ezért egy hihető kifogáson kezdtem agyalni, ami okot ad arra, miért kell gyorsan felszívódnom. Mivel semmi nem jutott eszembe, maradtam, és a társasággal együtt fogyasztottam el a rendelésemet.

Közben oldódott a hangulat, de még mindig gyanús volt kissé a helyzet. A számlát is felosztva rendeztük, majd együtt (?) indultunk el a sulihoz, én a sétáló lányok mellett toltam a biciklimet. Meglepő módon kedvesek voltak, sőt ők maguk ajánlották fel, hogy sétáljunk el hárman az iskoláig. Vonakodva bár, de rábólintottam az ajánlatra.

A kapunál aztán elváltunk, mert ők rögtön a közösségi teremhez mentek, én pedig még az épület előtti ácsorgás álcáját keltettem. Miután megbizonyosodtam róla, hogy nem figyelik, még mindig a kapu előtt állok-e, felfutottam a lépcsőn, s benyitottam az osztálytermünkbe.

A látszólag üres teremben a hátsó ablakot nyitva találtam, amit egy fülig érő mosollyal nyugtáztam. Hang nélkül osontam az ablakhoz, majd kihajoltam rajta. Oldalra tekintve egy tájat néző, magába mélyedő fiút láttam, akinek kissé hosszabbra nőtt fekete haját játszva borzolta a szél. 

- Szia! – köszöntem rá, mire a rémülettől megrezzenve fordult felém.

- Szia, hercegnő! – viszonozta a gesztust fülig érő mosollyal.

- Hercegnő? Tudtommal nem hordok sem földig érő ruhakölteményt, sem üvegtopánkát – kapaszkodtam fel mellé a tetőre.

- Pedig nagyon szép lennél benne – vágta rá.

- Főleg amikor leesnék innen a tűsarkú és kényelmetlen cipővel karöltve – válaszoltam, mire mindketten felszabadultan nevetni kezdtünk.

- Emlékszel, amikor először ültél ide ki mellém? – váltott témát, miközben megfogta a kezem.

- Hogy felejthetném el? A napfelkeltét karácsonykor – tekintettem összekulcsolt ujjainkra.

- Furcsán jó idő volt, nem gondolod?

- December lévén nagyon is – mondtam rá a tájat bámulva. Az agyamban továbbvittem a gondolatfonalat. Hercegnőnek szólít, megpuszil, és fogja a kezem – elmélkedtem magamban – akkor mi most… járunk? 

Ezen mélázva és a tájba feledkezve nem is vettem észre, amikor a terem ajtaja kinyílt, és valaki bejött rajta, csak amikor az a bizonyos ember az ablakhoz osonva felsikkantott minket meglátva. Ijedten néztünk oldalra, ahol a nevetéstől fuldokló Catlin alakja volt látható. Rémült, kitágult szemekkel néztünk össze.

- Nem hiszem el! – sikította – Elizabeth Koper és Eliot Nasmith! Lehetetlen!

- Várj, Catlin! – akartam utána rohanni az ajtón épp kilépő lánynak, amikor El megfogta a karom.

- Hagyd – mondta válaszként – úgyis elmondja mindenkinek, hogy a hét egy románccal zárul. 

- De… - akartam visszavágni, de nem jutott eszembe semmi észérv.

Kelletlenül és szótlanul ugrottam vissza a terem padlójára, ahol Eliotot megvárva együtt indultunk el a közösségi terembe.

- Menj előre! – szóltam a fiúnak a célhoz érve, megtorpanva az üvegajtó előtt.

- Miért?

- Mert így legalább elkerülhetjük a csípős megjegyzéseket azzal kapcsolatban, hogy…

- Ahogy akarod. De tudnod, kell, hogy nem titkolózhatsz örökké – nézett vissza.

- Tudom, de viszont kétségeim vannak Catlin pontos beszámolóját illetően.

Majd lenyomta a kilincset, s belépett. A hajópadlós, székekkel telezsúfolt teremben már nyüzsögtek az évfolyamtársaink. Noha csupán három osztályt tett ki, a hangzavar felért egy focimeccsen szurkoló tömeg lármájával.

Sajnos a tervem nem jött be, ugyanis hangos morajlással és éles beszólásokkal „köszöntötték” Eliotot. Egy pár másodpercig csupán hallgattam, ahogy nevetség tárgyává válik, majd utána fordultam az ajtóban. Azonnal csend lett, amint megláttak, de pár pillanat múlva újra elkezdtek röhögni és mulatni – rajtunk.

- Soha nem értettem, miért jó ez az embereknek. Miért jó mások életén szórakozni, miért jó azok tetteit kifigurázni… miért jó a legtermészetesebb dolgokból cirkuszi attrakciót csinálni – kezdtem halk, de erős hangon, s tömeg fokozatosan elhallgatott – kíváncsi vagyok, hogy reagálnátok, ha ti kerülnétek a porondra, s az emberek a ti hétköznapi dolgaitokról cseverésznének egész nap. Mi is ezekben az izgalmas? Szerintem csupán arról van szó, hogy aki unatkozik, így keresi a többnyire érdekes időtöltéseket, akinek meg nincs jobb dolga, figyel rá, és legtöbbször még el is hiszi, hiába cáfol rá a józan esze. És hogy még a kreativitását is kiélje, csavar rajta egyet-kettőt, hozzátesz dolgokat, elvesz belőle, mire a végére egy teljesen más történetet kapunk, és azon már valóban lehet napokig mulatni. De mire jó ez? Én úgy gondolom, nem sok olyan dologra, melyből értelmet nyerhetnénk. De akkor mégis; miért csináljátok ezt mindnyájan?

A monológom végére érve minden szem rám szegeződött, és még a lélegzetvételek hangját is lehetett hallani. Eliot büszkén csillanó szemmel fogta meg a karom a hirtelen támadt csendben, s vonszolt oda a Charlotte és Brian mellett lévő, foglalt helyünkhöz.

Ahogy apadni kezdett a döbbenet, úgy fogyott el a csend is, és úgy kezdte mindenki előröl az egészet, amiről egész eddig beszéltem. Fáradtan vertem be a fejem az előttem lévő szék támlájába, s sóhajtottam fel.

- Mondja meg nekem valaki, hogy hogyan lehet ezekre a… ezekre az… - kerestem a megfelelő szót, de nem jutott eszembe semmi – ezekre az emberekre hatni.

- Köszönöm – súgta oda nekem Eliot.

- Mit? – néztem fel.

- Hogy megvédtél, s kiálltál mellettem… mellettünk.

- Mégsem hagyhattam, hogy nevetség tárgyává tegyenek! Elejét kell venni a rosszindulatú pletykáknak – feleltem.

- Ezzel csak az a baj, hogy most indítottad el őket – vágott közbe Charlotte.

- Mire célzol ezzel?

- Catlin beszámolóját senki nem hitte el, miszerint a tetőn smároltok egész reggel. De így már le sem tagadhatjátok, hogy jártok!

Félve néztem a mellettem ülő Eliotra, mivel a kérdésem megválaszolódott. Igen, mi akkor jártunk. Őszintén szólva másra számítottam. Azt hittem, ez egy kézzel fogható dolog lesz, és percre pontosan meg lehet mondani, hogy igen, innentől fogva vagyunk együtt. De kicsit sem hasonlított hozzá. Csupán egy idő után már azon kaptam magam, hogy hatalmába kerítette egy érzés. Hátborzongató volt, ugyanakkor természetes.

- Jó reggelt, diákok! – köszönt a pódiumra fellépve az iskola igazgatója.

- Jó reggelt Mr. Syrette! – zengte kórusban az egész tanulósereg.

- Látom, szép számban gyűltünk össze, és hiányzókról, betegekről sem tudok. Igaz, a programban úgy szerepelt, hogy ma tanár-diák napot tartunk, de ezt bizonyos, nem publikus okok miatt töröltük. Gondolom, ez senkinek nem okoz nagy bánatot, de aki mégis úgy érzi, valamiből kimaradt, azt szívesen látjuk a nap végén a tanáriban egy kávéra – mosolygott saját fárasztó humorán a középkorú, kigyúrt, öltönyös alak – a helyzet az, hogy ma osztályonként lesz foglalkozás, amíg a 12 legjobb eredményt elérő párossal a holnapi dolgokról fogunk beszélgetni. De minek is húznám tovább az időt, hiszen a boríték, amiben a nevek vannak, már a kezemben van. Kíváncsiak vagytok?

Kérdésére vegyes válaszokat kapott, de a többség mégis igennel voksolt. A fehér borítékot először magasra emelte, majd gyakorlott mozdulattal tárta fel. Tizenkét hószín papírlapot rejtett, amikre két-két név volt írva. Sorban kezdte felolvasni a neveket, mire a végére csupán három cetli maradt. Az elsőn Charlotte és Brian neve állt. Kicsit csodálkoztam, noha a kincskeresésre 0 pontot kaptak.

A második lap egy párhuzamos osztály párosát juttatta be a versenybe. Az utolsó papírdarabon múlott minden. Erősen összeszorítottam a fogam, s lehunytam a szemem. Oh, Victoria! Most legyetek velem!

- Eliot Nasmith és Elizabeth Koper! Mindenkinek gratulálok!

- Sikerült - mosolygott rám a fiú.

- Még szép – öleltem át, amire a hátunk mögött ülő társaink újra idegesítő morajlásba kezdtek.

- Most pedig kérem mind a 24 embert, hogy fáradjanak velem, a többiek pedig az osztályteremben kapnak feladatokat.

- Ügyesek legyetek – kiáltotta oda Lucy és Angela, amikor a színpad mögötti ajtón diszkréten távoztunk.

Magas belmagasságú, fehére meszelt terembe értünk, ahol a gyér megvilágítás miatt félhomály uralkodott. A tanári asztalon és a néhány padon kívül három nagy szekrény is volt található a teremben. Egyből zsinórok és hosszabbítók lógtak, a másik kettőből pedig jelmezek, ruhák darabjai. Valószínűleg előadás előtt a színészek itt készültek fel, öltöztek át, de a kevés használat miatt behoztak ide pár padot, hogy tanteremként is tudjon funkcionálni.

- Először is nagyon gratulálok mindenkinek – kezdte, miután helyet keretünk magunknak – Tudnotok kell, hogy büszkék leszünk rátok, akárhogy is szerepeltek a vetélkedőn. Bizonyára tudjátok, milyen anyagi helyzetben van az iskola, a lehet, hogy ti is kérdeztétek már magatoktól, hogy tudtuk ezt kifizetni. A válasz egyszerű, sehogy. A csatorna és a műsor tulajdonosa egyazon személy, és véletlenül hallott az iskoláról. Mivel ő is ide járt, sőt itt is érettségizett, segíteni akart valahogy rajtunk, rajtatok. Becsüljétek meg, mert még egy ilyen önzetlen és odaadó embert, mint Max Perring, még nem hordott a hátán a föld. Holnap reggel hat órakor találkoztok vele, és ő elmagyarázza a részleteket. Ne lepődjetek, ha valamennyiőtökre vicces beceneveket fog aggatni. Nyújtsátok a legjobb formátokat, de ami a legfontosabb, az az, hogy érezzétek jól magatokat! Ha van még kérdés, arra szívesen válaszolok, de igazából számotokra véget ért a mai nap. Menjetek haza és pihenjétek ki magatokat! 

Lassan, kimérten álltam fel az asztaltól és hasonló tempóban indultam el a kijárat felé.

- Minden rendben van? – kérdezte Charlotte.

- Persze! Vagyis nem…

- Mi a baj? – kapcsolódott be Brian is. 

- Csak nem akarok hazamenni. Áll otthon a bál, amióta kiderült a válási ügy – válaszoltam, de direkt nem osztottam meg velük azt az információt, miszerint jövő héten költözünk. Szerintem még fel sem fogtam igazán.

- Akkor aludj nálunk! – ajánlotta fel Char.

- Nem tehetem! Nem akarok a terhedre lenni!

- Te? Soha! Na most szépen fogod maga, és hazajössz velem, holnap pedig tőlünk megyünk a pályára.

- De nincs nálam váltóruha, sőt alig van nálam valami cucc – tiltakoztam.

- Majd adok, nyugi. Most pedig pofa be, és gyere velem, és kész! - ragadta meg a csuklóm, s vonszolt el a két fiútól.

Valóban betartotta a szavát. Ugyan küldtem haza egy sms-t, hogy jól vagyok, ne aggódjanak, holnap este a pályára jöjjenek értem. Utána két órán keresztül folyamatosan hívogattak otthonról, de én egyszer sem vettem fel. Este kibeszéltük Charlotte-tal a válós dolgot, meg azt, hogy mi lesz, ha már nem leszünk ott egymást segíteni.

- Olyan nem lesz! – zárta le az ügyet gyorsan.

Kimerítő duma partik után fáradtan hajtottuk álomra a fejünket, s csuktuk le a szemünket. Pár percig még ébren forgolódtam s a helyzetemen gondolkodtam. 

Bele sem mertem gondolni, hol tartanék most, mi lenne velem Charlotte nélkül?

 Ez lenne a 12. Fejezet. Elolvastad? :D

 És tetszett? Komizz!;)  Nem tetszett? Komizz! ;)