21. Fejezet; Ismerd meg és alkalmazkodj!

Sziasztok!

Íme, itt van az új fejezet, egy picike hátulütővel. A tartalma nem teljesen egyezik az előzetesben leírtakkal.Ezért nem szeretek előre tervezni... a blog terve is bedőlt már :)

De lényeg a lényeg, itt a fejezet. Lucinda egyre több teret, szerepet kap. Szeretnétek róla képet?

(bocsi, én nem vagyok "directioner", a bandáért sem vagyok oda különösebben. De ez a szám egész tűrhető az ő előadásukban. Egy próbát megér. )
(és most a kép sem saját... :/  sorry )

Ha az élet citromot ad, készíts limonádét. Ez az én esetemben anyám jelmondata lehetne. Az élete citroma volt, hogy apával szétmentek, és elvesztette egyetlen fiát, talán mindközül a kedvenc gyerekét. De hamar sikerült megédesítenie a dolgot némi cukorral, és a végeredmény egy hatalmas, igényes luxuslakás lett. Azért, valljuk be, jobb, mint a limonádé.

Az én keserű citromomat az új barátok enyhítették. Az meg már csak jégkocka volt a frissítőbe, hogy egy, a környéken is hírhedt gyönyörű ház lett az új otthonom. Üröm az örömben, hogy mindezt a kényszer súlyos terhével, bűzlő szagával együtt kellett megismernem.

Furcsa érzések kavarogtak bennem, kusza, értelmetlen gondolatokkal. Akármennyire is próbálkoztam, nem voltam képes felfogni a dolgot. Túl sok volt ez nekem. Képtelenség volt mindez. Lehetetlen, mégis kézzel fogható.

Csak tehetetlenül feküdtem az ágyamon, és a lágy selyem mögött a halvány mennyezetet bámultam. Az egész gyönyörű volt, mégis zord. A hideg futkosott a hátamon, ahányszor csak megpróbáltam magamban megfejteni az érzések eredetét.

Felültem. Lábaimat magamhoz húztam, kezemet a térdemen nyugtattam. Sajgó arccal meredtem az éji félhomályba, míg arcomon a zavar gyöngyözte a verejtékcseppeket. Hűs levegő után vágyakozva fújtam ki ajkamon egy lenge szellőt. Hirtelen szél támadt, mi lágyan süvítve fújta arcomba a hajszálaimat.

Mosolyogva élveztem a pillanatnyi gyönyört, de hamar helyét vette a félelemmel vegyes aggodalom. Összeszűkült szemmel néztem körbe a számomra üres szobában – noha nem voltam egyedül.

Apróbb morajlások hallatszottak a szoba legkülönbözőbb pontjaiból, de látszólag a gardróbban összpontosultak. Kételyeimet hamar elkergettem, nem volt nehéz az utazás fáradalmaira fogni a történteket. Reflexszerű mozdulattal taszítottam vissza a még kallódó hajszálaimat fejem túlsó oldalára. Tenyerem árnyékából felvillant a gardrób ajtaja, alatta kósza fénysugárral.

Erős gyanúval szívemben indultam a sötét éjben, egyenesen a fekete-rózsaszín ajtóig. Kezem lassan csúszott a kilincsre, és amíg ujjaim a rézre kulcsolódtak, a fényt fokozatosan emésztette az árnyvilág.

Így ismét egyedül maradtam az ismét koromsötét szobában. Egészen addig, amíg le nem nyomtam a kilincset. Nagy lendülettel taszítottam el magamtól a fa ajtót, és vakító erővel tört rám a gardrób áramló fénye. Majd eltűnt. Kósza villanás volt csupán, semmi több.

Mint parancsszóra, léptem beljebb a színezett bőr ülésig, mire az ajtó hangos csapódással záródott be mögöttem. Hirtelen fordultam hátra, hajam libbent a lendülettől, de az ajtó szele visszatartotta, hogy arcom elé érjen.

- Nocsak – suttogta valaki a hátam mögött – Rebecca..

Halkan sikoltottam, s félve néztem át a vállam felett. Ki tudja a nevemet? A magas és vastag oszlop árnyékában ismerős alak kuporgott.  Zöld szeme mélyen ült arcában, szőke haja takarta tekintetét. Vékony ajkát keskenyre húzta, ahogy mosolyából kivillantak vészjóslóan fehér fogai. Szinte világítottak a sötétben, akárcsak világos tincsei. Zöld fénnyel megtörő ruhája szürke árnyékba borult, s gallérja hűséges szolgaként tartotta magát. Lassan elfordította fejét, karakteres arca a színek hátterében művészi festménynek is beillett volna.

- Könnyű préda voltál. Túl könnyű. De el kell ismernem szép környéken laksz, és a házatok sem utolsó… sőt! – hirtelen hangulat és témaváltása több volt, mint zavaró. Óvatosan nézett rám, noha nem ő félt tőlem.

- Miért voltam könnyű préda? Miért „vadászol” rám? – kanyarodtam vissza.

- Jaj, te naiv tehetségtelen nyomorult! Semmit sem tettél azért, hogy ne találjalak meg. Hisz már álmodban is találkoztunk. Akkor azok az átkozott dögök megvédtek, de most nincsenek itt a mocskos szolgáid.

Említésére felderengett az álmom. A motorcsónak. A sziget. A tisztás. A villám. Azok a lények. Lucinda. Charlotte. Brian. Eliot…

- Mi az, hogy a szolgáim? És egyáltalán, minek kellek én neked?

- Ne tereld a témát, picinyem! Hogy miért kellesz nekem? Jaj, te tudatlan szerencsétlen kis selejt! A történetedet bizonyára ismered. Ismered anyád és apád halálát, a te embertelen képességeidnek okát. Csakhogy nem érdemled meg! – hangja megtelt indulattal, teste merevvé vált, s ültében is hátborzongatónak hatott. – Mert nem használod, nem fejleszted. Akárki fajtánk közül való ölni tudna érte, hogy ilyenekre legyen képes, te meg elpocsékolod az erődet! Azt sem érdemled meg, hogy közénk valónak mondhasd magad, hogy közénk való lehess!

Lassan, kimérten állt fel, szeme szikrákat szórt, haja felemelkedett válláról. Szinte már szikrákat szórt. Levegőt sem véve bódította meg természet rendjét. A gravitáció már csak rám hatott a szobában – gardróbban – egyedül. A ruhák, cipők, kiegészítők helyükről elmozdulva kezdtek kötözni kettőnk körül.

- Mert van valaki, van 100 valaki, aki sokkal jobban megérdemelné ezt a hatalmat. De nem, mert pont neked kell! Egy semmirekellő gyenge és értéktelen ivadék vagy semmi több!

- Nem vagyok gyenge!- ordítottam vissza felvéve stílusát. Érezte, ahogy a levegő körforgása már meg-megdobja a benne rejlő tárgyakat. Így az alig észrevehető mozgás felvette szívem ritmusát.

- Dehogynem. Gyenge vagy, nyomorult, hasznavehetetlen, értéktelen, semmirekellő, egy selejtes kis senki. Egyszerűen undorodom tőled – suttogta. Halk hangja nagyobb dühöt keltett benne, mint akármi más. Éreztem, ahogy ereim dübörögnek, ahogy az ínyem belefájdul fogaim összeszorításába.

- De…én… nem… vagyok… GYENGE – sivítottam magamból kikelve. Szám sikolyra nyúlt, s egy nem evilági hangot hallatott.

Hirtelen összefolyt minden. A különös hang nem a sikolyom volt. Vágás, karcolás, szakítás keveréke. Különös alakzat képződése idézte elő, mi most az előttem elterülő képet festette meg fehér vonalakkal. Először egy kör. Majd egy háromszög. És még egy. Végül egy pentagram. A kész alakzat felragyogott, s közeledett felém. Csupán egy pillanat műve volt, de a jel elkezdett közeledni felém, és teljesen felemésztett.

Égető, éltető levegőt szívtam a tüdőmbe. Lihegtem, arcomat cseppek áztatták. Víz. Egyik karomon égető fájdalmat éreztem. Odapillantva Nancy alkotott éppen, egy furcsa kis eszközzel. Összetett jel volt, több alakzatból. Kör, háromszög… Az a jel volt, ami álmomból keltett. Riadt tekintetemre megrázta a fejét, mintha csak a kérdésemet hessegetné el.

Körülnéztem. Az Arkangyal nyári hátsó teraszán ültünk körben. A fémre font székeken kényelmesen elhelyezkedve limonádét szürcsölgettünk kanyargós szívószálakból. A Nap sütött, mi nevetgéltünk, arcomon pedig eső cseppjei gördültek alább.

- Jó reggelt, Csipkerózsika – hajolt hozzám közelebb Chad.

- Pofa be – mosolyogtam rá, mire viszonozta azt a rá jellemző féloldalas vigyorral.

- Jót aludtál, újlány? – kérdezte Philip.

- Hé, nyuszi – szólt rá a szónál erőteljesebb hangon Melanie, a fiú barátnője. Erre ő megadóan felemelte két kezét, és hátradőlt a széken.

- Be kéne mennünk – javasolta Nancy, aki egyébként Mel tökéletes ellentéte volt. Míg az előző maga a megtestesült lázadás, legújabb barátnőm inkább a tökéletes kisangyal szerepét tölti be.

Mind felálltunk, és libasorban léptünk be az ajtón, esőtől áztatott üres poharainak az asztalon hagyva. Bent a törzshelynek számító bokszba heveredtünk, ami még hatunknak is tökéletesen tágas volt.

A csapzott, barna fiú gyengéden. de biztosan fogta barátnője derekát. Szeme rosszallóan méregetett, de igyekeztem nem foglalkozni vele. Őket ezen találkozás alkalmával mutatta be Tara. Aranyosnak tűntek, noha egyik sem volt valami könnyen barátkozós típus.

Bent a meleg, otthonos környezetben a csevej is könnyebben ment az alighanem ismeretlen emberekkel.

- Melanie, mintha azt említetted volna, hogy van egy szőke barátnőd, akivel nagyon össze vagytok nőve.

- Igen, Amber az – válaszolt barátságosan.

- És ő hol van? – kérdésemre elmosolyodva összenéztek a pasijával, mire mindenki felkuncogott.

- Ha egy tippem lehet, éppen Steve barátunkkal falják egymást – válaszolt Phil.

- Csak tudnám, hol bóklásznak eddig… - ingatta meg fejét a lány az oldalán.

- Ha egy tippen lehet, éppen az ajtóban élvezik egymás szájízét – intett állával a kijárat felé Chad. Kijelentésére tara egy tekinteteset rúgott szegény bokájába, amitől erőteljesen szisszent fel. – Most mit mondtam? De nézd már! – mutatott immár kezével is a kirakat felé.

És valóban. Az üvegajtó előtt, a belső oldalon egy bőrig ázott pár állt, akiket szemmel láthatóan nem érdekelt más. Egymásba kapaszkodva dőltek az átlátszó falnak, s ajkukat a másikéhoz préselték. A lány tíz körmével markolta a fiú mellényét, s húzta őt magához. Végül Nancy ugrasztotta szét őket egy kicsit sem erőltetett műköhögéssel.

- Sziasztok emberkék. Ugye milyen hirtelen eredt el az eső? – indult meg hirtelen felénk a szőke lány. Egyenként ölelt meg mindenkit, köztük engem is.

-Te ki vagy amúgy? – kérdezte, amint kibontakoztam keze szorításából.

- Liz vagyok és…

- Ó, az új lány. Ne haragudj, meg kellett volna ismerjelek. Pedig Chad annyit mesélt rólad! Biztosra vettem, hogy egyből rá fogok jönni, ki vagy, amint meglátlak! – kezdett sajátos módon mentegetőzni.

Hirtelen a fiú arcát pír borította, s önkéntelenül kezdett lejjebb csúszni a bőrülésen. Mosolyogva Néztem rá, mire szemét is eltakarta zavarában.

Míg Amber hevesen üdvözölt mindenkit, barátja csak állt, és halk sziákat mormolt. Mikor a lány végzett, serényen a fiú mellé ugrott, és mellém vonszolta.

- Liz, ő ott Steve. Az én Sütikém.

- Süti?

- Steve, Stevi, Sevi, Süti – magyarázta mosolyogva.

A harsány lány az egész társaságot felpezsdítette. Nyolcan ültünk egy szokatlanul tágas, 4 személyes bokszban. Mégsem szorongtunk, mikor valaki bőre, valaki máséhoz ért. Felhőtlenül beszélgettünk, ismerkedtünk.

Amber meg Steve és Melanie meg Phil sztorija közt sokkoló hasonlóság volt. Mindketten ugyanazon a napon, noha a visszahúzódó páros egy hónappal később, ugyanabban a parkban, ugyanannál a szökőkútnál. Az első csók is ugyanabban a bálban.

Mindkettő csodapár volt, és ezt nem rejtették véka alá. Boldogok voltak, és ezt világgá akarták kürtölni. És ez így volt rendjén.

Philip és Steve, alias Süti a legjobb barátok voltak, akárcsak a két lány. Mint két haver, a két fiú egyszerre távoztak angolosan, csupán percek után tűnt fel a hiányuk. Tara és Nancy iskolai kötelességük miatt kényszerültek otthagyni minket. Így fél órán belül a felére csökkent a népes társaság, s addigra az idő is kitisztult.

- Mikor megy a buszod? – kérdezte Amber barátnőjét.

 - Még fél óra – válaszolta.

- És lányok, mit akartok csinálni?

- Mit akar az újonc? – lökött oldalba a szőke lány.

- Én nem tudom. Ti vagytok otthon.

- Alig egy hete már te is – kacsintott az egyetlen fiú.

- Egy hét nem elég arra, hogy kiismerj egy helyet – ingatta mega fejét Melanie.

- Ha csak nem Amber stílusban teszed – pattant fel a lány, s karon fogva vonszolt maga után. Hátra pillantva láttam, hogy mindkét új barátom követ minket.

Néhány tíz-kilométerrel, a csúszós, vizes úton nem kevés orra eséssel és kicsivel több, mint két órával később lihegve értünk vissza a sötét utcán világító Arkangyal tábla elé.

- Hogy tetszett? – kérdezte a lány még mindig mosolyogva.

- Fárasztó egy gyorstalpaló volt, de egész jó volt.

- Leszámítva persze, hogy útközben elhagytunk egy Melt – támasztotta térdére a kezét Chad.

- Furcsa egy társaság vagytok, de tetszik.

- Vagyunk, szivi. Furcsa társaság vagyunk. Köztünk veled – karolt át Amber. Jó érzés volt, ahogy a szőke lány vidámsága teljesen a hatalmába kerített. Elfelejtettem mindent és mindenkit a régi életemből. Már csak a jelenre, és talán egy picikét a jövőre kellett koncentrálnom.