20. Fejezet; Igazából Chicago

Sziasztok!

Az új év első napján íme megérkezett a jubileumi 20. fejezet.

BOLDOG ÚJ ÉVET MINDENKINEK

Ez egy kicsikét emberesebb fejezet lett. Kellemes olvasást mindenkinek!

Az emberek szeretik az életüket túlbiztosítani. Néha így, néha úgy. Akik a szegénységtől félnek, óriási kamatra rakják bankba a pénzüket. Akik a családjuk kihalásától, három, négy, vagy még több gyerekkel biztosítják az újabb generációt. Akik a magánytól félnek, azok szeretőt keresnek maguk mellé. Ám ezek nem mindig úgy sülnek el, ahogy szeretnénk. A bankban a pénzt könnyű elbukni, sok gyereket pedig eltartani, felnevelni, elindítani az életbe közel sem a legkönnyebb feladat. Ha a második szerelmedet nem tartod titokban, elhagy, aki neked a legfontosabb, s szomorúan kell rájönnöd: a szerelemre nincs biztosíték.

A biztos pontok meginognak, a tartalékok kifogynak, az élet futószalagja pedig hamar kicsúszik a lábunk alól, ha nem bírjuk a tempót. A tempót, amit az élet nekünk diktál.

Innen is van tovább. Az én életem és szétcsúszott, darabokban hevert a végzet talaján, míg a szél lágy fuvallata szertefújta azokat is. Mégis hagytam, s engedelmeskedtem, míg a szél engem is felkapott.

Anyám elhozott egy teljesen más világba, ahol még jóformán minden zord és ismeretlen. Aztán megjelenik Nancy a maga sugárzó és sejtelmes személyiségével, és karon ragadva bevonszol a városba. Zuhanásom közben ő fogta meg a karom s mutatta meg, hogy igenis megéri újra kezdeni. Lehet, hogy a múlt összeomlott, de a jövő még szebb életet tartogat számodra, mint te azt el mernéd képzelni.

Hamarosan lassítottunk a futásból. Mégis gyorsan és céltudatosan hagytuk magunk mögött az egyformának tűnő elágazásokat.

- Azért remélem visszatalálunk – jegyeztem meg kis idő után.

- Tudom, azt mondtam, hogy nem rég költöztünk ide, ami igaz is, de hidd el, könnyebb itt kiigazodni, mint elsőre tűnik.

- Remélem is – néztem a hátam mögé kétkedve, ahol már a távolban eltűnt a leendő otthonom sziluettje.

Nem mentünk egészen a belvárosig, szerencsére. Egy kicsit már sűrűbben lakott, mindenféle üzletekkel tarkított környékre értünk. Sokkal több volt a beton, és megjelentek a szemünk előtt a füvesített parkok is. Hát ezt hiányoltam annyira; nem a megszokott külvárosi részen kapott helyet a házunk. Nem füves domboldal, de még csak hasonló sem, ugyanaz a pontosan kimért és elrendezett környezet, mint a városban.

Az egyik furcsa tér egy sétálóutcába torkollott. Butikok és éttermek sorakoztak díszes reklámokkal és előkelő kirakatokkal. Nancy gondolkodás nélkül fordult be az egyik, Klub szerű épületbe. Túl közel haladtunk a falához, így nem tudtam megfigyelni a nevét. Bent kellemes, rockos zene szólt, a falakat punkos díszítés borította a vérvörös vagy bordó burkolat felett. Az egész egy fekete fényt kapott, mi több: az egész helynek ez volt a másik meghatározó színe.

- Mi ez a hely? – kérdeztem elámulva.

- Ez az Arkangyal, a város egyetlen ilyen témájú szórakozóhelye, ami mellesleg a szüleimé – hallatszott egy lágy hang az egyik közeli bokszból. Vékony termetű, szintén fekete hajú lány állt fel és sétált oda hozzánk. Kezdtem kicsit kellemetlenül érezni magamat vörös tincseimmel.

- Tara Connie vagyok – mosolygott rám – és benned kit tisztelhetek?

- Elizabeth Koper, de csak Liz – próbáltam meg viszonozni gesztusát.

- A leendő új szembe szomszédom. Remélem, nem baj, hogy elhoztam – magyarázkodott Nancy.

- Ugyan már! – legyintett Tara és egy bokszhoz invitált minket valahol a vörös falak félhomályában, kerek, fekete függők takarásában.

A fekete bőr tökéletesen beleillett a képbe, s selymesen súrolta a bőrömet, amint leültem. Tara fészkelte be magát legbelülre, Nancy pedig velem szembe. Az ifjú tulajdonos nem zavartatva magát, elővett egy hatalmas rajzmappát, és előhalászott belőle egy kaotikus festményt.

- Ez a legújabb – újságolta, majd magyarázkodva hozzá tette – a várost járom, lefotózok dolgokat, majd a fontosabb elemeket le is rajzolom egy ilyen kaotikus rajzba.

- És az érzelmeiből verset ír – folytatta Nancy.

- Azt nem rég kezdtem. Én a képek művésze vagyok, nem a szavaké.

- És a szépségé is. A modelleknek ez sem mellékes – fejezte be a felsorolást egy ismeretlen hang. Hamarosan egy magas árny jelent meg a függők mögött, s óvatosan belépett azok bűvkörébe.

Nyúlánk fiú termett előttünk, szemébe lágyan csüngtek barna fürtjei. Fekete pólót és zöld nadrágot viselt, karján fekete tetoválás díszelgett, bár ez – Nancyvel ellentétben – egyedül volt. Épp észrevehető, de nem túl apró, művészi kézírás formázta a YOLO betűket. Nadrágja első és hátsó részét bilincses lánc kötötte össze, ami így tökéletesen rockossá tette a kinézetét. Ő lett volna az ideillő próbababa, az étterem élő dísze. Sötét szemét rám emelte és gyengéden elmosolyodott.

- Kitalálom. Te is új vagy.

- Igen – válaszolt helyettem Tara.

- És honnan jöttél? - érdeklődött a fiú az asztalra támaszkodva.

- Ezt inkább én kérdezhetném tőled – vágott a szavamba Tara - Úgy volt, hogy kettőkor talizunk.

- Fél négy van. Összedőlt a világ – nézett fel gunyorosan. Vállát vonogatta, és szeme minden rezdüléssel újabb adag utálatot küldött a lány felé.

- Chad! Kérlek! Liz még új, nem kell az első alkalommal leírni magad a szemében. Még bőven lesz rá alkalmad – korholta le Nancy, mire a fiú csak féloldalasan elmosolyodott, s lehunyta a szemét.

- Úgy látom, ma mindenki engem szekál – rám nézett – vagy mégsem?

Mozdulatlanná dermedve ültem, és éreztem, ahogy arcomba lassan pír szökik. Még hosszú másodpercekig méregetett a tekintetével, majd száját szélesebbre húzva egyenesedett fel.

- Csússz arrébb – biccentett Nancynek, mire a lány engedelmeskedve közelebb ült a boksz belsejéhez.

- A többiek hol késnek? – kérdezte a tetovált lány. Nem úgy tűnt, mintha zavarba lenne attól, hogy Chad mellé ült.

- Még Philip jött volna, de lemondta – válaszolt Tara.

- Nem is baj. A hideg futkos tőle a hátamon. Az a srác nem komplett!

- Mondja ezt az a lány, aki alkimista köröket fest minden elérhető felületre – vágott vissza a fiú – nem is tudom, ki a hátborzongatóbb.

- Philip tényleg fura szerzet, de ha egyszer Melanie pasija…

- Látod?  Tara is igazat ad nekem – mutatott a lányra Nancy.

- Látod? Ő meg az egészből nem ért semmit – tette ugyanazt velem Chad. Hirtelen rájöttem, milyen jól mutatnának ők ketten együtt.

Sokat viszont nem tudtam ezen agyalni, mivel minden szempár rám szegeződött, s három test fordult felém.

- Tényleg nem – mondtam, mert jobb nem jutott eszembe.

- Az van, hogy hárman voltunk eleinte lányok – kezdett bele monológjába Tara – Amber, Melanie és én. Először Amber szerzett magának pasit, Steve lett a negyedik. Aztán Philip összejött Melanie-val, így lettünk öten. A két fiú közös barátja volt Chad, így ő is hozzánk csapódott. Majd jött Nancy és most te.

- Hűha – szóltam, amikor fel bírtam dolgozni a temérdek információt, ami őszintén szólva nem volt egy bonyolult történet – Szóval már én is közétek tartozom?

- Persze - mosolygott újra Chad.

- Most őszinte leszek. Azt hittem Chad úgy jött a képbe, hogy ti is összejöttetek. Vagyis… úgy tűnt logikusnak – magyarázkodtam.

- Eleinte úgy is volt – kezdett ezúttal mesélni Chad – egyszer elhozott a két fiú, majd elkezdtünk találkozgatni Tarával.

- De látszott, hogy nem fog összejönni, ezért nem erőltettük – fejezte be az említett lány.

- Azért dicséretes, hogy ilyen jó barátok bírtak maradni – szólalt meg Nancy – Chad ma is segíteni jött volna az étterembe.

- Amit megcsináltunk nélküle is – toppant be egy újabb ember, ezúttal egy felnőtt nő. Vékony szálú, fekete haját dupla kontyba fogta, egyszerű ruhájára kötényt kötött. Kezében fémtálcát egyensúlyozott, amin poharak voltak egy tányér körül, valamint apró villaszerű dolgok, és üvegtálkák kis darabkára vágott gyümölcsökkel.

- Üdvözlöm, Mrs. Connie – köszönt Chad, majd mi is követtük a példáját.

A nő hamar lepakolt mindenki elé egy-egy két ágú fém evőeszközt, és egy poharat, a gyümölcsöket a központi tál köré rakta, ami egy gyors összerakás után emeletes süteménykínálóra emlékeztetett. Egy gombnyomásra furcsa hangot kezdett kiadni magából, amit Mrs. Connie rögtön elhallgattatott egy tekintélyes adag folyós csokoládéval. Így elevenedett meg előttünk egy csoki szökőkút.

- Jó étvágyat, gyerekek - hajolt meg, majd elment. Visszanézve rám villantotta hatalmas szemeit, amiket minden bizonnyal tovább adott lányának is.

A csevegés tovább folytatódott, felszínesebb vagy épp mélyebb témákról. Tara is tovább beszélt a szenvedélyéről, előkerültek a képei, amiket ő készített, s amiken ő szerepelt, vagy épp a poétikus sorai is. Nem egy mindennapi művész volt, remek ízléssel a rajzhoz. Lucyt jutatta eszembe, épp csak annyi különbséggel, hogy Tara jó is volt abban, amit csinált, nem csak egy önjelölt zöldfülű, mint korábbi barátnőm.

Nancy alkimista mivolta sem maradt fedetlen, Chad és Tara minden részletet ismertettek, amit valamilyen szinten Nancy sem bánt. Furcsa érzés erősödött bennem, mintha nem tudnák a barátai a teljes igazságot. Gondolatom megállta a helyét, amikor a kétértelmű hozzászólásoknál a tetovált lány sejtelmes pillantásokkal ostorozott.

Ellenben a fiúról nem derült ki sok minden. Nem egy fölhöz ragadt személyiség, és megállja a helyét az élet bármely pontján. A rock és punk szerelmese, és eddig nem volt barátnője. Ez egy nagy fekete pontnak tűnt rajta, ugyanis ezzel egyedül maradt a bandában. (Amit én meséltem Eliotról, azzal egyértelműen állították, hogy mi jártunk. Talán igazuk is volt.)

Rólam is kiderültek dolgok, de nekem nem volt a segítségemre senki a ciki, vagy épp cuki sztorik mesélésében.

Mire a gyümölcsök elfogytak, Tara anyukája is visszatért, hogy eltüntesse a piszkos edényeket.

- Nancy, anyukád szólt, hogy küldjelek haza – szólt csendesen.

- Értem, köszönöm – állt fel – nos, srácok, én most megyek.

- Ezek szerint én is – támaszkodtam fel félig.

- Ne butáskodj! – pattant fel Chad –miért kéne neked is menned? – engedte ki a lányt.

- Talán mert egyedül Nancy tudja, merre lakok?

- A lakatlan palotában – magyarázta a lány, majd rám nézve hozzá tette – ez volt a hely gúnyneve eddig, mert túl puccos volt ahhoz, hogy ne lakjon benne senki.

- Majd én hazakísérlek, maradj csak – ült le vissza velem szembe a fiú.

- Ahogy gondoljátok…

- Persze – mosolygott rám biztatóan Nancy – sziasztok, gyerekek!

- Szia Nancy – zendültünk kórusban.

Néhány másodpercnyi kínos csend telepedett a beszélgetésünkre. Végül megelégelve ezt, Tara mellé csúsztam, aki eddig halkan tökéletesítgette a művét.

- Mennyi ideig tart egy ilyet megcsinálni?

- Sok mindentől függ – kezdte a lány - Mekkora lesz a kép, hány részelemmel. Akkor a képek: hány darab lesz belőlük, mekkorák lesznek, milyen részlet kell. Aztán mindezeket összevetve… A legrövidebb munkám eddig két nap megfeszített munka volt, a leghosszabb eddig 13 nap.

- Hű, az szép.

- Tara szinte már túlzásokba esik néha – kapcsolódott be Chad.

- Mint te a csajoknál való nyomulásban – vágott vissza azonnal.

A fiú elfogadta vereségét és mellkasra font karral dőlt hátra az ülésén. Enyhén megmosolyogtatott a látvány, de szerencsére a fiúba hamar visszatért a veszekedős kedv.

A baráti csevejnek az Arkangyal zárórája vetett véget. A két Connie még azért marasztalt minket, Chad-del jobbnak láttuk odébb állni. Kifele menet még visszanéztem a feliratra, amit a megérkezésnél elmulasztottam. Fekete épület volt, absztrakt, piros vonalakkal tarkítva. A felirat arany fényezést kapott, és mögötte nagyra tárt szárnyak ragyogtak még teljesebben, de néha kósza vonal már őket is befeketítette, akár csak az utolsó tollakat. Művészi összhang volt, és le mertem volna fogadni, hogy Tara keze is bent volt a dologban.

Csendesen követtem a fiút, amint a sétálóutcából újra az egymást keresztező szűkebb utak rengetegébe vezet.

- Nem válaszoltál a kérdésemre, hogy honnan jöttél – szólalt meg hirtelen.

- Nem is fogok – hárítottam egyszerűen, mire grimaszolva felkuncogott.

- Miért?

- Te aztán nem tágítasz, ugye? Azért mert el akarom felejteni. 15 év sok idő. Ennyi emlék köt oda, és minden porcikám visszavágyik. De tudom, hogy lehetetlen. Ezért – folytattam sóhajtva – megpróbálok elfelejteni mindent, ami fáj, és újrakezdeni.

- Oh.

- Bőbeszédű válasz.

- Erre mit mondjak – nevette el magát – megértelek, mindenesetre. De mégis izgat, hogy honnan jöttél, noha esküszöm, hogy soha többet nem fogom megkérdezni – emelte katonásan a szívére a kezét, mire mindketten elmosolyodtunk.

- Ritka jó fej vagy, tudod-e? – néztem ár félszegen.

- Köszönöm – húzta ki magát – ezt bóknak veszem.

- Nos, rólam sokat beszélgettünk a klubban… De én a te valódra is kíváncsi lennék.

- Az én valómra? Ritka furcsán fogalmazol, tudod-e?- vágott vissza, kissé övön aluli kérdéssel.

- Sokan mondják, de ez most mellékes.

- Jó, oké. Mire vagy kíváncsi? – tette zsebre a kezét.

- Akármire. Mindenre. Furcsa ember vagy te azokból ítélve, amiket most így összeraktam. Flegma, ugyanakkor kedves. Bunkó, mégis lovagias. Punk és rocker, de mégsem kegyetlen.

- Miért kéne a punk-rock külsejűeknek bunkónak lenniük?

- Gratulálok, sikerült kitapintanod a leg lényegtelenebb állításomat – mosolyogtam – most komolyan. Légyszi.

Megpróbáltam kiskutya szemekkel nézni rá, de az ő sötét íriszeivel valószínűleg nagyobb sikerem lett volna. Akcióm valamennyire mégis hatásosnak bizonyult, ugyanis egyre hosszabb és határozatlanabb pillantásokat vetett rám.

- Rendben – adta meg magát sóhajtva – Meglehetősen furcsa történetem van. Lehet, hogy neked is feltűnt, hogy meglehetősen sok időt töltök Taráéknál, valamint Nancyéknél is. És igazándiból minden barátomnál. Tudom, ez ingyen élőségnek tűnhet, de teljesen másról van szó. Egyszerűen nem szeretek haza menni. Haza, arra a helyre, amit nem is igazán tudok a szívemből otthonnak nevezni.

- Várj, ezt hogy érted? Hogy nem tudod otthonodnak nevezni?

- Ez bonyolult ügy…

-… egy jól csengő kifogás mögé rejtve. Hidd el, ismerem a szitut  - vágtam közbe.

- Rendben. Akkor maradjunk ennyiben, ugyanis megérkeztünk – torpant meg hirtelen.

Körülnézve be kellett látnom, hogy igaza volt. A hely kissé ismerős volt ugyan, de még mindig idegen. A házak sablonossága újra gyomromig hatolt. Szerencsére a kocsik nagy része már tovább állt, csupán néhány kósza furgon maradt még az utcánkban.

- Köszönöm, hogy hazakísértél.

- Igazán nincs mit. Ha még új itt az ember, elkél egy vezető – fordult velem szembe – remélem, még találkozunk.

- Én is. Szia.

- Szia – köszönt, majd sarkon fordult, és elindult visszafelé a város sűrűjébe. Elgondolkodtam szavain, amiket még mindig nem értettem teljesen.

De hamar magamhoz tértem, amint megláttam a szemközt ücsörögni két embert. Két gyereket. Az egyik a húgom volt, a másik pedig Johnny. Úgy festett, megtalálták, és el is kapták Ficakot, ráadásul Mauglit is kihozták a ketrecből. Már épp oda akartam menni hozzájuk, amikor valaki hátrahúzott.

- Hé, nyugi. Csak élvezik egymás társaságát – suttogta a fülembe Nancy.

- Arra még lesz idő, ideje visszatérni a kocsihoz – szólt egy mélyebb, idősebb hang mindkettőnk háta mögött.

- Anya, te meg hogy kerültél ide ilyen gyorsan?

- Ne érdekeljen- rázott le, majd, átkiáltott az út túloldalára – Claudia, gyere csak!

Húgom engedelmeskedett, majd mindketten búcsút intettünk a Bulble gyerekeknek. Vettük a cuccainkat, és síri csöndben követtük anyánkat. Mint halálra ítélt rabok, kik útban a vesztőhely felé utolsó lépteikkel tapossák a földet meggyötört mozdulataikkal.

Végül aztán megérte a vesztőhely, a megérdemelt akasztófa, a lakatlan palota teljes egészében magasodott fölénk. A meszelt fehér külsővel ellentétben ezt karmazsinszín burkolat fedte, teteje pedig három emelettel a föld fölött kék cserepekkel ragyogott. A telek is valamivel nagyobb volt az elvártnál, kiskerttől a tavon át a szikla-, és külön virágoskertig minden borította a szabad fűfelületet.

Anyánk utasítására először a házban néztünk szét. Akármennyire is gyűlöltem a helyzetet, egy gyönyörű új lakás azért mégis kissé izgalomba hozott.

Tágas beltér első szintje kis hallt, tágas nappalit, konyhát, ebédlőt, kamrát és apró mosdót rejtett. Első emeleten kapott helyet a fogadótér, minden, mit csak álmaidban láttál – biliárdasztal, darts táblák, egész játékteremnek beillő berendezés. Hatalmas tévé rengeteg székkel, kész mozi terem. Legfelül volt a személyes részleg.

Félve nyitottam be az ajtón, amin az én nevem állt. Nagy levegőt véve lenyomtam a kilincset, és csillogó szemmel tekintettem körbe. A szobám egyszerűen bámulatos volt – franciaágy baldachinnal ű, kanapé, persze mindez lágy rózsaszínben, akár csak a sötétítő. A padlószőnyeg és az asztalon, tévén, hifin elrendezett apróbb díszek lágy türkiz színt kaptak. A fa bútorok lágy színüket a nyírfától kapták, akárcsak az ablakok keretei. A függöny és a csillár fehér fényt kapott, ahogy a falon függő képek alapja, és a fal rózsaszín-türkiz játékát megtörő két ajtó is. Kíváncsian nyitottam be oda is. Az egyik a szoba színeiben pompázó fürdőszobát rejtett, masszázskáddal és full extrás zuhanykabinnal, szennyes ledobóval, törölközőszárítóval és apró szekrénykével a tükör mellett a fürdőszobai pacsulik részére. A másik út sem Narniába vezetett, de ahhoz sokkal közelebb, egy fürdőszobánál is nagyobb gardróbba, ami fel is volt töltve ruhákkal és kiegészítővel, szerencsére a „hordható” szekcióból.

Anyánk vezérszavára siettünk le a lépcsőn egymás mellett, már valamivel oldottabb hangulatban. Bemutatásra került a pince – mosókonyha -, a két melléképület – garázs és medencetér szaunával, gőzfürdővel, úszómedencével, ugródeszkával és jakuzzival – valamint a kert.

Utóbbin el nem téveszthető jellel állt üresen egy kutyaház tálakkal, játékokkal, mellé akasztott pórázzal.

- Szerintem rájöttetek, mi fog következni – nézett ránk kivételesen őszintén mosolyogva.

A kocsihoz sétált, is kiemelte a dobozt. Hamar visszaért hozzánk, s lerakta a kartont a földre. Claudia vágyakozva pillantott rá, majd anyánk bólintása után a doboz fedele után nyúlt.

Majd kiszámítható történések villámgyorsan követték egymást. A fedél a földre esett, az apró fekete szőrmók pedig a húgom vérét is megízlelte. Fogai erősen mélyedtek a gyenge ujjakba, s amint apró lábai a földet réték, a kilőtt nyíl sebességével rohant be a számára fenntartott kis házikóba. Az események kaján vigyorral követtem végig, míg anyám a szemöldökével játszott.

A kutya morogva próbált meg minket elijeszteni lakhelyétől. A sápatag szülőnk kétségbe esve sietett be kötszerért a konyhába, húgommal az oldalán. Magamra maradtam a háziállatunkkal.

Látszott rajta, hogy kicsit sem önszántából van itt, de belátta, nincs értelme a kiutat keresni. Jó, lehet, hogy csak az egészet beképzeltem, de abban a helyzetben így láttam a dolgokat.

- Üdv, sorstárs – hajoltam le hozzá, majd elindultam az utca felé. Fél szememmel még láttam, ahogy a koromszín szőrgombóc kijön a házából, s utánam fordul, majd halkan nyüszítve hasra fekszik.